Geodézia tornyok Magyarországon: Pilis-tető (2025.08.30.)

Egész hétvégére sárga riasztást adtak ki a meteorológusok zivatar és felhőszakadás miatt, ezért nem terveztem túrát a nyár utolsó napjaira. Szombat reggel, amikor felkeltem és kinéztem az ablakon, ragyogóan sütött a nap és egyetlen felhő sem volt az égen. Ránéztem az Időkép radarképére, ott sem láttam felhőt. Megint nem jött be az előrejelzés…

Mivel délutánra továbbra is felhőszakadást ígértek az időjósok (ezúttal sikerült is eltalálniuk és kora délután megérkezett az özönvíz…), ezért ahhoz már késő volt, hogy útnak induljak és folytassam a KDP-t, de úgy gondoltam, hogy valami közelebbi, rövidebb túra még belefér a délelőttbe.

Nem gondolkoztam sokáig, 9 órakor már indultam is Pilisszántó felé, hogy az ottani buszmegállóból felgyalogolva a Pilis-tetőre leolvassam a Boldog Özséb-kilátóról a kódot.

Fél 10-kor indítottam el a telefonomon a Locus-t. A Sziklaszínház parkolójánál rátaláltam a P jelzésre, azon mentem egészen a Magas-hegyi nyeregig. Ott színt váltottam és a Z jelzésen gyalogoltam tovább.

Ilyen távolságból nem is látszik magasnak

Meredeken felfelé

OKT 15.: Dobogókő – Rozália-téglagyár (2025.04.27.)

Pirosnak indult, kék lett belőle... Vasárnap reggel Isztimérre indultam, de délben Dobogókőn kötöttem ki. Ha már ott voltam, megnéztem a Dunakanyart, felmásztam a Zsivány-sziklákra, pecsételtem Pilisszentkereszten és gyönyörködtem a Dera-szurdokban. A Szent-kút után jött a Hosszú-hegy és a Kevély-nyereg, majd a Teve-szikla és a Köves-bérc. A téglagyárnál elrontottam a pecsételést, de a buszra nem kellett sokat várnom.

Már több, mint két hónapja ott porosodott érintetlenül a három megkezdett igazolófüzet: az RPDDK-ból már csak 35 km hiányzik, de a befejezéshez kellene még két nap (vagy egy nap és egy sofőr, aki átviszi az autót, vagy engem az egyik végpontból a másikba), a KDP-n előző év szeptemberében jártam utoljára, akkor értem el Mecsérre, ahol a 110. km-t teljesítettem, a 2. OKT füzet pedig amolyan vésztartalékként, alig több, mint 60 km-rel pihen a könyvespolcon. Február vége óta nem tudtam időt szakítani arra, hogy bármelyiket is folytassam, ráadásul ebben az évben a Gerecse teljesítménytúrát is elhalasztották, ezért április végéhez közeledve már nagyon mehetnékem volt. Éreztem, hogy fejben is szükségem lenne egy kis kikapcsolódásra, mert nagyon beleragadtam a mókuskerékbe.

Április utolsó hétvégéjén, bár lett volna más tennivalóm is, úgy döntöttem, hogy lesz, ami lesz, folytatom valamelyik túramozgalmat. Rövid tanakodás után a pirosra esett a választásom. Tömegközlekedés szempontjából vasárnapra nem éppen szerencsés választás, de úgy voltam vele, hogy nem számít, csak mehessek. Aztán szombat késő este kiderült, hogy másnap reggel édesapám el tud vinni Mecsérről Isztimérre, így lényegesen leegyszerűsödött a logisztika.

Ezúttal nem kellett korán kelnem, csak reggel 6 órakor ültem be az autóba és indultam el Mecsér felé. Vasárnap lévén alig volt forgalom, így zavartalanul falta az autó a kilométereket, mígnem egyszer csak felgyulladt néhány hibajelző lámpa a műszerfalon. Akár egy karácsonyfa, úgy világítottak a piros ikonok, ráadásul még egy üzenetet is olvashattam a kijelzőn: elfogyott az AdBlue… Csodálkoztam, mert máskor jó előre szokott figyelmeztetni, ha már fogyóban van, most pedig egyből azt mondja, hogy elfogyott? Gyors újratervezés után a legközelebbi benzinkút felé vettem az irányt, hogy orvosoljam a problémát. De, hiába tankoltam tele, a hiba nem szűnt meg. Üzentem édesapámnak és a feleségemnek, hogy a túra törölve, megyek haza… Nem mondom, hogy nem voltam csalódott…

Azt terveztem, hogy 9 óra körül már a Burok-völgy vadregényes részén sétálok, ehelyett otthon ültem a kanapén és bosszankodtam. Aztán egy hirtelen ötlettől (és a feleségem határozott kérésétől) vezérelve úgy döntöttem, hogy elő a vésztartalékkal! Ránéztem a menetrendre és percek alatt meghoztam a döntést: Irány Dobogókő!

Légvonalban közel van hozzánk a hegytető, de tömegközlekedéssel több, mint 2 órába telt, mire odaértem. Ehhez hozzájárult, hogy épp felújították a HÉV pályáját, ezért tovább tartott az Aquincum – Pomáz utazás, utána a tömött busz is csak araszolni tudott a kanyargós úton, mert úton-útfélen kerékpárosokat kellett kerülgetnie. 

Dél előtt néhány perccel érkeztem meg Dobogókőre. A buszmegállóban elindítottam a GPS-t, nyakamba akasztottam a fényképezőgépemet és útnak indultam. Először a menedékházhoz mentem, hogy beüssem a nap első pecsétjét a füzetembe. Tele volt a ház terasza, előtte pedig három kondérban főtt az ebéd. Amúgy sem szeretem a tömeget és a nyüzsgést, de ezúttal még kevésbé rajongtam érte. Ennek ellenére pecsételés után még elsétáltam a kilátóteraszhoz is, ahol legnagyobb meglepetésemre nem volt tömeg, még a korláthoz is odafértem néhány fénykép erejéig.

A Turista Múzeum épülete Dobogókőn

Báró Eötvös Loránd Menedékház

Kilátás a Dunakanyarra

Téry Ödönnek, a magyarországi turistamozgalom kiemelkedő alakjának emlékműve

Talán mindenki ebédelt, azért voltak ilyen kevesen?

Az I. világháború emlékműve

Sárga 70 – Egy újabb túra egy elsőbálozóval (2024.04.30 – 05.01.)

Ismét eltelt egy év... 2025. január elején ülök a meleg szobában, a kényelmes karosszékben és próbálom magamban visszapörgetni az elmúlt év túráit. Nézem azt a bizonyos poharat és nem tudom eldönteni, hogy vajon félig üres, vagy inkább félig tele van... Nézem az egyik oldalról és azt látom, hogy januárban beneveztem a Téli Mátra teljesítménytúrára, de az indulásnál sokkal fontosabbnak éreztem, hogy édesanyám utolsó óráiban ott legyek mellette és édesapám mellett. Szerettem volna befejezni a RPDDK-t, de maradt belőle 38 km, amire ráadásul valószínűleg nem is lesz elég egy nap a közlekedés miatt. Még 2023 decemberében belevágtam a KDP-be, de 2024-ben abból is csak 88 kilométert sikerült teljesítenem.

Aztán fordítok egyet a poháron és azt látom, hogy volt jónéhány emlékezetes családi biciklitúra a Dunaparton, Olaszországban és a Balaton körül. Saját határaimat feszegetve, a legnagyobb nyári melegben tekertünk több, mint 100 kilométert naponta. De, még mielőtt nyeregbe pattantam volna, megvalósult egy régóta dédelgetett álmom: teljesítettem a teljesítménytúrák (számomra) nagy trióját. Április végén végigmentem a Gerecse50-en, másfél héttel később a Sárga70-en, a hónap végén pedig a Kinizsi100-on. Ebből az irányból nézve sokkal jobban néz ki az a bizonyos pohár...

A túrák után próbálom általában 2-3 héten belül megírni és a blogra feltenni az összefoglalót. Május elejétől kezdve azonban minden gondolatom a Kinizsi100 körül forgott, így akkor a Sárga70-ről nem készült ilyen írás. Aztán az év hátralévő részében sem... Most viszont úgy gondolom, hogy a teljes képhez ez is hozzátartozik, ez is egy fontos lépés volt ahhoz, hogy most úgy érezzem, inkább félig tele van az a bizonyos pohár, mintsem félig üres.

2024-ben hét közepére esett május első napja, így április 30. még munkanap volt és ez egy kicsit megnehezítette a túrán való elindulást. De, azért annyira nem, hogy a fiaimat, vagy engem eltántorított volna tőle. A fiúknak délután még zene- és néptánc óra volt az iskolában és én is késő délutánig dolgoztam, szerencsére home office-ban. A vonat 22:34-kor indult Esztergomba, ezért javasoltam a gyerekeknek, hogy vacsora után még feküdjenek le egy kicsit pihenni. Én is ugyanígy tettem. Természetesen dolgozott bennem az adrenalin, ezért fél óra után úgy pattantam ki az ágyból, mintha legalább 10 órát aludtam volna. Nem úgy a fiúk! Alig tudtam őket felébreszteni. Végül valahogy ők is magukhoz tértek és mire indulni kellett a vasútállomásra, addigra már ők is kipihentnek látszottak.

A vonaton ezúttal is szép számmal utaztak hátizsákos, túrabotos emberek, nem volt nehéz kitalálni, hogy hova mennek. Amikor a vonatunk befutott az esztergomi állomásra, már hosszú sorokban kígyóztak a peronon azok, akik előre beneveztek a túrára. Mi ezúttal is a helyszíni nevezést választottuk és nem bántuk meg. A vártnál gyorsabban elintéztük a papírmunkát és 23:12-kor már át is bújhattunk a Rajt feliratú ideiglenes kapu alatt.

Elindultunk... Titkon reménykedtem benne, hogy másnap délután is átbújhatok egy ehhez hasonló kapu alatt.

Kinizsi 100 – A valóra vált álom (2024.05.25-26.)

7 év… Mennyi minden változott ennyi idő alatt! A nagylányom elvégezte a középiskolát, a többiek befejezték az általános iskolát, átléptem az ötödik X-et, a túrázás megszállottjává váltam, végigjártam az OKT-t és még hosszan lehetne folytatni a sort. De, egy valami nem változott: végig ott lebegett a szemem előtt az álom, hogy milyen jó lenne egyszer kézben tartani a Kinizsi 100 teljesítéséért járó oklevelet és kitűzőt…

2017-ben, amikor először vettem részt 50 km-es teljesítménytúrán, ez még szinte elképzelhetetlen volt számomra. Aztán ahogy teltek az évek, gyűltek a lábamba a kilométerek, egyre könnyebben vettem az akadályokat és egyre magabiztosabban, de azért mindig tisztelettel indultam neki az újabb kihívásoknak és az újabb 50 km-es távoknak. 2023-ban aztán úgy éreztem, hogy eljött az ideje az előrelépésnek és elindultam a Sárga 70 túrán. 50 km-re neveztem, de Hűvösvölgyben úgy döntöttem, hogy megpróbálok végigmenni. És sikerült…

Az év hátralevő részében folytattam az RPDDK-t, belevágtam a KDP-be, 2024 tavaszán pedig szokás szerint beneveztem a Gerecse 50-re. Amint a Bánya-hegyi siratófalon mentünk felfelé az elsőbálozó fiammal, szóba elegyedtünk egy túrázóval, aki azt mondta, hogy az az álma, hogy 5 éven belül, 60 éves kora előtt teljesítse a Kinizsi 100-at, de erre csak akkor fog vállalkozni, ha előtte a Gerecse 50-et 9 órán belül végigjárja. Ekkor jutott nekem is megint eszembe, hogy milyen jó lenne ott állni Tatán, oklevéllel és kitűzővel a kezemben. Kicsit meg is nyugodtam, hogy nem kell sietni, van még közel 10 évem az álmom valóra váltásához. Itthon elmeséltük ezt a kis történetet a feleségemnek, mire ő csak annyit mondott: „Szó sem lehet róla, hogy 60 évesen indulj a Kinizsin! Miért nem mész most?” „Valóban, miért nem megyek most?” – tettem fel magamban magamnak a kérdést. „Azért, mert félek. Félek attól, hogy nem tudom teljesíteni. Félek a kudarctól…”

Aztán mégiscsak beneveztem és felkerültem a várólista 194. helyére. Megnyugodtam. Én megtettem, beneveztem, de innen úgysem fogok bekerülni, úgyhogy nyertem még egy évet. Jött a Sárga 70, ahol ismét csak 50 km-re mertem nevezni (talán babonából?), amiből a végén mégiscsak 70 km lett, igaz, nem egészen úgy, ahogy terveztem.

Sárga 70 (2023.04.30 – 05.01.)

Évek óta rajta volt a bakancslistámon a Sárga 70 teljesítménytúra, de eddig egyszer sem sikerült elindulnom rajta. Az elején inkább csak egy álom volt, mert a Gerecse 50 is eléggé megviselt, így beláttam, hogy nem vagyok még felkészülve egy ilyen hosszú menetelésre. Később volt olyan, hogy hétköznapra esett április utolsó napja, azért nem (sem) tudtam elindulni rajta. Aztán jött a karantén és csak instant túraként rendezték, egyedül pedig nem szerettem volna útnak indulni. Ha jól emlékszem, akkor előző évben az eső esett ezeken a napokon, arra fogtam, hogy nem vágtam bele.

Ebben az évben is úgy indultam neki a Gerecsének, hogy ha ott minden rendben lesz, akkor két héttel később jöhet a Sárga. A Gerecsét idén nehezített terepen és nehezített körülmények között rendezték meg, mégis úgy éreztem a célba érkezés után, hogy talán lenne keresnivalóm a Sárgán is. Volt majdnem két hetem a döntésre.

Nem tudtam, hogy hányan szoktak rajta indulni és az útvonalat sem ismertem, ezért úgy éreztem, hogy legalább az éjszakai szakaszra jó lenne egy társ. Amikor először említettem a nagyobbik fiamnak, akkor nem tiltakozott ellene. De utána napokig nem került elő a téma.

Ahogy közeledett április utolsó napja, úgy nőtt bennem a bizonytalanság: Elinduljak rajta? Vajon végig tudom csinálni? Egyre jobban szerettem volna menni, de egyre gyakrabban jöttek elő a pszichés tünetek: hol a lábam kezdett fájni, hol a térdem, ezért egyre inkább elbizonytalanodtam. Végül szombaton, az ebédlőasztalnál ülve született meg a döntés, miután megkérdeztem a fiamat, hogy lenne-e kedve egy éjszakai túrához? Igennel felelt, onnan pedig már nem volt visszaút.

Vasárnap délután próbáltam aludni egy kicsit, de az izgalomtól nem jött álom a szememre. Így csak pihengettem és próbáltam elképzelni, hogy mi vár rám. Vacsora után összekészülődtünk, megvártuk, amíg a többiek elmennek aludni, majd még egyszer átgondoltuk, hogy mindent odakészítettünk-e, amire az éjszaka folyamán szükségünk lehet és elindultunk a vasúti megállóba. Útközben viccelődtünk, hogy mi lesz, ha tele lesz a vonat és nem férünk fel rá?

Időben érkezett a vonat és a viccből majdnem valóság lett. Annyi túrázó volt rajta, hogy alig találtunk ülőhelyet. 11 órakor érkeztünk meg Esztergomba, ahol akkor már hosszú sorban várakoztak az emberek, hogy útnak indulhassanak. Kicsit kaotikus volt a helyzet, de azért sikerült megtalálnunk az asztalt, ahol nevezni lehetett. A fiam a 30 km-es távra nevezett, én pedig az 50 km-esre. Mivel menet közben is van lehetőség átnevezni egyik távról a másikra, ezért úgy voltam vele, hogy az 50 km-en valószínűleg végig tudok menni, Hűvösvölgyben pedig majd eldöntöm, hogy hogyan tovább.

Vajon mire vár ez a sok ember vasárnap este 11 órakor az esztergomi vasútállomáson?

Pilisi Kilátások: Kétágú-hegy, Fekete-hegy (2020.05.22.)

Ezzel a rövid túrával sikerült két hosszú történetnek pontot tenni a végére. Az egyik történet 2016-ban kezdődött, egy borongós októberi napon, amikor a piliscsabai vasútállomáson kiszálltunk az autóból és elindultunk a Vörös-hegy felé. A másik történet 3 és fél évvel később, 2020. március 13-án, pénteken este kezdődött. Ekkor jelentették be, hogy a koronavírus járvány miatt kijárási korlátozásokat vezetnek be az országban. Habár egyéni sportolási céllal el lehetett volna menni otthonról, mi azonban jobbnak láttuk megfogadni és betartani a „Maradj otthon!” felhívást. Kezdetben nem volt semmi gond, örültünk, hogy egész nap együtt lehet a család és rengeteg elmaradt munkát lehet bepótolni a ház körül. Egy idő után azonban elkezdett viszketni a talpam. Ehhez az is hozzájárult, hogy a szobaablakokból kinézve a következő látvány tárul a szemem elé:

Kétágú-hegy

Nagy-Gete

ISZI 50 és egy kis éjszakai ráadás (Csillaghegyi Csillagok, 2019.11.30.)

Különös érzésekkel és nagy tervekkel készültem a 2019. évi ISZI 50 teljesítménytúrára. Különös érzésekkel, mert 2017-ben itt estem át a „tűzkeresztségen”, ez volt az első 50 km-es túrám. Szerettem volna újra átélni az akkori túra élményét és a célba érés eufóriáját. De azért titokban bíztam benne, hogy az azóta eltelt 2 évben kétszer teljesített Gerecse 50-nek (2018, 2019) köszönhetően kevesebb szenvedés árán sikerül elérni Mogyorósbányáig.

A túrát megelőző hetekben azon törtem a fejemet, hogyan lehetne még emlékezetesebbé tenni az eseményt, hogyan lehetne egy kicsivel több kihívást csempészni bele? Először arra gondoltam, hogy „versenyen kívül” Mogyorósbányáról tovább megyek Dorogig. 65 km, benne egy éjszakai Getével, lenne benne kihívás... Végül a két fiam segítségével alakult ki a végleges terv: reggel indulás Szárligetről, 17 óra körül érkezés a Kakukkba, a 17:20-as különbusszal utazás Dorogra, majd onnan haza. Rövid pihenő és vacsora után autóba pattanunk és este 8 óra körül a két fiammal még elindulunk a 15 km-es távon Békásmegyerről fel a Nagy-Kevélyre.

Ahogy közeledett a túra napja, úgy jöttek elő a szokásos valós vagy képzelt fájdalmak és sérülések (térd, derék,...). Próbáltam helyükön kezelni ezeket a tüneteket, mert korábban is csak azt jelezték számomra, hogy fejben is fel kell készülni az eseményre.

A túra előtti szerdán és csütörtökön még esett az eső, de szombatra újra száraz időt jósoltak a meteorológusok. Péntek este összepakoltam a hátizsákomat, a Gerecsén már bevált módon leragasztottam a talpamat, valamint a lábujjamat és próbáltam időben elaludni. De csak forgolódtam az ágyon, nem jött álom a szememre. Egész éjszaka az járt a fejemben, hogy az 50 km teljesítése után vízhólyagok, sérülés, vagy egyszerűen csak fáradtság miatt már nem tudok majd elmenni a fiaimmal az éjszakai túrára, pedig megígértem nekik.

Fél 6 előtt nem sokkal végre csörgött az ébresztőóra és véget értek a rémálmaim. Most ugyan nem esett az eső, mint két évvel korábban, de a süvítő szél semmivel sem volt barátságosabb, mint annak idején a tetőn kopogó esőcseppek hangja. Fel is tettem magamnak a szokásos kérdést („Kell ez nekem?”), de még mielőtt esetleg rossz választ adhattam volna rá, feleségem biztatott, hogy csak öltözzek fel melegen és minden rendben lesz.

6:30, Herceghalom, vasútállomás: A feleségemnek köszönhetően idén kimaradt a hajnali vonatozás,  mert autóval elvitt Herceghalomra. A vasútállomáson a süvítő hideg szél miatt nem nagyon volt kedvem kiszállni az autóból. De itt már nem volt visszaút. Még egy tartalék pulóvert betettem a hátizsákomba, majd elbúcsúztunk egymástól. A vonat érkezéséig hátralévő 15 percet a váróteremben próbáltam túlélni. Ott ugyan szerencsére nem fújt a szél, de én ott is dideregtem. A vonat pontosan érkezett és a várakozásommal ellentétben még ülőhely is volt rajta.

Pilisi Kilátások: Hosszú-hegy, Oszoly, Nagy-Kevély (2019.08.18.)

Az augusztusi hosszú hétvégén egy nem túl távoli helyre szerettünk volna menni túrázni. Mivel a közeli OKT szakaszokat már végigjártuk, ezért a Pilisi kilátásokra esett a választásunk. Abban a füzetben is volt még néhány üres hely a pecséteknek…

Az időjárás előrejelzés szerint ezen a napon is kánikulára számíthattunk, ezért a korai indulás mellett döntöttünk. Az első úticélunk a Hosszú-hegyen található pecsételőhely volt, amelyet Csobánka irányából közelítettünk meg. A Csobánkai-nyeregből induló Ziribár utat már ismertük az előző évi OKT túránkról, így tudtuk, hogy nem sok látnivalót tartogat. Ezért egy részét autóval tettük meg… Időben nem sokat nyertünk ahhoz képest, mintha gyalog mentünk volna, annyira rossz minőségű volt az út, de legalább a család gyaloglásért kevésbé rajongó tagjainak így kifogtuk a szelet a vitorlájából.

A macska-völgyi elágazásnál szálltunk ki az autóból és indultunk el a K jelzésen. Néhány perc alatt elértük az elágazást, ahol a K jobbra fordul a Szent-kút felé, mi pedig egyenesen, a Z jelzésen mentünk tovább az enyhén emelkedő úton. Néhány lépéssel később letértünk a kocsiútról és a fák között folytattuk sétát. A beígért kánikulának és szikrázó napsütésnek ekkor még semmi jele nem volt, kissé borús, párás, de kellemes időnk volt. Hamarosan újra elértük a köves utat, amelyen túránk elején sétáltunk, de csak kereszteztük, nem azon kellett tovább menni.

Indulás...

Az első emelkedő

Pilisi Kilátások: Fekete-kő, Pilis, Boldog Özséb-kilátó (2018.12.31.)

2016-ban, amikor elkezdtem érdeklődni a különböző túramozgalmak iránt, vettünk egy-egy Pilis Kilátások igazolófüzetet a család minden tagjának. Még abban az évben sikerült begyűjteni néhány pecsétet, de azóta a füzetek ott pihentek a polcon.

A 2018-as esztendő utolsó napjaiban a fiaim már nehezen viselték, hogy az esős idő miatt az idejük nagy részét a szobában kell tölteni. Szilveszter napjára végre napos időt jósoltak a meteorológusok, ezért aztán úgy döntöttünk, hogy az előző napi eső ellenére délelőtt bakancsot húzunk és felmegyünk a Pilis-tetőre. Úgy gondoltam, hogy legrosszabb esetben (ha a turistaút járhatatlan lenne a nagy sár miatt) az aszfaltozott úton felsétálunk a Kétbükkfa-nyeregből a Boldog Özséb-kilátóhoz.

Reggel ragyogó napsütésre ébredtünk. Gyorsan összekészülődtünk és 8 óra után nem sokkal már úton is voltunk Dobogókő felé. Pilisszántóhoz közeledve megpillantottuk a Pilis havas, felhőben bujkáló csúcsát, túránk célpontját. A felhő a Pilis északi oldalára is rátelepedett, így a Kétbükkfa-nyeregből párás, ködös időben indultunk útnak a Fekete-kő felé, ahol a nap első Pilisi Kilátások pecsétjét terveztük begyűjteni. Az előző napok esős időjárása ellenére az út nem volt sáros, ezért egy rövid emelkedőn felmászva, majd egy rövid lejtőn leereszkedve negyed óra alatt el is értünk az első pecsételőpontig.

A Fekete-kőtől jól látszott Pilisszentlélek

OKT 15.: Rozália téglagyár – Pilisszentkereszt – Dobogókő (2018.08.14.)

17,3 km hiányzott még a gyerekeknek a tájegységi jelvényhez, ezért 2 nappal a Piliscsaba-Dorog túra után újra bakancsot húztunk, hogy a Rozália téglagyár-Pilisszentkereszt szakaszon összegyűjthessék a hiányzó kilométereket. A kánikula miatt most is a korai indulás mellett döntöttünk. Reggel az egyik autót elvittük Pilisszentkeresztre, a másikkal pedig visszamentünk Pilisszántóra, ahonnan van közvetlen buszjárat a téglagyárig. (A két Pest megyei falu mindössze 3 km-re van egymástól, de tömegközlekedéssel nem lehet eljutni egyikből a másikba…)

7 órakor szálltunk le a buszról a Bécsi úton. Rövid séta a téglagyárig, pecsét a füzetbe és már indulhattunk is a vasúttal párhuzamos, kitaposott ösvényen. Nem sokáig mentünk a gyalogúton, mert a mellette lévő és sok helyen belógó gaz gyakran a gyerekek fejéig ért. Ezért inkább átmentünk a vasúti töltés szélére és a sín mellett gyalogoltunk el a vasúti átjáróig.

A forgalmas 10-es úton átkelve kezdtük meg az első hegymászást. Először a Kövesbérci utcán haladtunk, utána pedig bementünk az erdőbe és a fák között sétáltunk tovább egy köves úton.

Meredek...

OKT 12.: Piliscsaba – Dorog (2018.08.12.)

Eredetileg egy nappal korábban terveztük bejárni ezt a szakaszt a családdal, de hajnalban szakadó esőre ébredtünk, ezért a halasztás mellett döntöttünk. Jól tettük…

Erre a vasárnapra is 30°C feletti hőmérsékletet jósoltak a meteorológusok, ezért úgy terveztük meg a túrát, hogy dél körül már Dorogon legyünk. Reggel elvittem az autót a célba, majd felültem a Piliscsabára tartó vonatra. Néhány megállóval később a feleségem és a 4 gyerkőc is felszállt a vonatra, így 7 órakor már Piliscsabán üthettük be az első pecsétet a füzetekbe. Az előző napi eső hatására ekkor még nyoma sem volt a kánikulának, kellemes kirándulóidőben indulhattunk útnak.

Piliscsaba, Wesselényi utca

OKT 12.: Piliscsaba – Dorog (2017.12.21.)

Két nappal az előző túra után, újabb sétára indultam. Mivel a család többi tagja továbbra is az iskolák padjait koptatta, így ismét egyedül. Az idő nem lett jobb, mint 2 nappal korábban, de legalább rosszabb sem. Negyed 9-kor indultam Piliscsabáról, ezúttal Dorog felé. Hosszabb túrára nem vállalkozhattam, mert délután 2-re a gyerekekért kellett mennem az iskolába. Amíg a pecséttel voltam elfoglalva, a közeli ház udvarában kiszállt az autóból a gyerekek által "püfölős bácsinak" nevezett férfi és hangos "Hajrá kék!" kiáltással üdvözölt. Kérdezte, hogy merre megyek, majd elmondta, hogy ő kerékpárral csinálja, mert a lábai nem bírják a sétát. Ekkor éreztem úgy, hogy a kéktúrás "hóbortommal" immár én is egy közösség tagja lettem.

Piliscsabáról kiérve homokos erdei úton sétáltam tovább. Jobbra fent a hegytetőn látszott a Jenga- (Dévényi Antal-) kilátó. Enyhe emelkedő, majd enyhe lejtő következett és már oda is értem Piliscsévre. Innen Klastrompusztáig egy jól ismert szakasz következett. Kb. 1.5 km aszfalt, utána egy olyan útszakasz, ahol még nem sikerült "normális" útviszonyokat kifognom. Tavaly ősszel hatalmas volt a sár, idén ősszel derékig ért a parlagfű, most pedig jéggé fagyott, göcsörtös út fogadott. De ettől (is) izgalmas a KÉK. Utána következett a lucernaföld, a "gazos", majd újabb emelkedő az erdő és a kerítés között. A hegytetőn a nagy fa (Szent Péter fa) fogadott, onnan pedig köves út vezetett Klastrompusztáig. (Egy évvel ezelőtt még hatalmas sár volt ezen a szakaszon, azóta feltöltötték kövekkel.) Klastrompusztán ezúttal nem a romoknál pecsételtem, hanem kicsit tovább mentem és a Tölgyfa büfé pecsétjét használtam.

Úton Piliscsév felé