OKT 02.: Sárvár – Gérce (2022.07.19.)

Miután júniusban Aggteleken lepecsételtem az igazolófüzetemet, már csak két szakasz hiányzott a kéktúrából. Az egyiket ezek közül egy családi nyaralás során jártuk végig a fiaimmal. Az első túranapon késő délután indultunk Sárvárról, napoztunk a kerékpárúton, elzarándokoltunk Sitkére, belesüllyedtünk a kavicságyba, de még így is sötétedés előtt beértünk Gércére.

A fiaimnak is megtetszett a „70 km 70 óra alatt az Országos Kéktúra mentén” ötlete, engem pedig nem kellett sokáig kérlelniük. Alig egy hónappal a csereháti teljesítés után (Felsővadász - Aggtelek: 1. nap, 2. nap, 3. nap) újból belevágtam, ezúttal az ország másik végén.

Azért, hogy egyik nap se kelljen túl sokat menni, 4 napra osztottam fel a távot. Kedd reggel indultunk otthonról, útközben megálltunk Herenden, majd Sümegen megnéztük a felújított Püspöki Palotát és csak késő délután mentünk el autóval Gércére, ahonnan busszal jutottunk el a kiindulópontra, Sárvárra.

Az év talán legforróbb napjait fogtuk ki, így délután 5 órakor, amikor Sárváron leszálltunk a buszról, még mindig szinte égetett a nap. Átvágtunk az Alkotmány úti lakótelep házai között, majd a csónakázó tó mellett rátaláltunk a K jelzésre. Amióta legutoljára erre jártam, a pecsétet áthelyezték a tó partjára, így nem kellett elmennünk a vár melletti parkolónál található nyilvános WC-ig.

Sárvár, rátaláltunk a K jelzésre

Miközben Gércén vártunk a buszra, behúzódtunk a fa alá az árnyékba. Ilyen tobozok lógtak róla.

OKT 24.: Bódvaszilas – Aggtelek (2022.06.19.)

A túrahétvége harmadik napján Bódvaszilasról folytattam a gyaloglást. A Szabó-pallagi erdészháznál reggeliztem, a Szád-várnál lekéstem a buszt, a Várkertig pedig kispistáztam. Derenk, Szelcepuszta és a Hucul ménes voltak a következő megállóim, majd a Tengerszem mellett ebédeltem. Ebéd után még átmásztam a Magas-hegyen, körülnéztem a Baradla-tetőről, végül pedig a szikla tövében elkészítettem a célfotót.

Eredetileg ezzel a szakasszal szerettem volna kezdeni a háromnapos túrát, de mivel péntekre sikerült felsővadászi fuvart szervezni, ezért kénytelen voltam megfordítani a sorrendet és az irányt. Így a két rövidebb és könnyebb túra nem levezetés volt, hanem bemelegítés.

Szombaton sokáig tartott, mire Bódvaszilasról visszaértem a szállásra, ráadásul este még várt rám egy meglepetés is. Már épp lefekvéshez készülődtem, amikor kopogtak az ajtón. Meglepődtem, mert nem vártam senkit. Odamentem az ajtóhoz és két fáradt, meglepett túrázó állt velem szemben. (Később kiderült, hogy ők is a kéket járják.) Nem tudom, hogy ki lepődött meg jobban. Én nem tudtam róla, hogy másnak is kiadták a szállást (de 6 hely volt, hárman kényelmesen elfértünk), ők pedig nem tudtak arról, hogy nem egyedül lesznek a házban. („Menjenek csak nyugodtan, nyitva lesz a ház.” – ezt mondta nekik a gondnok.) Miután megegyeztünk, hogy nem félreértésről van szó, megbeszéltük, hogy ki hol fog aludni, majd amíg ők megvacsoráztak, jót beszélgettünk.

Másnap korán reggel autóval elmentem Jósvafő-Aggtelek vasútállomáshoz, ahol eszembe jutott a szakállas vicc: „Miért van ilyen messze az állomás a falutól? Mert ha közelebb lenne, akkor messze lenne sínektől.” Az autónak kerestem egy olyan helyet, ahol a nap nagy részében árnyékban lesz. A vonat pontosan érkezett és amint az várható is volt, nem volt rajta tömeg. A mozdonyvezetővel és a kalauzzal együtt hárman utaztunk rajta. Rövid zötykölődés után fél hétkor szálltam le Bódvaszilason. Pecsételnem már nem kellett, így miután elindítottam a GPS-t, már útnak is indultam.

Ugyanazon az ösvényen, amelyiken előző nap délután megérkeztem az állomásra, visszasétáltam a K jelzéshez és elindultam Aggtelek felé. Korán volt még, az utcán senkivel nem találkoztam mialatt elsétáltam a település túlsó végén lévő egykori magtárig. Onnan még néhány lépésnyit gyalogoltam aszfaltozott úton, majd egy köves úton folytatódott az enyhe emelkedő.

Újra a kéken Bódvaszilasznál

Vasárnap reggeli utcakép

Visszatekintve még jól látható az Esztramos, valamint a bódvaszilasi magtár és a templom

OKT 25.: Tornabarakony – Bódvaszilas (2022.06.18.)

A háromnapos túra második napján Tornabarakonyból indultam útnak. Eseménytelen, de nem unalmas úton értem el a Mile-hegyet, ahonnan tettem egy kitérőt az Esztramos tetejére. A Martonyi-kolostorromnál ebédeltem, Bódvarákón pecsételtem, a Juhász-patak völgyében pedig napoztam. A bódvaszilasi célfotó után még elautóztam a freskófaluba, a nap végén pedig sok mindent megtudtam Tornaszentandrásról.

Szombaton, kézenfekvő megoldásnak látszott, hogy reggel busszal elmegyek Bódvaszilasra, onnan pedig visszagyalogolok a szállásra. A baj csak az volt ezzel, hogy a 70 kilométert egy irányban kell megtenni. A második ötletem az volt, hogy úgy időzítem az indulást, hogy Bódvaszilason elérjem az utolsó barakonyi buszt. Az ötlet nem volt rossz, de 12:32-kor indult az utolsó busz, amit egy kicsit korainak tartottam. Végül úgy döntöttem, hogy reggel autóval elmegyek Szilasra, onnan busszal vissza Barakonyba és így a túra végén nem vagyok időhöz kötve.

Fél 9-kor érkeztem meg a bódvaszilasi vasútállomásra. A busz indulásáig még volt negyed óra, ezért kihasználtam a várakozást és pecsételtem az igazolófüzetekbe. Természetesen el is rontottam a pecsételést, mert a 70 km-es túra igazoló lapjára közvetlenül a tornabarakonyi pecsét mellé sikerült beütnöm a bódvaszilasit, mintha onnan indultam volna.

A nap folyamán többször és több irányból láthattam az Esztramos-hegyet. Ez volt az első alkalom a bódvaszilasi vasútállomásról.

A párhuzamos egyenesek a végtelenben találkoznak