Kinizsi 100 – A valóra vált álom (2024.05.25-26.)

7 év… Mennyi minden változott ennyi idő alatt! A nagylányom elvégezte a középiskolát, a többiek befejezték az általános iskolát, átléptem az ötödik X-et, a túrázás megszállottjává váltam, végigjártam az OKT-t és még hosszan lehetne folytatni a sort. De, egy valami nem változott: végig ott lebegett a szemem előtt az álom, hogy milyen jó lenne egyszer kézben tartani a Kinizsi 100 teljesítéséért járó oklevelet és kitűzőt…

2017-ben, amikor először vettem részt 50 km-es teljesítménytúrán, ez még szinte elképzelhetetlen volt számomra. Aztán ahogy teltek az évek, gyűltek a lábamba a kilométerek, egyre könnyebben vettem az akadályokat és egyre magabiztosabban, de azért mindig tisztelettel indultam neki az újabb kihívásoknak és az újabb 50 km-es távoknak. 2023-ban aztán úgy éreztem, hogy eljött az ideje az előrelépésnek és elindultam a Sárga 70 túrán. 50 km-re neveztem, de Hűvösvölgyben úgy döntöttem, hogy megpróbálok végigmenni. És sikerült…

Az év hátralevő részében folytattam az RPDDK-t, belevágtam a KDP-be, 2024 tavaszán pedig szokás szerint beneveztem a Gerecse 50-re. Amint a Bánya-hegyi siratófalon mentünk felfelé az elsőbálozó fiammal, szóba elegyedtünk egy túrázóval, aki azt mondta, hogy az az álma, hogy 5 éven belül, 60 éves kora előtt teljesítse a Kinizsi 100-at, de erre csak akkor fog vállalkozni, ha előtte a Gerecse 50-et 9 órán belül végigjárja. Ekkor jutott nekem is megint eszembe, hogy milyen jó lenne ott állni Tatán, oklevéllel és kitűzővel a kezemben. Kicsit meg is nyugodtam, hogy nem kell sietni, van még közel 10 évem az álmom valóra váltásához. Itthon elmeséltük ezt a kis történetet a feleségemnek, mire ő csak annyit mondott: „Szó sem lehet róla, hogy 60 évesen indulj a Kinizsin! Miért nem mész most?” „Valóban, miért nem megyek most?” – tettem fel magamban magamnak a kérdést. „Azért, mert félek. Félek attól, hogy nem tudom teljesíteni. Félek a kudarctól…”

Aztán mégiscsak beneveztem és felkerültem a várólista 194. helyére. Megnyugodtam. Én megtettem, beneveztem, de innen úgysem fogok bekerülni, úgyhogy nyertem még egy évet. Jött a Sárga 70, ahol ismét csak 50 km-re mertem nevezni (talán babonából?), amiből a végén mégiscsak 70 km lett, igaz, nem egészen úgy, ahogy terveztem.

Aztán szép lassan fogytak előlem az emberek a várólistán, én pedig éreztem, hogy szorul a hurok. Megkerestem a háziorvost, hogy tud-e nekem igazolást adni, nem adott. Megkérdeztem az üzemorvost, azt a választ kaptam, hogy a korom miatt alaposabb kivizsgálásra lenne szükség. Végül, utolsó mentsvárként foglaltam egy időpontot a Sportkórházba. Ha nem is indulhatok el a Kinizsin, akkor is tudni fogom, hogyan lehet igazolást szerezni. Közben a várólistán is egyre előrébb kerültem, már bőven 100 alatt volt a sorszámom és egyre jobban aggódtam, hogy a végén oda kell állnom Békásmegyeren az indítóasztal mellé… Főleg, miután a szervezőktől is azt a választ kaptam, hogy ha nem is fogynak el előlem az emberek, a túra napján akkor is odamehetek a rajtba és nagy valószínűséggel útnak indulhatok.

A gondolataim folyamatosan a túra körül kavarogtak. Tanultam az útvonalat, beszámolókat olvasgattam, videókat néztem és egyre jobban aggódtam… Készítettem magamnak egy részletes időtervet, hogy mikor hol kell lennem: 11 órát szántam az első 50 km-re, utána 30 perc pihenő Mogyorósbányán és 12 óra a második 50 km-re, így még marad 30 perc biztonsági tartalék. Ilyen időzítéssel 1 és 3 óra között leszek Bánya-hegy és Koldusszállás között. Hogy fogom kibírni azt a 2 órát azon a könnyű útszakaszon? A Gerecsén is általában ott szoktam kipihenni magamat, most biztos el fogok aludni! Aztán jön a következő 10 km a Szent Péter-templomig. Az még nappal, a Gerecse 50 elején sem könnyű, mi lesz most?

Május 17-én a sportorvos kezembe nyomott egy A4-es papírt, amelyiken kék betűkkel ott volt az ítélet: „VERSENYZHET”. Nagyon megijedtem… A család próbálta bennem tartani a lelket és végig azzal bíztattak, hogy akármeddig jutok, büszkék lesznek rám és eljönnek értem éjszaka, ha valahol ki kell szállnom. De, azt is megkaptam tőlük, hogy az egész családban csak egyetlen ember nem bízik abban, hogy végig tudok menni, ez pedig nem más, mint ÉN.

A végső ítéletet május 22-én mondták ki a fejem felett. Este egy levelet találtam a postafiókomban, amelyik így kezdődött: „Kedves Ferenc! Tájékoztatunk, hogy a várólistáról aktiváltuk a nevezésedet.” Kész… Végem van… De, azért úrrá lettem a pánikon, gyorsan befizettem a nevezési díjat és feltöltöttem az orvosi igazolást a nevezési felületen. Másnap reggel pedig meg is kaptam a rajtszámot.

Volt még 2 napom, hogy fejben rendbe rakjam magamat. El kellett hitetnem saját magammal, hogy meg tudom csinálni! Rengeteg segítséget és támogatást kaptam a feleségemtől és a gyerekektől, nélkülük valószínűleg nem sikerült volna.

Péntek este bepakoltam a táskámba és összekészítettem az éjszakai pakkot, amelyet a feleségem hozott utánam Péliföldszentkeresztre. Próbáltam időben elaludni, de csak forgolódtam az ágyon. Máskor is izgatott szoktam lenni a túra előtt, de ez most nem a szokásos izgalom volt. Aztán valahogy mégiscsak sikerült elaludnom. Nem mondom, hogy nyugodt éjszakám volt, így egyáltalán nem lepődtem meg, hogy reggel, amikor megszólalt az ébresztő, csavarni lehetett volna az izzadtságot a pizsamámból.

Elismerem, nem voltam jó társaság ezen a reggelen, szinte tudomást sem vettem a környezetemről. Megreggeliztem, felöltöztem, felhúztam a bakancsomat, hátamra kaptam a zsákomat és elszörnyülködtem: „Ezt kell majd egy napig cipelnem???” Azután kiléptem az ajtón és elindultam a nagy kalandra.

A fél órás vonatút alatt csak bámultam ki a fejemből. Aquincumnál rajtam kívül két Kinizsire igyekvő hátizsákos ember is leszállt a vonatról, majd a HÉV megállóban várakozva jöttek még néhányan. Békásmegyeren először az iskolához kellett mennem, hogy átvegyem a rajtcsomagomat. Hosszú volt a sor, de néhány perc alatt sikerült bejutnom az épületbe, ahol megkaptam a kis füzetet és már indulhattam is a rajthoz. Onnan még egy gyors telefon haza, egy „ilyen volt előtte” fénykép, majd odamentem a kis asztalkához, ahol lecsipogták a pecsétgyűjtő lapomat és 7:41-kor útnak indultam.

Indulás előtt Békásmegyeren

Könnyű volt kitalálni, hogy merre kell menni, csak követni kellett a többieket. Fél óra alatt kiértem a városból, átkeltem a Budakalászi úton és elfogyott az aszfalt a lábam alól. Egyenletes tempóval haladtam és alig több, mint egy órával az indulás után már ott álltam Nagy-Kevélyen és gyönyörködtem a tájban.

Útnak indultam

A városban sem volt mindenhol aszfalt a lábunk alatt

Közeledtünk a városhatárhoz

Kilátás a Nagy-Kevélyről

A köves úton leereszkedtem a Kevély-nyeregbe, ahonnan a K jelzést követve indultam tovább. A lejtő kicsit sáros volt, de kocogva minden gond nélkül leereszkedtem rajta. A Csobánkai-nyereg előtt és után a tűző napsütésben gyalogoltunk az apró kövekkel leszórt úton, de szerencsére korán volt még és a szél is lengedezett, ezért egyáltalán nem volt forróság.

Csobánka határában

A szent-kúti elágazás után a fákra festett zöld csíkokat (és az előttem haladókat) követtem. Néhány méterrel később elhagytuk a köves utat és a fák között futó ösvényen gyalogoltunk tovább. 10:28-kor értem el az első ellenőrzőpontot a Hosszú-hegyen. Csipogás, pecsét, majd indultam is tovább. Jól haladtam és hamarosan már a Szántói-nyeregnél kereszteztem az aszfaltutat.

Úgy éreztem, hogy van elég vizem, ezért a Trézsi-kútnál nem álltam be a sorba, hanem megállás nélkül nekivágtam az emelkedőnek. A szerpentint is könnyedén leküzdöttem és dél előtt 5 perccel felértem a Pilis tetejére, az Orosdy-rétre. Valamivel több, mint 20 km-et tettem meg addig, úgy döntöttem, hogy leülök néhány percre a fűbe.

Kilátás a Pilis szerpentinjéről

Gyakran esek abba a hibába, hogy menet közben versenybe szállok az idővel és megpróbálok mindig egy kicsivel gyorsabban haladni, hogy minél korábban célba érjek. Szerencsére ezt a versengést egyelőre sikerült félretennen és eddig nem foglalkoztam az idővel. Éreztem, hogy nem vagyok lassú és a 11 órás mogyorósbányai célba érést nem veszélyezteti semmi. Mégis ránéztem az időtervemre és láttam, hogy jó volt a megérzésem, van majdnem egy egész óra előnyöm a tervhez képest. „Nagyon jó, de akkor sem a gyors teljesítés, hanem a TELJESÍTÉS a cél, ezért továbbra sem fogok sietni!” – gondoltam magamban és próbáltam nem tudomást venni az időről.

Indulás után a Pilis oldalában futó enyhén hullámzó úton gyorsan felvettem a kényelmes utazósebességet. A Pilis-nyeregben ezúttal sokkal többen voltak, mint amikor a Sárga 70-en ideértünk. Én azonban ezúttal csak csipogni és pecsételtetni álltam meg, utána folytattam az utamat.

Fesztivál hangulat a Pilis-nyeregben

Egy kis bíztatás

Erdei séta

A Kétágú-hegy meredek lejtőjén leereszkedve kiértem a Kesztölc feletti mezőre. Ahányszor erre jártam korábban, mindig elbűvölt a szemem elé táruló kilátás. Most viszont egy kicsit megrémültem tőle, mert láttam, hogy milyen messze van még a Nagy-Gete és a Gerecse, nekem pedig még azokon túl is kell majd még gyalogolnom. De, mint a nap folyamán többször is, próbáltam kiverni a fejemből a negatív gondolatokat és csak azzal foglalkozni, hogy a lehetőségekhez mérten élvezzem a túra minden egyes pillanatát.

Kilátás a Kétágú-hegy lábától

A Pálos Gyógynövénykertnél ittam egy nagy pohár limonádét, a faluba beérve pedig feltöltöttem a vízkészletemet. Tovább sétálva elkaptam egy beszélgetést, amint valaki épp a GPS-t nézte és várta, hogy mikor mutat 33,3 km-t, ami a táv 1/3-nak megtételét jelenti. „Már csak kétszer ennyi van hátra Tatáig!” – állapítottam meg magamban.

Onnan jöttem

Újabb bíztató felirat

Úgy emlékeztem, hogy Dorogon, a Molnár Sörözőben is van egy ellenőrzőpont, ezért 3 másik túrázót követve tettem egy kis kitérőt. Bent azonban kiderült, hogy ők csak megszomjaztak… Amikor az OKT-t jártam, a másik irányból másztam meg a Nagy-Getét és úgy emlékeztem, hogy lefelé egy hosszú, kellemes lejtőn kellett lejönnöm. A hosszúságra jól emlékeztem, de néhány szakaszra sok mindent lehetett mondani, csak azt nem, hogy enyhe emelkedő. Ennek ellenére 16:23-kor fenn álltam a kereszt tövében, kezemben a lepecsételt igazolólappal.

Felfelé a Nagy-Getére

Kilátás a hegytetőről

Újabb 20 kilométert tettem meg, ismét leültem néhány percre a fűbe. Felhívtam a feleségemet, hogy ha kinéz az ablakon, akkor integetek neki (a Nagy-Getére lehet rálátni a hálószobánk ablakából). Miközben beszélgettünk, megdörrent az ég. „Pedig nem is mondtak esőt!” – gondoltam magamban.

A Köves-hegyről leérve balra fordultam és a K+ jelzést követve a „Katlan” felé indultam tovább. Néhány méterrel később, amikor megláttam a meredek löszfalat, arcomra fagyott a mosoly: „Lehet, hogy mégis Tokod felé kellett volna menni?” De, onnan már nem volt visszaút. Szerencsére a „Katlan” ezúttal nem volt igazi „katlan”, így könnyedén magam mögött hagytam ezt a szakaszt is.

Lefelé az Öreg-kőről

A Hegyes-kőre nem kell felmenni, a lábánál érünk ki a "Katlanból"

Nem véletlenül hallottam a dörgést, Esztergom környékén esik

A Katlan

Késő délután volt, így elviselhető volt az időjárás

Távolban a Gerecse

Ereszkedés a Tokodi-pincék felé

A Tokodi-pincéknél szerettem volna vizet tölteni, de a frissítőponton hosszú sor volt és ahogy hallottam, vizet nem is lehetett kapni. Gondolkoztam, hogy mitévő legyek? Végül úgy döntöttem, hogy tovább indulok annak ellenére, hogy már nem volt nálam víz. Volt még egy almám, az szokott segíteni a szomjamat oltani. De, ezúttal is velem voltak az égiek, mert az utolsó pincék egyikénél a tulajdonos hideg vizet osztott a hozzám hasonló szomjas vándoroknak. Ezúton is hálás köszönet az önzetlen segítségükért!!!

Kilátás a Kő-hegyről

Mogyorósbányán a temetőnél rávetettem magamat a csapra. Megmosakodtam, teletöltöttem a kulacsaimat, majd elsétáltam a régi iskolához, ahol rákerült az első 50 km teljesítését igazoló pecsét a rajtlapomra. Utána vettem egy levest és leültem az iskolával szemben a fűbe, hogy szemügyre vegyem az eltelt 10 óra 38 perc következményeit, valamint átgondoljam, hogy mi várhat rám a következő 12 órában. Szerencsére nem éreztem sehol említésre méltó fájdalmat és vízhólyag-kezdeményből is csak hármat találtam a lábamon. Az is megnyugtató volt, hogy nem csak nekem került elő a ragtapasz a táskám mélyéből, hogy utána egy darabka rásimuljon belőle a talp valamelyik részére.

Szinte percre pontosan betartottam az előzetesen tervezett fél óra pihenőt és 18:50-kor nekivágtam a következő 50 km-nek. Miközben a feleségemmel megbeszéltem telefonon, hogy mikor és hol találkozunk Péliföldszentkereszten, már fel is értem a néhány éve leaszfaltozott útszakasz tetejére.

Az Öreg-kőre vezető emelkedő aljáig minden rendben volt, úgy éreztem, mintha csak akkor indultam volna Békásmegyerről. Az emelkedőn azonban valami történt. Émelyegni kezdett a gyomrom… Kicsit visszavettem a tempóból és próbáltam nem foglalkozni vele. A hegytetőn megkaptam a következő pecsétet, a lefelé vezető szakaszon pedig úgy éreztem, hogy újra minden rendben van.

Mogyorósbánya után

Péliföldszentkereszt felé közeledve

A Szent-kútnál nagy élet volt, de én nem álltam meg. A Rendháznál valahol rossz irányba fordultam és nem ott értem le a főútra, ahol a feleségemmel megbeszéltük. Visszamenni nem akartam, ezért felhívtam, hogy a park bejáratánál leülök az árokpartra és ott megvárom. Amikor odaért hozzám, úgy éreztem magamat, mint amikor a bokszolót a két menet közti szünetben körbeveszik a segítői és azon munkálkodnak, hogy neki a legjobb legyen, rajta pedig látszik, hogy szinte nem is foglalkozik velük, csak az előtte álló feladatra koncentrál. Én is megkaptam a meleg ruhámat, a tiszta zoknit, gyümölcsöt, kólát, egy kis plusz elemózsiát, majd elbúcsúztunk és indultam tovább.

Alig tettem meg néhány lépést, belenyilallt a fájdalom a bal bokámba. Úgy éreztem, mintha túl szorosra kötöttem volna a bakancsomat, ezért megálltam és újrakötöttem. A Bika-völgyhöz közeledve utolértem egy túrázót, akit a nap folyamán már többször láttam. Váltottunk pár szót és azzal bíztatott, hogy onnan már biztosan sikerül teljesítenem, mert a nehezén már túl vagyok. Szerintem ő sem tudta, hogy mi vár ránk a következő órákban…

Lent a völgyben magamba erőszakoltam egy korty kólát, majd lámpát kapcsoltam és indultam tovább. A villanyvezeték alatt gyalogolva ismét jelzett a gyomrom, hogy nem tetszik neki a rendszer, de szerencsére ismét történt valami, ami elterelte róla a figyelmemet. Először csak azt hallottam, mintha morajlana az ég, de azt gondoltam, hogy csak repülők hangját hallom. Nem sokkal később a villámok egyértelműen jelezték, hogy itt bizony nem repülőkről van szó…

Egyre közelebbről lehetet látni a villámokat és hallani a dörgést, fél 10 körül pedig meghallottam az első esőcseppek hangját is. Először csak a hátizsákomra húztam fel az esővédőt, de nem sokkal később magamra öltöttem az esőkabátomat is. Több beszámolóban olvastam, hogy sokakat megviselt ez az eső, de engem nem zavart. Sőt, nekem kifejezetten tetszett az a látvány, ahogy a fejemre hulló és ott elporladó esőcseppeket megvilágította a fejlámpám fénye. „Ez van, ehhez kell alkalmazkodni” alapon folytattam az utamat.

Pusztamaróton az esőbeállóban alig akadt egy talpalatnyi hely, sokan ott várták, hogy alábbhagyjon az eső. Próbáltak az interneten utánanézni, hogy mi várható, de térerő híján nem jártak sikerrel. Tudtam, hogy ennem kellene valamit, de gondolni sem tudtam semmiféle ennivalóra. Ennek ellenére beletettem egy marék ropit a kabátom zsebébe, hogy majd egyet-egyet megpróbálok magamba tömni.

Az eső nem akart alábbhagyni, de én mégis indultam tovább. Tartottam egy kicsit a sziklás emelkedőtől, de egy vonat végén óvatosan lépkedve gond nélkül felértem. Aztán amikor úgy gondoltam, hogy túl vagyok a nehezén, akkor jött a fekete leves. A Gerecse-üdülő előtti szakaszon estek-keltek az emberek a dagonyában. Szerencsére nekem sikerült végig talpon maradnom, de azért jelentősen lelassultam. Az volt a szerencse, hogy az első 60 km-en elég sok időtartalékot sikerült összegyűjtenem, ezért a idő miatt nem kellett aggódnom akkor sem, ha kicsit lassabban haladok.

A sár velünk maradt egészen a Bánya-hegyig, nem sokkal az ellenőrző pont előtt nekem is sikerült bedőlnöm az út menti gazba. Szerencsére nem ütöttem meg magamat és a vizes fűben a kezemről is könnyedén lemostam a sarat.

Annak ellenére, hogy az utolsó 10 km-en lassabban haladtam, továbbra is jól álltam idővel és 23:28-kor megkaptam a következő pecsétet az igazolólapomra. Néhány percre leültem a büfé előtti sátorba és nagy nehezen elmajszoltam egy fél banánt. Nem nekem szólt, de mégis magamra vettem, amikor valaki a társát bíztatta: „Innen vagy begyalogolsz ingyen Tatára, vagy leviteted magadat 2000 Ft-ért a faluba!”. Összeszedtem magamat és a gyaloglás mellett döntöttem. A szomszéd sátorban citromos teát töltöttem a kulacsomba, a száraz sátorba beülve bekentem a bokámat, amelyik Péliföldszentkereszt óta időről-időre felhívta magára a figyelmet, majd továbbra sem törődve az esővel, indultam tovább.

Előzőleg kicsit tartottam a következő 10 km-től, mert normál esetben ez egy könnyű szakasz, ahol még fényes nappal is könnyen elalszik az ember. Az égiek viszont most gondoskodtak róla, hogy egy pillanatra se lankadhasson a figyelmem. Habár egy idő után már nem törődtem a sárral és a pocsolyákkal, nem kerülgettem azokat, de mégis folyamatosan figyelni kellett. Az eső hol esett, hol nem esett, nem foglalkoztam vele. Annak viszont nagyon örültem, hogy amikor Vértestolna előtt a réten kellett gyalogolni, akkor nem villámlott.

A körülményekhez képest egész jó időt futottam Koldusszállásig és 2:02-kor már rajta volt az utolsó előtti pecsét a rajtlapomon. A gyomrom továbbra sem volt tökéletes, de azért egy-egy ropi és egy-egy korty tea időnként lecsúszott. Éppen nem esett az eső, amikor odaértem a ponthoz, ezért úgy döntöttem, hogy megejtem az utolsó zoknicserét. Leültem a fűbe, de nem maradtam ott sokáig, mert hamarosan újra rákezdett az eső. Gyorsan felöltöztem és nekiindultam az utolsó emelkedőnek.

Az eleje könnyű volt, a köves úton csak a vízfolyásokra kellett volna figyelni, de azokkal már nem törődtem. A bakancsom bírta a vizet. A Kisrét után ismét a sárral kellett megküzdeni, de a java csak az Arany-lyuk után következett: minden lépés után egy fél lépésnyit visszacsúsztam. Azt hittem, hogy soha nem érek fel a tetejére. De mégis sikerült és ott, fent már én is kezdtem elhinni, hogy meg fogom csinálni!

A köves út már nem esett jól lefelé haladva sem, de csak tettem egyik lábamat a másik után és próbáltam nem foglalkozni a sajgó lábujjakkal. 4:23-kor végre megérkeztem a Szent Péter-templomromhoz. Néhány percig üldögéltem a padon, majd nekivágtam az utolsó kilométereknek. Nem volt könnyű lemenni azon a néhány lépcsőfokon, ami visszavitt az útra, de az vígasztalt, hogy nem voltam ezzel egyedül.

Időközben kivilágosodott, így a lámpát már elsüllyeszthettem a zsebem mélyére. A kis tisztáson gyalogolva elkapott az álmosság, alig tudtam nyitva tartani a szememet. Ott ez nem volt gond, mert szépen követtem az előttem haladókat, de a Kálváriához érve egyedül maradtam. Arra lettem figyelmes, hogy egy keskeny, köves bucka tetején sétálok, tőlem jobbra és balra mély szakadék, én pedig az álmossággal küzdök. Egyből felébredtem!

Kivilágosodott

„Túléltem, leértem!” – ez járt a fejemben, amikor a Kálvária végén aszfaltot éreztem a talpam alatt és letettem a padra a hátizsákomat. Megittam az utolsó korty kólát, vettem még egy nagy levegőt és elindultam.

Baj előtt, a hosszú egyenesnél értem utol egy kisebb csapatot, velük együtt tettem meg az utolsó kilométereket. És nekik köszönhetem, hogy amikor Baj és Tata között úgy éreztem, hogy nincs tovább, akkor egy-két viccel kizökkentettek ebből az állapotból. (A viccekre nem emlékszem, de hálás vagyok értük!) Tatán a Diófa utcában már jöttek szembe a furcsa járású, de mosolygós emberek és kölcsönösen gratuláltunk egymásnak. Tudtam, hogy onnan már négykézláb is beérek.

Innen már csak át kellett gyalogolni Tatára

Szerencsére arra nem volt szükség és 22:18 perc gyaloglás után, két lábon érkeztem meg a célba. Bevallom őszintén, a meghatódottságtól kicsordult egy könnycsepp a szememből, amikor kézbe vettem az oklevelet és a kitűzőt, ami azt jelentette, hogy beteljesült egy 7 éves álmom.

Célba értem!!!

Otthon volt mit letakarítani

Kint, az étterem előtt lehuppantam egy padra és csak néztem ki a fejemből, úgy vártam meg a feleségemet és a kislányomat, akik ezen a hajnali órán eljöttek értem Tatára.

Pecsétgyűjtő lap

Az oklevél és a kitűző

Idővonal

A túra óta majdnem egy hét telt el. Ezalatt többen megkérdezték tőlem, hogy mi lesz a következő extrém vállalkozásom. Most úgy gondolom, hogy ennél hosszabb útra már nem fogok vállalkozni. Kinizsi? Nem tudom... Amikor Baj aszfaltját koptattam, úgy gondoltam, hogy legfeljebb akkor vágnék bele még egyszer, ha a fiam azt kérné, hogy kísérjem el. De, amikor ezeket a sorokat leírtam, magam előtt láttam a nap számos pillanatát és már nem egyszer éreztem azt, hogy de jó lenne ezt még egyszer átélni! Tudom, hogy jövőre sem leszek fiatalabb, de, majd meglátjuk, mit hoz az élet... Soha ne mondd, hogy soha!

Erre jártam (forrás: OSM, saját GPX fájl alapján)

A túra útvonala a Google térképén