OKT 11.: Koldusszállás – Bánya-hegyi erdészház (2023.01.03.)

Az új év harmadik napján ködös, felhős időben gyalogoltunk a fiaimmal a Gerecse számomra jól ismert tájain. Koldusszálláson és a Bánya-hegyen pecsételtünk és még a sziklamászó paradicsom megtekintése is belefért a délelőttbe.

A karácsonyi ünnepek elmúltával ismét viszketni kezdett a talpam, hiányzott a túrázás. Napok (sőt, inkább hetek) óta borult, ködös, párás volt az idő és ugyanezt jósolták a meteorológusok erre a napra is, de ez sem tudott visszatartani attól, hogy útra keljek.

Olyan OKT szakaszt kerestem, ahol nem a szebbnél szebb panorámákon van a hangsúly, nincs túl messze és a gyerekek sem járták még végig. Végül több okból is a Koldusszállás – Tardos szakaszra esett a választásom. Az egyik az volt, hogy az elmúlt 5 évben már többször jártam erre, de soha nem fényképezgettem. Most ezt is bepótolhattam és kiegészíthettem az OKT fényképgyűjteményemet.

Hétfő este megkérdeztem a gyerekeket, hogy van-e kedvük velem jönni? A kisebbik fiam azonnal rávágta, hogy igen, a nagyobbik (15 éves kamasz) viszont húzta a száját, hogy neki nincs kedve korán kelni és a lányok sem jönnek, úgyhogy ő is inkább otthon marad. De nem hagytuk annyiban a dolgot, addig-addig beszélgettünk, amíg végül ő is azt mondta, hogy „Na, jó, talán megyek.” A lányok viszont továbbra is az otthonmaradás mellett döntöttek.

Reggel negyed hatkor volt ébresztő a fiúknak, a nagyobbik még egyszer próbálkozott, hogy neki mégsincs kedve, de végül sikerült rábeszélnem, így fél órával később hárman ültünk be az autóba és indultunk Tardos felé. Útközben sok helyen sűrű ködben haladtunk, de szerencsére nem volt nagyon hideg, így az úttestre nem fagyott rá a pára.

15 perccel a busz indulása előtt érkeztünk meg Tardosra és parkoltunk le a buszmegálló mellett. De régen volt már, amikor úgy sikerült megoldani a közlekedést, hogy a túra végén nem kellett tömegközlekedni!

Még sötét volt, amikor megérkezett a busz. A fél órás út alatt lassan kivilágosodott, útközben helyenként még a köd is felszállt, de azért attól nem kellett tartani, hogy szemünkbe süt a nap.

Tatabánya határában, a Fagyűjtőtelep nevű megállóban szálltunk le a buszról. Rövid készülődés, a szokásos „Ideértünk, most indulunk” telefon az otthoniaknak és a GPS indítása után mi is útnak indultunk. Átkeltünk az autópálya alatt, majd közel 1 km-t sétáltunk a koldusszállási pecsételőhelyig.

Útnak indultunk a Fagyűjtőtelep buszmegállótól

Felettünk dübörögtek a kamionok az M1-es autópályán

OKT 11.: Mogyorósbánya – Péliföldszentkereszt (2021.02.14.)

2017-ben, amikor teljesítettem ezt a kéktúra szakaszt, már sötét volt és fáradt voltam, így fel sem merült bennem, hogy felmenjek a Jankovich-barlanghoz. De a hely azóta ott szerepelt a bakancslistámon.

Gyönyörű, napos idő volt ezen a februári vasárnapon, fagypont körüli hőmérséklettel. Ebéd után bakancsot húztam, tettem egy kis enni-innivalót a hátizsákomba és elindultam, hogy felmásszak a bajóti Öreg-kő oldalában nyíló barlangokhoz.

Mogyorósbányán, a templom előtt leparkoltam az autóval és elindultam felfelé a Fő utcán. Úgy emlékeztem, hogy az utolsó házakat elhagyva egy bokatörő köves úton kell továbbsétálni. Most viszont nem akart véget érni az aszfalt. Rosszul emlékszem? Nem, nem az emlékeim csaltak meg, hanem az elmúlt másfél évben elkészült a SacraVelo kerékpárútnak ez a szakasza, így a bokatörő köves út helyett tükörsima aszfalton lehet gyalogolni a letérésig, ahol a K jelzés jobbra kanyarodik.

Bokaficamító köves út helyett tükörsima aszfalton hagytam el a falu szélső házait

ISZI 50 és egy kis éjszakai ráadás (Csillaghegyi Csillagok, 2019.11.30.)

Különös érzésekkel és nagy tervekkel készültem a 2019. évi ISZI 50 teljesítménytúrára. Különös érzésekkel, mert 2017-ben itt estem át a „tűzkeresztségen”, ez volt az első 50 km-es túrám. Szerettem volna újra átélni az akkori túra élményét és a célba érés eufóriáját. De azért titokban bíztam benne, hogy az azóta eltelt 2 évben kétszer teljesített Gerecse 50-nek (2018, 2019) köszönhetően kevesebb szenvedés árán sikerül elérni Mogyorósbányáig.

A túrát megelőző hetekben azon törtem a fejemet, hogyan lehetne még emlékezetesebbé tenni az eseményt, hogyan lehetne egy kicsivel több kihívást csempészni bele? Először arra gondoltam, hogy „versenyen kívül” Mogyorósbányáról tovább megyek Dorogig. 65 km, benne egy éjszakai Getével, lenne benne kihívás... Végül a két fiam segítségével alakult ki a végleges terv: reggel indulás Szárligetről, 17 óra körül érkezés a Kakukkba, a 17:20-as különbusszal utazás Dorogra, majd onnan haza. Rövid pihenő és vacsora után autóba pattanunk és este 8 óra körül a két fiammal még elindulunk a 15 km-es távon Békásmegyerről fel a Nagy-Kevélyre.

Ahogy közeledett a túra napja, úgy jöttek elő a szokásos valós vagy képzelt fájdalmak és sérülések (térd, derék,...). Próbáltam helyükön kezelni ezeket a tüneteket, mert korábban is csak azt jelezték számomra, hogy fejben is fel kell készülni az eseményre.

A túra előtti szerdán és csütörtökön még esett az eső, de szombatra újra száraz időt jósoltak a meteorológusok. Péntek este összepakoltam a hátizsákomat, a Gerecsén már bevált módon leragasztottam a talpamat, valamint a lábujjamat és próbáltam időben elaludni. De csak forgolódtam az ágyon, nem jött álom a szememre. Egész éjszaka az járt a fejemben, hogy az 50 km teljesítése után vízhólyagok, sérülés, vagy egyszerűen csak fáradtság miatt már nem tudok majd elmenni a fiaimmal az éjszakai túrára, pedig megígértem nekik.

Fél 6 előtt nem sokkal végre csörgött az ébresztőóra és véget értek a rémálmaim. Most ugyan nem esett az eső, mint két évvel korábban, de a süvítő szél semmivel sem volt barátságosabb, mint annak idején a tetőn kopogó esőcseppek hangja. Fel is tettem magamnak a szokásos kérdést („Kell ez nekem?”), de még mielőtt esetleg rossz választ adhattam volna rá, feleségem biztatott, hogy csak öltözzek fel melegen és minden rendben lesz.

6:30, Herceghalom, vasútállomás: A feleségemnek köszönhetően idén kimaradt a hajnali vonatozás,  mert autóval elvitt Herceghalomra. A vasútállomáson a süvítő hideg szél miatt nem nagyon volt kedvem kiszállni az autóból. De itt már nem volt visszaút. Még egy tartalék pulóvert betettem a hátizsákomba, majd elbúcsúztunk egymástól. A vonat érkezéséig hátralévő 15 percet a váróteremben próbáltam túlélni. Ott ugyan szerencsére nem fújt a szél, de én ott is dideregtem. A vonat pontosan érkezett és a várakozásommal ellentétben még ülőhely is volt rajta.

OKT 11.: Mogyorósbánya – Dorog (2018.07.16.)

Már régóta szerettem volna megmászni a híres-hírhedt Nagy-Getét. Egyrészt azért, mert a Mogyorósbánya – Dorog rész még hiányzott ahhoz, hogy teljes legyen a pecsétgyűjteményem a Szárliget – Rozália téglagyár szakaszon. Másrészt azért, mert sokat olvastam már róla, általában azt, hogy nagyon meg tudja izzasztani az embert. Főleg akkor, ha Tokod felől kell megmászni. Harmadrészt pedig azért, mert a hálószobánk ablaka éppen a hegy irányába néz és gyakran elgondolkoztam rajta, vajon milyen lehet onnan a kilátás.

A szabadságom első napján korán reggel keltem és negyed 7-kor már Dorogon vártam a Mogyorósbánya felé induló buszt. A mentrendben jelzettnél néhány perccel korábban meg is érkezett és 20 perc alatt elvitt Mogyorósbányára. A Kakukkban begyűjtöttem a pecsétet és már indultam is a Kőszikla irányába.

A nem túl meredeken, de folyamatosan emelkedő erdei úton 20 perc alatt értem el a TIT emlékkövet. A kitaposott ösvényt követve kimentem a sziklákig, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a környékre. Habár még korán volt és párás volt a levegő, de azért a távolban ki lehetett venni az esztergomi bazilika körvonalait és az alatta kanyargó Duna vonalát.

A TIT emlékkő a Kősziklán

ISZI 50, avagy az első ötvenesem (2017.11.18.)

Kinizsi 100… Idén tavasszal találkoztam először ezzel a „fogalommal” és mindjárt magával is ragadott. Elkezdtem a résztvevők beszámolóit és a felkészülésre vonatkozó írásokat olvasgatni, hogy minél előbb én is átélhessem azt az élményt, amikor Tatára érve átveszem a sikeres teljesítésért járó oklevelet és kitűzőt. Elhatároztam, hogy megpróbálok felkészülni a 2018-as Kinizsi 100-ra.

De hogyan kezdjem el? Eddig összesen egy 12 km-es teljesítménytúrán vettem részt, azon kívül csak rövidebb családi kirándulások során koptattam az erdei gyalogösvényeket. Arra gondoltam, hogy valami olyan távval kellene kezdeni, amelyben már van kihívás, de elsőre vállalható. 20 km a Pilis körül. Szeptember elején egy esős-borongós-napos szombaton, egyedül, különösebb nehézségek nélkül, elfogadható idővel teljesítettem.

Mi legyen a következő? Kicsit több szint, de ugyanekkora táv? Kicsit hosszabb táv, de nem sokkal több szint? Vagy esetleg hosszabb táv és több szint? Végül az utolsó változat mellett döntöttem, 35 km, végig a piroson Esztergomból indulva. Október elején ez is sikerült. Lett ugyan néhány vízhólyag a lábamon, néhány napig minden lépés emlékeztetett a hétvégi elfoglaltságomra, de a vízhólyagok elmúltak és mára már csak a kellemes emlékek maradtak.

Elkezdtem tervezgetni a következő havi felkészülést, amikor rátaláltam a NIK 40-re. Még egy kicsit hosszabb táv, pont jó lesz! De szinte végig sötétben! Ezt mégsem nekem találták ki… Akkor legyen inkább az ISZI 50!

A következő napok és hetek során folyamatosan azon vívódtam, hogy milyen jó lenne végigmenni, de vajon lesz-e hozzá elég erőm és kitartásom? Megnéztem, hogy ha nem bírom, akkor 20 km-nél ki lehet szállni, onnan könnyen haza tudok jutni. Annyit már mentem, addig biztos bírni fogom. Feltéve, hogy nem esik az eső vagy a hó, ami november közepén egyáltalán nem zárható ki. Ahogy közeledett november 18-a, egyre gyakrabban néztem az időjárás előrejelzést. Esni fog? Nem fog esni? Hideg lesz? Hét elején még azt jósolták, hogy nem lesz eső. Elmegyek! Aztán csütörtökön már esőt jósoltak péntek délutánra és szombat délelőttre. Nem megyek, nem fogom eláztatni magamat! Pénteken már csak aznapra mondtak esőt, elmegyek! De nincs fejlámpám, nem megyek! Kérek egyet kölcsön és elmegyek! Végül péntek este mégiscsak összecsomagoltam, amire úgy gondoltam, hogy szükségem lesz és lefeküdtem aludni. De alvás helyett sokáig csak azt hallgattam, ahogy az esőcseppek szakadatlanul kopognak a terasz tetején.

Hajnali 4 órakor csörgött az ébresztőóra. Kintről ugyanazok a hangok szűrődtek be, mint este elalvás előtt: az eső még mindig esett. Itthon maradok… Feleségem észrevette a bizonytalansággal vegyes szomorúságomat és azt mondta, hogy menjek nyugodtan, mire odaérek Szárligetre, ott már nem fog esni. Így indultam el az első 50 km-es teljesítménytúrámra.

4:40, vasútállomás: A vonat pontosan érkezett, 3 kocsis Desiro, az utolsó kocsiban én utaztam egyedül. Fűtés nem volt, de az izgalomtól így is melegem volt.