RPDDK 04-05.: Zalatárnok (– Rádiháza) – Kistolmács (2025.08.01.)

Hosszú szünet után ismét előkerült a barna füzet és egy különleges kirándulásra indultam vele. Hajnali kelés, hosszú autózás és két buszút után Zalatárnokról indultam útnak, két szentes falu között Rádiházán pecsételtem, a tóparton ebédeltem, Lasztonyán és Lispeszentadorjánon pedig tovább csökkentettem az üres mezőket a füzetemben. Mielőtt Bázakerettyére értünk, ifjú túratársaimmal tettünk egy nem tervezett kitérőt, Kistolmácson elfogyott a hely a füzetemben, a második befejezés után pedig úgy döntöttem, hogy három a magyar igazság...

Nagyon nehéz volt… 2024 júniusában, amikor Mesztegnyőn befejeztem a túrát, úgy gondoltam, hogy még ősszel sikerül végigjárnom a maradék 96 kilométert. Ehhez az kellett volna, hogy találjak egy háromnapos szabad időszakot és találjak szállást útközben a megfelelő helyeken. Teltek a hetek és a hónapok, de valami mindig hiányzott. Októberben lefaragtam 30 kilométert a maradékból és bíztam benne, hogy sikerül valamikor két szabad napot találnom a befejezéshez… Aztán novemberben megint csak arra futotta, hogy még tovább rövidítsem a szakadást a térképen, de még mindig maradt 37 kilométer… A téli-tavaszi időszakban a közlekedést is figyelembe véve ez egy napra sok, kettőre pedig kicsit kevés… Így aztán nem sikerült 2024-ben befejezni az RPDDK-t.

Azt hiszem, hogy egy kicsit a motivációm is alábbhagyott 2025-ben és inkább a könnyebben megközelíthető OKT-t és KDP-t részesítettem előnyben az év elején. A nyári szünet kezdetekor megkérdezték a gyerekeim, hogy „Apa, nyáron befejezed a kéktúrát?” Első válaszom egy határozott „Talán…” volt, aztán magamban elkezdtem keresgélni a kifogásokat, hogy miért nem. Végül mégis rászántam magamat és úgy döntöttem, hogy augusztus 21-22-én kiveszek két nap szabadságot és ha esik, ha fúj, befejezem a dél-dunántúli kalandozásomat. Amikor ezt az ötletemet elmondtam a feleségemnek, akkor rövid gondolkodás után visszakérdezett: „Miért nem mész ezen a hétvégén?” Azt hiszem, hogy egy ehhez hasonló kérdés hiányzott már régóta, mert egyből úgy éreztem, hogy nincs több kifogás, menni kell.

Hét elején elkezdtem tervezgetni a túrát: péntek reggel elmegyek vonattal és busszal Zalatárnokra, Bázakerettyén foglalok szállást, szombaton délelőtt legyalogolom a maradék távot, végül pedig Kistolmácsról hazabuszozok és vonatozok. Az első nehézség akkor adódott, amikor megpróbáltam szállást foglalni. Vagy nem kaptam választ az emailre, vagy már nem volt hely péntek estére. Aztán amikor végre lett volna szállás, akkor a meteorológusok megadták a kegyelemdöfést: péntek estétől vasárnap hajnalig esni, sőt szakadni fog az eső. Nehogy már esőben kelljen legyalogolnom az utolsó kilométereket! Osztottam-szoroztam és végül úgy döntöttem, hogy bevállalom egy napra a hiányzó szakaszt.

Péntek hajnalban 3:40-kor ellentmondást nem tűrő hangon megszólalt a telefonom ébresztője, fél órával később pedig már az autóban ültem és indultam Bázakerettyére. Nem szerettem volna nagyon kiszámítani az érkezést, mert ha lekésem a buszt, akkor a következő csak délután ment volna… (Erre az esetre is volt tervem, de abban is volt kockázat…) 7 óra után néhány perccel parkoltam le a buszmegállónál, gyorsan megvettem a jegyet a telefonomon, majd odasétáltam a megállóba.

A menetrendben jelzett indulási időpont előtt néhány perccel megérkezett a busz. Felszállás után az első meglepetés akkor ért, amikor a vezető közölte, hogy nem érvényes a jegyem. Mutattam neki, hogy most vettem és 7:17-től, a busz indulási időpontjától érvényes. Akkor megnyugodott és mondta, hogy még nincs annyi idő, üljek le és majd valamelyik későbbi megállónál jöjjek vissza újra leolvasni a jegyet. Ezután becsukta az ajtót és elindult. (Délután azt is sikerült megtudnom, hogy a helyiek számára egyáltalán nem szokatlan, hogy a menetrendben jelzettnél korábban elmegy a busz…) Még szerencse, hogy nem az utolsó percben értem oda… Útközben két helyen is rohantak az utasok a buszhoz, de ez láthatóan sem a vezetőt, sem őket nem zavarta.

Lentiben volt háromnegyed órám az átszállásra, amit arra használtam, hogy az egyik közeli padon ülve megreggeliztem és körülnéztem egy kicsit a pályaudvar környékén. A zalatárnoki busz néhány perc késéssel indult, de fél tízre így is odaértem a túrám kiindulási pontjára. A buszon meghallgattam a legfrissebb és leghitelesebb forrásból származó időjárás előrejelzést, így megnyugodtam, hogy estig nem kell esőre számítanom.

Amíg a buszra vártam Lentiben, sétáltam egyet a buszmegálló környékén

KDP: Tés – Várpalota (2025.07.13.)

Egy rövid vasárnapi kiruccanás, három plusz egy különlegességgel fűszerezve: malmok, torony, vár, majd kicsit távolabb még egy torony. Közben pedig nyúl, róka, pillangó és sok-sok lenyűgöző panoráma.

Kihasználtam a nyári szabadság adta lehetőségeket: egy héttel az előző KDP túrám után újra bakancsot húztam és útnak indultam. Ezúttal Várpalotáig autóztam, ahol a buszpályaudvar melletti utcában állítottam le a járgányt. Hűvös volt a reggel, de nem akartam magammal pulóvert vinni, ezért a busz indulásáig sétálgattam egy kicsit a pályaudvar napsütötte részein.

7 óra előtt néhány perccel megérkezett a busz és bő 20 perccel később már le is szálltam róla Tésen. Szerettem volna elsétálni a szélmalmok felé, ezért nem mentem el az autóbusz-váróterem megállóig, hanem eggyel korábban, Tés, alsó megállónál szálltam le. Ezúttal is végigvettem a szokásos indulás előtti teendőket (telefon haza, fényképezőgép a nyakba, GPS indítás), majd hátamra kaptam a zsákomat és útnak indultam.

Tés, alsó megállónál szálltam le a buszról

Egy kis kitérő a szélmalmok felé

KDP: Gúttamási – Iszkaszentgyörgy – Várpalota (2025.07.05.)

Július elején ott folytattam a KDP-t, ahol két hónappal korábban abbahagytam. Ezúttal az első pecsét Fehérvárcsurgónál került a füzetembe. A következő lenyomatért Iszkaszentgyörgyig kellett elgyalogolni, ahol megnéztem a kőasztalt, a mini-Egyiptomot és megkerestem a betűt és a számot az Iszka-hegy tetején. Horogról horogra járva jutottam el a Baglyas-hegy tetejére, új életre keltem Inotán, végül pedig egy soha véget érni nem akaró menettel értem be Várpalotára.

A nyári szabadságom első napján szerettem volna folytatni a KDP bejárását. Egész héten az időjárás előrejelzéseket figyeltem, mert az ország felett kialakult hőkupola miatt sorra dőltek meg a melegrekordok, szinte elviselhetetlen volt a forróság. Hétvégére azonban enyhülést jósoltak a meteorológusok, így bíztam benne, hogy ha elég korán útnak indulok, akkor elviselhető lesz a hőmérséklet. Emiatt döntöttem úgy, hogy az autót nem Várpalotán, a végállomáson hagyom, hanem Székesfehérváron. Onnan ugyanis már fél nyolcra el tudok jutni Gúttamásira, ahol május elején befejeztem a túrát, Várpalotáról viszont csak fél 10-re értem volna oda.

Ezúttal is 5 órakor indultam otthonról és nem sokkal negyed 7 után érkeztem meg a koronázó városba, ahol a buszmegállótól néhány percnyi sétára található parkolóban állítottam le az autót. Kényelmesen összekészülődtem, majd a bevásárlóközpont gyalogoshídján át elballagtam a buszpályaudvarhoz. Középiskolás és egyetemista koromban többször indultam innen hazafelé, de az azóta eltelt 30 év alatt alaposan megváltozott a hely, szerencsére előnyére… A busz menetrend szerint indult és 40 perces utazás végén érkeztem meg vele Gúttamásiba. Végigvettem a szokásos indulás előtti teendőket, majd hátamra kaptam a zsákomat és elindultam.

Útnak indultam Gúttamásiból

Gerecse 50 – Ezúttal nem sikerült… (2025.06.14.)

Ha április, akkor Gerecse teljesítménytúra. Eddig ötször teljesítettem az 50 kilométeres távot és 2018 óta minden évben ez AZ áprilisi túrám. Ebben az évben is készültem rá, de sajnos csak lélekben, mert sem márciusban, sem április elején nem sikerült túrtabakancsot húznom. A nagyobbik fiam ezúttal nem is tervezte, hogy jönne velem, de a (majdnem) 15 éves ikrek úgy döntöttek, hogy megpróbálkoznak a 30 kilométeres távval. A fiam már volt velem Sárga 30-on, de a lányom eddig „csak” a Gerecse 20-at teljesítette (háromszor).

Be is neveztünk, szerveztük a logisztikát, hogy hogyan jutnak haza a gyerekek, amikor néhány nappal a kitűzött dátum előtt jött a hír, hogy a száj- és körömfájás járvány miatt elhalasztják a túrát. Kivételesen megörültem a hírnek, mert úgy gondoltam, hogy így legalább lesz egy kis időm felkészülni a megmérettetésre. Mert igaz, hogy ennél hosszabb távot is teljesítettem már, de azért ezt sem szabad félvállról venni, mert az 50 km az csak 50 km…

Hamarosan meglett az új dátum, ezúttal nem őszre halasztották, mint 2022-ben, hanem június közepére. Telt-múlt az idő, egyre közeledett június közepe, de nekem továbbra sem volt időm túrázgatni. Kicsit kezdtem aggódni, hogy hogyan fogok majd végigmenni? Azzal próbáltam magamat nyugtatni, hogy ismerem az utat, tudom, hogy hol mi vár rám és igaz, hogy túrázni nem voltam, de azért nem a fotelben ülve töltöttem a tavaszi hónapokat.

Június elején beköszöntött a nyár, a hőmérő higanyszála megragadt a 30 °C feletti tartományban, esőnek pedig már hetek óta a hírét sem hallottuk, így biztos voltam benne, hogy ebben az évben kivételesen nem a sarat fogjuk dagasztani, hanem a port fogjuk magunkra gyűjteni a Gerecse dombjai között.

A túra napján 5 órakor indultunk otthonról, az autót Tatabányán a szokott helyen, a vasútállomás parkolójában hagytuk, ahonnan néhány perc alatt felsétáltunk a rajt helyszínére. A korábbi évektől eltérően ezúttal egy kicsit kaotikusnak tűnt a rendszer, elég nagy tömeg állt a rajtsátor előtt és látszólag nem is haladt a sor. Miután sikerült értelmezni, hogy mi a szabály, én beálltam az 50-es tömegbe, a gyerekeim pedig ott vártak a 30-as sátor előtt, hogy körülbelül egyszerre csippantsák le a QR kódunkat. (A 30-as távon akkor már egyetlen induló sem várakozott, ott nem kellett sorba állni.)

Elsőre nem láttam át, hogyan működik a rendszer (a fényképet egy kollégám készítette)

KDP: Mecsértelep – Gúttamási (2025.05.01.)

Néhány nappal az első próbálkozás után újra nekifutottam ennek a szakasznak, a logisztika miatt ezúttal a másik irányból. Mecsértelep határában nosztalgiáztam egy kicsit, majd belevetettem magamat a bakonyi erdőbe és átgyalogoltam Kisgyónbányára. Ott megint előkerültek a gyerekkori emlékeim, de vártak rám a virágzó medvehagymák, így nem időztem sokáig. Hamarosan magam elé képzeltem a Csikling-várat, tízóraiztam a Hamuháznál, megnéztem a barlang bejáratát, majd pedig két órán át küzdöttem a természeti elemekkel. A pecsét után még gyalogoltam egy kicsit a tűző napon a forró aszfalton, hogy legközelebb ne ezzel kelljen kezdeni. 

Előző vasárnapra terveztem ennek a KDP szakasznak a teljesítését, de akkor az autó megtréfált és végül a Pilisben kötöttem ki. A hét elején sikerült megjavíttatni az autót, így a hosszú hétvége első napján újra nekifutottam a szakasznak.

A vasárnapra kitalált logisztika ezúttal nem működött, mert édesapám reggel nem tudott elvinni Gúttamásiba. Délután viszont tudott segíteni, ezért abban maradtunk, hogy amikor már látom, hogy mikor érek Gúttamásiba, akkor telefonálok neki és eljön értem. Nekem ez is tökéletesen megfelelt, csak neki volt egy kicsit kiszámíthatatlanabb, mert csak kora délután tudtam neki megmondani, hogy mikorra jöjjön értem.

Reggel gond nélkül eljutottam Mecsértelepre, ahol a kisbolt mögötti parkolóban állítottam le az autót. Végigvettem a szokásos indulás előtti teendőket, majd fél nyolckor hátamra kaptam a zsákomat és nekivágtam a távnak.

Mindig furcsa érzés olyan helyeken túrázni, ahol máskor autóval szoktam járni, nem volt ez másként ezúttal sem. Az útszéli járdán bandukolva néhány perc alatt elértem a falu végét jelző táblát, majd pár lépéssel később jobbra fordultam és az Eszény felé vezető aszfaltcsíkon gyalogoltam tovább.

Nem sokkal korábban autóval jöttem erre

Úton Eszény felé

OKT 15.: Dobogókő – Rozália-téglagyár (2025.04.27.)

Pirosnak indult, kék lett belőle... Vasárnap reggel Isztimérre indultam, de délben Dobogókőn kötöttem ki. Ha már ott voltam, megnéztem a Dunakanyart, felmásztam a Zsivány-sziklákra, pecsételtem Pilisszentkereszten és gyönyörködtem a Dera-szurdokban. A Szent-kút után jött a Hosszú-hegy és a Kevély-nyereg, majd a Teve-szikla és a Köves-bérc. A téglagyárnál elrontottam a pecsételést, de a buszra nem kellett sokat várnom.

Már több, mint két hónapja ott porosodott érintetlenül a három megkezdett igazolófüzet: az RPDDK-ból már csak 35 km hiányzik, de a befejezéshez kellene még két nap (vagy egy nap és egy sofőr, aki átviszi az autót, vagy engem az egyik végpontból a másikba), a KDP-n előző év szeptemberében jártam utoljára, akkor értem el Mecsérre, ahol a 110. km-t teljesítettem, a 2. OKT füzet pedig amolyan vésztartalékként, alig több, mint 60 km-rel pihen a könyvespolcon. Február vége óta nem tudtam időt szakítani arra, hogy bármelyiket is folytassam, ráadásul ebben az évben a Gerecse teljesítménytúrát is elhalasztották, ezért április végéhez közeledve már nagyon mehetnékem volt. Éreztem, hogy fejben is szükségem lenne egy kis kikapcsolódásra, mert nagyon beleragadtam a mókuskerékbe.

Április utolsó hétvégéjén, bár lett volna más tennivalóm is, úgy döntöttem, hogy lesz, ami lesz, folytatom valamelyik túramozgalmat. Rövid tanakodás után a pirosra esett a választásom. Tömegközlekedés szempontjából vasárnapra nem éppen szerencsés választás, de úgy voltam vele, hogy nem számít, csak mehessek. Aztán szombat késő este kiderült, hogy másnap reggel édesapám el tud vinni Mecsérről Isztimérre, így lényegesen leegyszerűsödött a logisztika.

Ezúttal nem kellett korán kelnem, csak reggel 6 órakor ültem be az autóba és indultam el Mecsér felé. Vasárnap lévén alig volt forgalom, így zavartalanul falta az autó a kilométereket, mígnem egyszer csak felgyulladt néhány hibajelző lámpa a műszerfalon. Akár egy karácsonyfa, úgy világítottak a piros ikonok, ráadásul még egy üzenetet is olvashattam a kijelzőn: elfogyott az AdBlue… Csodálkoztam, mert máskor jó előre szokott figyelmeztetni, ha már fogyóban van, most pedig egyből azt mondja, hogy elfogyott? Gyors újratervezés után a legközelebbi benzinkút felé vettem az irányt, hogy orvosoljam a problémát. De, hiába tankoltam tele, a hiba nem szűnt meg. Üzentem édesapámnak és a feleségemnek, hogy a túra törölve, megyek haza… Nem mondom, hogy nem voltam csalódott…

Azt terveztem, hogy 9 óra körül már a Burok-völgy vadregényes részén sétálok, ehelyett otthon ültem a kanapén és bosszankodtam. Aztán egy hirtelen ötlettől (és a feleségem határozott kérésétől) vezérelve úgy döntöttem, hogy elő a vésztartalékkal! Ránéztem a menetrendre és percek alatt meghoztam a döntést: Irány Dobogókő!

Légvonalban közel van hozzánk a hegytető, de tömegközlekedéssel több, mint 2 órába telt, mire odaértem. Ehhez hozzájárult, hogy épp felújították a HÉV pályáját, ezért tovább tartott az Aquincum – Pomáz utazás, utána a tömött busz is csak araszolni tudott a kanyargós úton, mert úton-útfélen kerékpárosokat kellett kerülgetnie. 

Dél előtt néhány perccel érkeztem meg Dobogókőre. A buszmegállóban elindítottam a GPS-t, nyakamba akasztottam a fényképezőgépemet és útnak indultam. Először a menedékházhoz mentem, hogy beüssem a nap első pecsétjét a füzetembe. Tele volt a ház terasza, előtte pedig három kondérban főtt az ebéd. Amúgy sem szeretem a tömeget és a nyüzsgést, de ezúttal még kevésbé rajongtam érte. Ennek ellenére pecsételés után még elsétáltam a kilátóteraszhoz is, ahol legnagyobb meglepetésemre nem volt tömeg, még a korláthoz is odafértem néhány fénykép erejéig.

A Turista Múzeum épülete Dobogókőn

Báró Eötvös Loránd Menedékház

Kilátás a Dunakanyarra

Téry Ödönnek, a magyarországi turistamozgalom kiemelkedő alakjának emlékműve

Talán mindenki ebédelt, azért voltak ilyen kevesen?

Az I. világháború emlékműve

OKT 14.: Hűvösvölgy – Rozália-téglagyár (2025.02.22.)

A tél egyik leghidegebb reggelén Hűvösvölgyből indulva folytattam a második OKT vándorlásomat. A peronon pótoltam a korábban elmaradt pecsétet, a vadasparknál kisütött a nap, az oroszlán most is ott ült az út szélén, az Árpád-pihenőtől letekintettem a fővárosra, a Hármashatárhegyen pedig már a nap második bélyegzését ejtettem meg. A focilabda belsejéből újra megnéztem a fővárost, majd leküzdöttem a váratlan akadályokat és a Virágos-nyeregnél ismét a füzetemet lapozgattam. Onnan már csak leszaladtam a téglagyárhoz, ahol meg sem álltam, hanem siettem tovább a buszmegállóhoz.

Február végén már kezdett elegem lenni a bezártságból. A Téli Mátra után engem is kerülgetett az influenza-megfázás-covid hármas valamilyen arányú keveréke, de szerencsére egy-két hét alatt többé-kevésbé megszabadultam tőlük. Az időjárás viszont mit sem változott, nekem pedig nem volt kedvem ködös-párás időben kimozdulni a házból. Azután a munkahelyemen sűrűsödtek össze a feladatok, ezért hétvégén inkább a pihenést választottam. A negyedik túramentes hét vége felé viszont úgy éreztem, hogy el kell mennem valahova járni egyet, hogy kiszellőztessem a fejemet. Először a KDP folytatására gondoltam, de végül egy közelebbi, rövidebb OKT szakaszra esett a választásom.

Eddig kétszer jártam végig ezt az útvonalat, mindkétszer a téglagyártól indultam, ezért elhatároztam, hogy ezúttal fordítva megyek rajta végig. Ráadásul a célból így fél óránként indul busz hazafelé, ezért a végén sem kell majd amiatt rohanni, hogy ne kelljen sokat álldogálni a megállóban. (Legalábbis azt gondoltam…)

Háromnegyed nyolckor indultam otthonról, Solymáron a vonatról átszálltam a 64-es buszra és háromnegyed kilenckor már ott álltam a hűvösvölgyi buszmegállóban, ahol az év elején a fiammal befejeztük az előző túránkat. Akkor a nagy rohanás miatt már nem volt időnk bélyegezni, ezért most első utam a Gyermekvasút peronjához vezetett, hogy mindkét füzetben pótoljam ez elmaradt pecsétet.

Hűvösvölgy, BKV végállomás egy fagyos februári reggelen

Még egy fénykép a fa lépcső tetejéről

Téli Mátra M (2025.01.25.)

Január elején megkérdezte az egyik munkatársam, hogy megyek-e a Téli Mátrára? A válaszom egy határozott „Talán” volt… Aztán telt-múlt az idő és január 17-én beneveztem az M (25 km-es) távra. Abban a pillanatban ez nagyon jó ötletnek tűnt: magam elé képzeltem a havas tájat, a gyönyörű kilátást a Kékes tetejéről és egy jó kalandot. Aztán a YouTube-on megnéztem néhány videót a korábbi évekből… Utána már nem tartottam olyan jó ötletnek, de akkor már nem volt visszaút. Közben elkezdett szerveződni egy nagyobb munkahelyi csapat is, végül munkatársakkal-családtagokkal-barátokkal együtt kilencen lettünk. Közülük ketten az előző évben is elindultak, de nem sikerült célba érniük.

Ahányan voltunk, annyi helyről jöttünk, ezért úgy beszéltük meg, hogy 8 óra előtt találkozunk a rajtban. Én megfogadtam a rendezők tanácsát és Gyöngyösön, a buszpályaudvar közelében lévő Honvéd utcai P+R parkolóban hagytam az autót, onnan pedig busszal terveztem Mátrafüredre menni. Kicsit csodálkoztam, mert csak néhány hátizsákos-túrabotos ember kóválygott az állomáson, de így legalább nem kellett aggódnom, hogy felférek-e a buszra. Rövid keresgélés után megtaláltam a kocsiállást, ahonnan a busznak kellett volna indulnia. Ez nem a pályaudvar épülete mellett volt, hanem attól egy kicsit távolabb, a Mátrafüredre vezető út szélén. Álldogáltam a megállóban, egyszer csak megállt mellettem egy autó. A munkatársam volt az, így végül én sem busszal mentem a rajtba.

Szerencsénk volt, közvetlenül a település határában tudtuk leállítani az út szélén az autót, így csak néhány percet kellett sétálni az iskoláig, ahol a rajt volt. Nem sokkal később együtt volt a csapat és már be is álltunk a sorba, hogy minél előbb útnak indulhassunk. A várakozásommal ellentétben nem volt tömeg, így 7:58-kor már ott virított a vonalkód az igazolólapomon.

Aki nem tudná, hogy hol van

OKT 13.: Piliscsaba – Hűvösvölgy (2025.01.05.)

Ismerd meg hazádat! - Ez is lehetett volna a mottója ennek a túrának, hiszen az OKT-nek egy, a lakóhelyemhez közeli szakaszát jártuk végig a fiammal ezen a ködös, párás, borongós januári vasárnapon. Piliscsabáról indultunk, megnéztük a környék nevezetességeit, majd a téli erdőben gyalogolva felmásztunk a Nagy-Szénás tetejére. Üggyel-bajjal leereszkedtünk a turistaház hűlt helyére és mielőtt a Muflon-itatónál (hátizsákból) megitattuk volna magunkat, megnéztük a pilisi bányászat emlékhelyét. Felkerestünk néhány Remete-helyet (hegy, szurdok, barlang, Mária), végül pedig egy nagy hajrával elcsíptük a buszt Hűvösvölgyben.

Nagy tervekkel indultam neki a 2024-es esztendőnek, de az élet úgy hozta, hogy az év folyamán sokkal kevesebbet tudtam túrázni, mint amennyit szerettem volna. Ugyanígy volt ez az év végi szabadság idején is. Már átléptünk az új esztendőbe, lélekben már készültem a következő heti munkakezdésre, de még egy lépést nem tettem a túrabakancsomban. A hét közepén megnéztem az időjárás előrejelzést, szombatra napsütést jósoltak, de közbejött egy családi program, így ismét kútba esett a túrázás. Kezdtem nehezen viselni a helyzetet... Feleségem javaslatára végül úgy döntöttem, hogy akármilyen idő is lesz vasárnap, elmegyek valami közeli helyre sétálni egyet.

Amióta 2022-ben elkezdtem a RPDDK-t, mindössze egyszer volt a kezemben az OKT igazolófüzetem. 2023 januárjában, a téli szabadság egyik utolsó napján jártunk be egy rövid szakaszt a fiaimmal a Gerecsében. Habár másodjára szerettem volna sorban bejárni a szakaszokat, de most mégis levettem a polcról a füzetet, leporoltam és úgy döntöttem, hogy vasárnap délelőtt végigjárom valamelyik közeli szakaszt. Kisebbik fiam is kapott az alkalmon, azt mondta, hogy ő is szívesen jön velem. Így adódott, hogy a Piliscsaba – Hűvösvölgy szakaszra esett a választásom, amelyiket 7 évvel korábban, szintén télen jártam végig első alkalommal.

Az év végi menetrendváltozás során a 64-es busz menetrendjét hozzáigazították az esztergomi vonat menetrendjéhez, ezért azt terveztem, hogy ezúttal Hűvösvölgyből indulunk. Aztán az időjósok megint közbeszóltak. Kora délutántól kezdve esőt ígértek, ezért úgy döntöttem, hogy mégiscsak „fordítva” haladunk, mert Piliscsabáról korábban útnak tudunk indulni.

8 órakor szálltunk le a vonatról a jól ismert piliscsabai állomáson, ahol munkába menet és jövet szinte naponta átutazunk. Ezúttal elmaradt az indulás előtti hazatelefonálás, mert alig negyed órával korábban jöttünk el otthonról. Elindítottam a telefonon a GPS-t és útnak indultunk. A közeli villanyoszlopnál lepecsételtük a füzeteinket, majd a jól ismert úton legyalogoltunk a 10-es útig.

Pecsételés után a vasúti sínek mellett indultunk el

A piliscsabai Piactér

A Nagytemplom

Sárga 70 – Egy újabb túra egy elsőbálozóval (2024.04.30 – 05.01.)

Ismét eltelt egy év... 2025. január elején ülök a meleg szobában, a kényelmes karosszékben és próbálom magamban visszapörgetni az elmúlt év túráit. Nézem azt a bizonyos poharat és nem tudom eldönteni, hogy vajon félig üres, vagy inkább félig tele van... Nézem az egyik oldalról és azt látom, hogy januárban beneveztem a Téli Mátra teljesítménytúrára, de az indulásnál sokkal fontosabbnak éreztem, hogy édesanyám utolsó óráiban ott legyek mellette és édesapám mellett. Szerettem volna befejezni a RPDDK-t, de maradt belőle 38 km, amire ráadásul valószínűleg nem is lesz elég egy nap a közlekedés miatt. Még 2023 decemberében belevágtam a KDP-be, de 2024-ben abból is csak 88 kilométert sikerült teljesítenem.

Aztán fordítok egyet a poháron és azt látom, hogy volt jónéhány emlékezetes családi biciklitúra a Dunaparton, Olaszországban és a Balaton körül. Saját határaimat feszegetve, a legnagyobb nyári melegben tekertünk több, mint 100 kilométert naponta. De, még mielőtt nyeregbe pattantam volna, megvalósult egy régóta dédelgetett álmom: teljesítettem a teljesítménytúrák (számomra) nagy trióját. Április végén végigmentem a Gerecse50-en, másfél héttel később a Sárga70-en, a hónap végén pedig a Kinizsi100-on. Ebből az irányból nézve sokkal jobban néz ki az a bizonyos pohár...

A túrák után próbálom általában 2-3 héten belül megírni és a blogra feltenni az összefoglalót. Május elejétől kezdve azonban minden gondolatom a Kinizsi100 körül forgott, így akkor a Sárga70-ről nem készült ilyen írás. Aztán az év hátralévő részében sem... Most viszont úgy gondolom, hogy a teljes képhez ez is hozzátartozik, ez is egy fontos lépés volt ahhoz, hogy most úgy érezzem, inkább félig tele van az a bizonyos pohár, mintsem félig üres.

2024-ben hét közepére esett május első napja, így április 30. még munkanap volt és ez egy kicsit megnehezítette a túrán való elindulást. De, azért annyira nem, hogy a fiaimat, vagy engem eltántorított volna tőle. A fiúknak délután még zene- és néptánc óra volt az iskolában és én is késő délutánig dolgoztam, szerencsére home office-ban. A vonat 22:34-kor indult Esztergomba, ezért javasoltam a gyerekeknek, hogy vacsora után még feküdjenek le egy kicsit pihenni. Én is ugyanígy tettem. Természetesen dolgozott bennem az adrenalin, ezért fél óra után úgy pattantam ki az ágyból, mintha legalább 10 órát aludtam volna. Nem úgy a fiúk! Alig tudtam őket felébreszteni. Végül valahogy ők is magukhoz tértek és mire indulni kellett a vasútállomásra, addigra már ők is kipihentnek látszottak.

A vonaton ezúttal is szép számmal utaztak hátizsákos, túrabotos emberek, nem volt nehéz kitalálni, hogy hova mennek. Amikor a vonatunk befutott az esztergomi állomásra, már hosszú sorokban kígyóztak a peronon azok, akik előre beneveztek a túrára. Mi ezúttal is a helyszíni nevezést választottuk és nem bántuk meg. A vártnál gyorsabban elintéztük a papírmunkát és 23:12-kor már át is bújhattunk a Rajt feliratú ideiglenes kapu alatt.

Elindultunk... Titkon reménykedtem benne, hogy másnap délután is átbújhatok egy ehhez hasonló kapu alatt.