Túraélményeim: Sárga 70 – Egy újabb túra egy elsőbálozóval (2024.04.30

Ismét eltelt egy év... 2025. január elején ülök a meleg szobában, a kényelmes karosszékben és próbálom magamban visszapörgetni az elmúlt év túráit. Nézem azt a bizonyos poharat és nem tudom eldönteni, hogy vajon félig üres, vagy inkább félig tele van... Nézem az egyik oldalról és azt látom, hogy januárban beneveztem a Téli Mátra teljesítménytúrára, de az indulásnál sokkal fontosabbnak éreztem, hogy édesanyám utolsó óráiban ott legyek mellette és édesapám mellett. Szerettem volna befejezni a RPDDK-t, de maradt belőle 38 km, amire ráadásul valószínűleg nem is lesz elég egy nap a közlekedés miatt. Még 2023 decemberében belevágtam a KDP-be, de 2024-ben abból is csak 88 kilométert sikerült teljesítenem.

Aztán fordítok egyet a poháron és azt látom, hogy volt jónéhány emlékezetes családi biciklitúra a Dunaparton, Olaszországban és a Balaton körül. Saját határaimat feszegetve, a legnagyobb nyári melegben tekertünk több, mint 100 kilométert naponta. De, még mielőtt nyeregbe pattantam volna, megvalósult egy régóta dédelgetett álmom: teljesítettem a teljesítménytúrák (számomra) nagy trióját. Április végén végigmentem a Gerecse50-en, másfél héttel később a Sárga70-en, a hónap végén pedig a Kinizsi100-on. Ebből az irányból nézve sokkal jobban néz ki az a bizonyos pohár...

A túrák után próbálom általában 2-3 héten belül megírni és a blogra feltenni az összefoglalót. Május elejétől kezdve azonban minden gondolatom a Kinizsi100 körül forgott, így akkor a Sárga70-ről nem készült ilyen írás. Aztán az év hátralévő részében sem... Most viszont úgy gondolom, hogy a teljes képhez ez is hozzátartozik, ez is egy fontos lépés volt ahhoz, hogy most úgy érezzem, inkább félig tele van az a bizonyos pohár, mintsem félig üres.

2024-ben hét közepére esett május első napja, így április 30. még munkanap volt és ez egy kicsit megnehezítette a túrán való elindulást. De, azért annyira nem, hogy a fiaimat, vagy engem eltántorított volna tőle. A fiúknak délután még zene- és néptánc óra volt az iskolában és én is késő délutánig dolgoztam, szerencsére home office-ban. A vonat 22:34-kor indult Esztergomba, ezért javasoltam a gyerekeknek, hogy vacsora után még feküdjenek le egy kicsit pihenni. Én is ugyanígy tettem. Természetesen dolgozott bennem az adrenalin, ezért fél óra után úgy pattantam ki az ágyból, mintha legalább 10 órát aludtam volna. Nem úgy a fiúk! Alig tudtam őket felébreszteni. Végül valahogy ők is magukhoz tértek és mire indulni kellett a vasútállomásra, addigra már ők is kipihentnek látszottak.

A vonaton ezúttal is szép számmal utaztak hátizsákos, túrabotos emberek, nem volt nehéz kitalálni, hogy hova mennek. Amikor a vonatunk befutott az esztergomi állomásra, már hosszú sorokban kígyóztak a peronon azok, akik előre beneveztek a túrára. Mi ezúttal is a helyszíni nevezést választottuk és nem bántuk meg. A vártnál gyorsabban elintéztük a papírmunkát és 23:12-kor már át is bújhattunk a Rajt feliratú ideiglenes kapu alatt.

Elindultunk... Titkon reménykedtem benne, hogy másnap délután is átbújhatok egy ehhez hasonló kapu alatt.

A város utcáin sodródtunk a tömeggel és gyorsan magunk mögött hagytuk a vasútállomást, az emeletes házakat, valamint a bevásárlóközpontot. Aztán szép lassan megkezdődött az első emelkedő és egyre ritkábbak lettek az utcai lámpák is. Mielőtt azonban belevágtunk volna az igazi sötét éjszakába, meg kellett állni egy rövid időre a Vörös-keresztnél, hogy a lapunkra rákerüljön az első ellenőrzőpont igazolópecsétje. A pecsételés után elhagytuk a lovasfarmot, majd leereszkedtünk a völgybe, ahonnan visszatekintve fantasztikus látványt nyújtott a fejlámpák hosszan kígyózó sora.


A távolban kígyóztak a fejlámpák fénycsóvái

Aztán vége lett a nézelődésnek, mert a Szarvas-hegyre vezető keskeny, meredek ösvényen az útra és egymásra kellett figyelni. Azt követően viszont egészen Pilisszentlélekig nem sok említésre méltó dolog történt. Átmásztunk egy vadkerítésen, helyenként kisebb-nagyobb pocsolyákat kerülgettünk, a köves szakaszokon próbáltuk nem kitörni a bokánkat és vártuk, hogy végre meglássuk a település fényeit.

Fél 2-kor érkeztünk meg a faluba. Azt nem mondhatom, hogy a kutyát sem érdekelte, hogy mi folyik az utcán, mert a kutyák az egész faluban hangos ugatással üdvözöltek bennünket. Egy-két ablakból még szűrődött ki némi fénysugár, de az utcán csak a hozzánk hasonló ~~őrült~~ elszánt embereket lehetett látni. A nyomós kútnál megtöltöttük a kulacsainkat, majd nekivágtunk az éjszaka legemlékezetesebb részének, a Pilis-nyeregbe vezető meredek emelkedőnek.

20 perc alatt értünk fel a nyeregbe. Előző évben a padok és az emlékmű talpazata is tele volt pihenő túrázókkal, ezúttal azonban senki nem volt ott. Először azt hittük, hogy rossz helyen vagyunk. Tartottunk 10 perc pihenőt, majd indultunk lefelé.

Senki nem volt a Pilis-nyeregben, amikor odaértünk

Háromnegyed 3-kor érkeztünk meg a következő ellenőrzőpontra, Klastrompusztára. Kaptunk pecsétet az igazolólapunkra, ittunk szörpit, vettünk nasit és már indultunk is tovább. Emlékeztem a P-S elágazóig tartó emelkedőre, de emlékeimben egy rövidebb és kevésbé meredek szakasz élt. Azt hittem, hogy soha nem lesz vége. Aztán mégiscsak felértünk és következett a hosszú, egyhangúnak gondolt egyenes, ahol előző évben majdnem elaludt a fiam. Ezúttal viszont az erdészeti gépek gondoskodtak róla, hogy esélyünk se legyen elaludni. Jól kitaposták nekünk az utat, csak a keréknyomaikat felejtették el elegyengetni maguk után. De, így legalább ébren voltunk egész úton és a letérést sem vétettük el...

Hosszan gyalogoltunk a Pilisszántó feletti erdő szélén, majd tartottunk egy rövid pihenőt az Iluska-forrásnál, ahol ezúttal nem volt ellenőrzőpont. A Fehér-hegyre vezető meredek emelkedő kicsit megviselte a kisebbik fiamat, de igazi hősként küzdve nem adta fel és lassan ugyan, de leküzdötte a nehéz szakaszt.


Egy felhő kúszott be a hold elé valamikor a hajnali órákban	Megjelentek az első fénysugarak a hegyek mögött	Ezért a látványért megérte fent maradni hajnalig

A közeli kilátópontnál tartottunk egy újabb pihenőt és ott köszöntött ránk a reggel is, onnan már nem volt szükség a fejlámpákra. A homokos keréknyomokon leereszkedtünk a Zajnát-hegyekről és negyed 6-kor ráléptünk Pilisvörösvár első aszfaltos utcájára. Miközben „homokoztunk”, elkezdett fájni a térdem. Próbáltam nem foglalkozni vele, azzal nyugtattam magamat, hogy majd a sörözőben pihenek egy kicsit és utána minden rendben lesz. De, előtte még várt ránk egy hegymászás, hogy a Kálvária-hegy tetején megkaphassuk a következő pecsétet az igazolólapunkra.


Világosodik	Lefelé a Zajnát-hegyek „homokozóján”	Mi már felértünk a Kálvária tetejére

Végül, 6 óra 40 perccel az esztergomi indulás után léptünk be a Panoráma Söröző ajtaján, ahol a fiúk átvehették a jól megérdemelt jutalmukat, az oklevelet és a kitűzőt. A kisebbik fiamnak pedig ez volt az első 30 kilométeres túrája! Néhány nappal korábban a nagyobbik fiam úgy tervezte, hogy innen még jön velem tovább, de kiderült, hogy reggel 9-kor fellépésük lesz Tinnyén, így ezúttal is „csak” eddig jött.

Az éjszakai meleg ruháimat odaadtam a fiúknak, majd elbúcsúztunk egymástól és ki-ki indult tovább a maga útján. A fiúk a pilisvörösvári vasútállomás felé, én pedig a hűvösvölgyi(?)-budaörsi(?) buszmegálló felé.

Egy kis kerülővel visszamentem a S jelzésre, majd a hosszú lépcsőn leereszkedtem Pilisszentiván főterére. És ismét elkezdett fájni a térdem... Sőt, ahogy gyalogoltam a Szabadság úton, a talpam is megfájdult... Kavarogtak a fejemben a „Mit keresek én itt?”, „Nem vagyok normális!”, „Miért nem megyek vissza Vörösvárra?” gondolatok, de közben azért próbáltam haladni. Ez sikerült is egészen az Antónia-árok bejáratáig, ahol úgy éreztem, hogy meg kell állnom. Találtam egy fatuskót és leültem néhány percre. Levettem a bakancsomat, megigazítottam a zoknimat, majd erőt vettem magamon és továbbindultam.

Lefelé a lépcsőn Pilisszentivánra

Ilyen állapotban nem nagyon tudtam élvezni az Antónia-árok szépségét. Szerencsére felfelé gyalogolva nem fájt annyira a térdem, a zokniigazítás pedig segített a talpamon, így 7 órakor már Nagykovácsi aszfaltozott utcáján bandukoltam. És úgy éreztem, hogy talán már kezdek kifelé jönni a lelki gödörből...


Fájós térddel és talppal bandukoltam felfelé az Antónia-árokban		Kiértem az árokból és talán a lelki gödörből is

Igaz, hogy csak egy órával korábban indultam tovább Pilisvörösvárról, de a Muflon-itatónál tartottam egy újabb pihenőt. Leültem az egyik padra, ettem-ittam és próbáltam rendbe tenni a gondolataimat.

Két nappal a túra előtt megjelent egy hír a honlapon, miszerint „Sajnos több helyen is az erdő állapota nem teszi lehetővé az önfeledt túrázást, sőt, a hajnali lankadt figyelem eshetősége miatt úgy döntöttünk, hogy Zsíros-hegy és Virágos-nyereg között alternatív útvonalat javaslunk a fáradtabb, vagy kevésbé jártas résztvevőinknek.” Kezdetben még gondolkodtam rajta, hogy mégis az „igazi” útvonalon megyek, de ott és akkor a Muflon-itató padján üldögélve annak is örültem, hogy egyáltalán tovább tudok menni, ezért számomra nem volt kérdés, hogy melyik útvonalat válasszam. 10 perc üldögélés után újra hátamra kaptam a zsákomat és újult erővel vágtam neki a következő szakasznak.

Hamarosan búcsút vettem a S jelzéstől és a K-K+ útvonalon egy bő óra alatt lesétáltam Máriaremetére. A Kegytemplomnál kaptam egy újabb pecsétet az igazolólapomra, az ott lévő asztalkáról pedig feltankoltam csokis nápolyival. Időközben a térdem már meggyógyult, de úgy éreztem, mintha a talpamon alakulna valami, ezért a park szélén leültem az egyik padra és szemügyre vettem a lábamat. Egyelőre nem láttam semmit, de azért a mindenre jó Omnisilk-ből felragasztottam egy csíkot a talpamra, mielőtt továbbindultam volna.


A Muflon-itató után egy darabig együtt halad a K és a S jelzés	Az „alternatív” útvonalon Máriaremete felé	Innen már csak toronyiránt kellett gyalogolni a Kegytemplomig

Egy soha véget érni nem akaró városi séta vette kezdetét. A Muflon-itatónál még úgy gondoltam, hogy örülni fogok ennek a könnyű résznek, de azóta sok minden változott (szerencsére jó irányba), így már vártam, hogy újra földet érezzek a talpam alatt beton helyett. A Mosbach-park árnyas fái között sétálva megnézett magának néhány reggeli kutyasétáltató, majd gyalogoltam még egy bő negyed órát, mire végleg búcsút inthettem az aszfaltnak.


Máriaremete, templomkert	Hosszú séta a város aszfaltos útjain	Virágzott a vadgesztenye


A Mosbach-parkon keresztül kanyargott a túraútvonal	Az utolsó méterek az aszfalton	A vezetékek, oszlopok és házak tengerében megpillantottam az Erzsébet-kilátót

Hamarosan emelkedni kezdett az út és egyre szebb panoráma tárult a szemem elé. Nem sokkal korábban még amiatt bosszankodtam, hogy miért erre jöttem, de a szemem elé táruló látvány sok mindenért kárpótolt.


Vége az aszfaltnak!	Virágzott az akác...	...és a vadrózsa

A távolban a Budai-hegyek

Fél 10-kor értem fel a Virágos-nyeregbe, viszont előtte még meg kellett másznom egy rövid, de elég meredek emelkedőt. Mielőtt nekivágtam volna a Hűvösvolgyig tartó utolsó 5 kilométernek, leültem egy kicsit napozni a fűre és elmajszoltam egy szendvicset.

Az Újlaki-hegynél kaptam egy újabb pecsétet, a kilátás pedig ezúttal is fantasztikus volt. Ebben az évben már számítottam rá, hogy a katonasírnál is lesz még egy „meglepetés” ellenőrzőpont és nem is kellett csalódnom. Szerencsére a reggeli térdfájdalmaim elmúltak, így a Hűvösvölgy előtti köves, meredek lejtőn gond nélkül leereszkedtem.


Rövid pihenő után indultam tovább a Virágos-nyeregből	Úton az Újlaki-hegy felé	Már csak néhány lépés a csúcs

A látvány magáért beszél


A másik irányba a főváros nevezetességeit lehetett látni


Miután kinézelődtem magamat, indultam tovább	A „nem szeretem” köves szakasz	Megérkeztem Hűvösvölgybe

Közel 11 és fél órával az esztergomi indulás után, 10:40-kor szakítottam át a képzeletbeli célszalagot a kisvasút épülete előtt. Azt már az Újlaki-hegyről lefelé eldöntöttem, hogy ezúttal sem itt lesz a túra vége, ezért az asztalkánál befizettem a nevezési díj különbözetét, majd félrevonultam az árnyékba. Felhívtam a feleségemet, ettem-ittam, kicsit lazítottam.

Átszakítottam az 50 km-es táv képzeletbeli célszalagját

Mielőtt 11 órakor továbbindultam volna, megtudtam, hogy éppen elkészült az újabb adag pizza, ezért visszamentem a szervezői asztalkához és választottam magamnak egy szimpatikus szeletet, amelyet aztán már menet közben fogyasztottam el. Miután az utolsó falatot is lenyeltem, megálltam egy padnál, hogy eltüntessem a maradék zsírt is a kezemről. Ekkor ért utol egy túrázó, aki kérdezte, hogy tudom-e, hogy „sokba került egy lány az ellenőrzőponton”? Gondolom, hogy értetlenül néztem rá, mert kezdte magyarázni, hogy a lány annyira kimerülten érkezett a ponthoz, hogy rátört a sírógörcs, alig tudták megnyugtatni. Akkor értettem meg, hogy nem „sokba került”, hanem „sokkba került” (azaz sokkot kapott).


Egy katonasír az út mellett	Először kereszteztem a Gyermekvasút sínpárját	Nini! Egy nünü(ke)!

A Nagy-Hárs-hegyen ezúttal sem hagytam ki a kilátót és a Csanádi-pihenőnél is megálltam néhány fénykép erejéig.


A Bátori-barlang a Nagy-Hárs-hegyen	Jelzések


Kilátás a Kaán Károly-kilátóból...

... és a Csanádi-pihenőtől

1 órakor érkeztem meg a Csacsi-rétre, ahol ezúttal önkiszolgáló pecsételőhely működött. Néhány mondat erejéig szóba elegyedtem két elsőbálozóval és bíztattam őket, hogy onnan már kibírják Budaörsig.


Második alkalommal a Szépjuhásznénál kereszteztem a vasúti síneket	Úton a Csacsi-rét felé

A fényképeket nézegetve bevillan egy-egy emlék a következő egy órából, de igazi említésre méltó eseményt nem tudnék felidézni. Találkoztam néhány túrázóval, de hozzám hasonlóan nekik sem volt kedvük társalogni. A szemből jövő kirándulók arcára pedig rá volt írva a kérdés, hogy „Vajon mit keres ennyi zombi az erdőben?”.

Nagyszénászugnál ezúttal is várt ránk egy terülj-terülj asztalka. Tudtam, hogy ezután szükség lesz az éberségre, ezért magamhoz vettem egy marék finomságot és azokat majszolva-rágcsálva indultam tovább. Szerencsésen végigértem a mély vízmosásokkal szabdalt útszakaszon, utána pedig a hegyoldalban futó keskeny ösvényen.


Óriások dominója	Vízmosások	Keskeny ösvény a domboldalban

A Sorrento-sziklákat elhagyva még szűk fél órát gyalogoltam, mire a fák közül kiérve megláttam Budaörs házait. A látvány egy halvány mosolyt csalt az arcomra, mert éreztem, hogy belátható közelségbe került a cél. Aztán nem sokkal később megláttam a Törökugrató szikláját és egyből ráfagyott a mosoly az arcomra...


A Sorrento-sziklák egy része	Valahol a Szállás-hegy környékén


Megláttam Budaörsöt...	...aztán a Törökugrató sziklatömbjét

14:50-kor pillantottam meg az utolsó S jelzést a Szabadság és a Csíki út találkozásánál. Ugyanazon az oszlopon volt egy másik jelzés is, az jelezte, hogy még koránt sincs vége a kalandnak, mert vár még rám az a bizonyos sziklacsúcs. Nem sokáig várakoztattam, 10 perccel később már ott álltam a tetején, ahol pecsét helyett csak egy újabb kód fogadott.


Kezdődik a következő felvonás	Ez a pár lépcsőfok még nagyon hiányzott

Kilátás a hegytetőről

Egy évvel korábban visszasétáltam a Szabadság útra, azon gyalogoltam el a gimnáziumig. Ezúttal azonban szerettem volna a „rendes” úton végigmenni. De, ahhoz már ~~lusta~~ fáradt voltam, hogy a táskámból elővegyem a füzetet, ezért csatlakoztam egy kisebb csoporthoz. Lementünk a fém lépcsőkön, majd az Árvácska utcán indultunk el lefelé. A Kökörcsin utcánál gondolkodóba estünk, hogy melyik irányba menjünk tovább. Jobbra (érzésből) távolodtunk volna az iskolától, ezért balra fordultunk ... és hosszú gyaloglás után kiértünk a Szabadság útra... Ekkor már tudtuk, hogy jobbra kellett volna fordulni...

Kicsit bosszankodtam, de nem bánkódtam igazán, mert akkor már elhittem, hogy másodszor is sikerül teljesítenem a 70 km-es távot. De, hogy az utolsó 2 km se legyen unalmas, elhatároztam, hogy megpróbálok 16 és fél óra alatt célba érni. Szaporáztam a lépteimet, ahogy tudtam, aminek meg is lett az eredménye, mert az iskola tornatermébe belépve 16 óra 27 percnél állítottam meg a GPS-t.

Fáradtan, sőt, talán még egy kissé elérzékenyülve is, átvettem az oklevelet és a kitűzőt, készíttettem egy célfotót az alatt a bizonyos kapu alatt, amelyik alatt előző este Esztergomban áthaladtunk, majd lehuppantam egy padra a tornaterem szélén. Akkor fogtam fel, hogy újra ott vagyok Budaörsön, másodszor is sikerült teljesítenem a Sárga70 teljesítménytúrát.