Sárga 70 – Egy újabb túra egy elsőbálozóval (2024.04.30 – 05.01.)

Ismét eltelt egy év... 2025. január elején ülök a meleg szobában, a kényelmes karosszékben és próbálom magamban visszapörgetni az elmúlt év túráit. Nézem azt a bizonyos poharat és nem tudom eldönteni, hogy vajon félig üres, vagy inkább félig tele van... Nézem az egyik oldalról és azt látom, hogy januárban beneveztem a Téli Mátra teljesítménytúrára, de az indulásnál sokkal fontosabbnak éreztem, hogy édesanyám utolsó óráiban ott legyek mellette és édesapám mellett. Szerettem volna befejezni a RPDDK-t, de maradt belőle 38 km, amire ráadásul valószínűleg nem is lesz elég egy nap a közlekedés miatt. Még 2023 decemberében belevágtam a KDP-be, de 2024-ben abból is csak 88 kilométert sikerült teljesítenem.

Aztán fordítok egyet a poháron és azt látom, hogy volt jónéhány emlékezetes családi biciklitúra a Dunaparton, Olaszországban és a Balaton körül. Saját határaimat feszegetve, a legnagyobb nyári melegben tekertünk több, mint 100 kilométert naponta. De, még mielőtt nyeregbe pattantam volna, megvalósult egy régóta dédelgetett álmom: teljesítettem a teljesítménytúrák (számomra) nagy trióját. Április végén végigmentem a Gerecse50-en, másfél héttel később a Sárga70-en, a hónap végén pedig a Kinizsi100-on. Ebből az irányból nézve sokkal jobban néz ki az a bizonyos pohár...

A túrák után próbálom általában 2-3 héten belül megírni és a blogra feltenni az összefoglalót. Május elejétől kezdve azonban minden gondolatom a Kinizsi100 körül forgott, így akkor a Sárga70-ről nem készült ilyen írás. Aztán az év hátralévő részében sem... Most viszont úgy gondolom, hogy a teljes képhez ez is hozzátartozik, ez is egy fontos lépés volt ahhoz, hogy most úgy érezzem, inkább félig tele van az a bizonyos pohár, mintsem félig üres.

2024-ben hét közepére esett május első napja, így április 30. még munkanap volt és ez egy kicsit megnehezítette a túrán való elindulást. De, azért annyira nem, hogy a fiaimat, vagy engem eltántorított volna tőle. A fiúknak délután még zene- és néptánc óra volt az iskolában és én is késő délutánig dolgoztam, szerencsére home office-ban. A vonat 22:34-kor indult Esztergomba, ezért javasoltam a gyerekeknek, hogy vacsora után még feküdjenek le egy kicsit pihenni. Én is ugyanígy tettem. Természetesen dolgozott bennem az adrenalin, ezért fél óra után úgy pattantam ki az ágyból, mintha legalább 10 órát aludtam volna. Nem úgy a fiúk! Alig tudtam őket felébreszteni. Végül valahogy ők is magukhoz tértek és mire indulni kellett a vasútállomásra, addigra már ők is kipihentnek látszottak.

A vonaton ezúttal is szép számmal utaztak hátizsákos, túrabotos emberek, nem volt nehéz kitalálni, hogy hova mennek. Amikor a vonatunk befutott az esztergomi állomásra, már hosszú sorokban kígyóztak a peronon azok, akik előre beneveztek a túrára. Mi ezúttal is a helyszíni nevezést választottuk és nem bántuk meg. A vártnál gyorsabban elintéztük a papírmunkát és 23:12-kor már át is bújhattunk a Rajt feliratú ideiglenes kapu alatt.

Elindultunk... Titkon reménykedtem benne, hogy másnap délután is átbújhatok egy ehhez hasonló kapu alatt.

Sárga 70 (2023.04.30 – 05.01.)

Évek óta rajta volt a bakancslistámon a Sárga 70 teljesítménytúra, de eddig egyszer sem sikerült elindulnom rajta. Az elején inkább csak egy álom volt, mert a Gerecse 50 is eléggé megviselt, így beláttam, hogy nem vagyok még felkészülve egy ilyen hosszú menetelésre. Később volt olyan, hogy hétköznapra esett április utolsó napja, azért nem (sem) tudtam elindulni rajta. Aztán jött a karantén és csak instant túraként rendezték, egyedül pedig nem szerettem volna útnak indulni. Ha jól emlékszem, akkor előző évben az eső esett ezeken a napokon, arra fogtam, hogy nem vágtam bele.

Ebben az évben is úgy indultam neki a Gerecsének, hogy ha ott minden rendben lesz, akkor két héttel később jöhet a Sárga. A Gerecsét idén nehezített terepen és nehezített körülmények között rendezték meg, mégis úgy éreztem a célba érkezés után, hogy talán lenne keresnivalóm a Sárgán is. Volt majdnem két hetem a döntésre.

Nem tudtam, hogy hányan szoktak rajta indulni és az útvonalat sem ismertem, ezért úgy éreztem, hogy legalább az éjszakai szakaszra jó lenne egy társ. Amikor először említettem a nagyobbik fiamnak, akkor nem tiltakozott ellene. De utána napokig nem került elő a téma.

Ahogy közeledett április utolsó napja, úgy nőtt bennem a bizonytalanság: Elinduljak rajta? Vajon végig tudom csinálni? Egyre jobban szerettem volna menni, de egyre gyakrabban jöttek elő a pszichés tünetek: hol a lábam kezdett fájni, hol a térdem, ezért egyre inkább elbizonytalanodtam. Végül szombaton, az ebédlőasztalnál ülve született meg a döntés, miután megkérdeztem a fiamat, hogy lenne-e kedve egy éjszakai túrához? Igennel felelt, onnan pedig már nem volt visszaút.

Vasárnap délután próbáltam aludni egy kicsit, de az izgalomtól nem jött álom a szememre. Így csak pihengettem és próbáltam elképzelni, hogy mi vár rám. Vacsora után összekészülődtünk, megvártuk, amíg a többiek elmennek aludni, majd még egyszer átgondoltuk, hogy mindent odakészítettünk-e, amire az éjszaka folyamán szükségünk lehet és elindultunk a vasúti megállóba. Útközben viccelődtünk, hogy mi lesz, ha tele lesz a vonat és nem férünk fel rá?

Időben érkezett a vonat és a viccből majdnem valóság lett. Annyi túrázó volt rajta, hogy alig találtunk ülőhelyet. 11 órakor érkeztünk meg Esztergomba, ahol akkor már hosszú sorban várakoztak az emberek, hogy útnak indulhassanak. Kicsit kaotikus volt a helyzet, de azért sikerült megtalálnunk az asztalt, ahol nevezni lehetett. A fiam a 30 km-es távra nevezett, én pedig az 50 km-esre. Mivel menet közben is van lehetőség átnevezni egyik távról a másikra, ezért úgy voltam vele, hogy az 50 km-en valószínűleg végig tudok menni, Hűvösvölgyben pedig majd eldöntöm, hogy hogyan tovább.

Vajon mire vár ez a sok ember vasárnap este 11 órakor az esztergomi vasútállomáson?