Túraélményeim: Gerecse 50 – Egy „elsőbálozó” nagy feltámadása (2024.04.20.)

2018-ban, amikor először neveztem a Gerecse 50 teljesítménytúrára, az a cél lebegett a szemem előtt, hogy érjek be szintidőn belül a célba. Ma is emlékszem arra a pillanatra, amikor jónéhány vízhólyaggal a lábamon, fáradtan, de boldogan átvettem a sikeres teljesítésért járó kitűzőt és oklevelet. Azóta eltelt 5 év és már négy színes Gerecse 50-es kitűző mosolygott rám a falról (és egy jubileumi 40-es 2022-ből). 2024-re ezek után nem lehetett más célom, mint megszerezni az ötödik 50-es kitűzőt.

Március elején kezdtem kérdezgetni a családot, hogy ebben az évben ki szeretne elindulni és melyik távon? A 14 éves ikreink a már megszokott 20 km-es távot választották, a feleségem pedig ebben az évben is elvállalta a kíséretet. A nagyobbik (16 éves) fiam előző évben 30 km-en indult és 5 óra 43 perc alatt teljesítette azt. Az első kérdésemre még „Majd meglátom...” volt a válasz, de néhány nappal később határozottan kijelentette: „Apa, idén megyek veled!” Úgy éreztem, hogy ezzel alaposan feladta nekem a leckét. Tudtam, hogy fizikailag képes rá, de kicsit aggódtam, hogy vajon fejben is felkészült-e a 10-11 óra gyaloglásra. Nem szerettem volna, hogy csalódás érje az első „nagy” túráján.

A nagy nap közeledtével egyre gyakrabban nézegettem az időjárás előrejelzést. Szerettem volna, ha a fiamnak legalább a dagonya és az eső nem nehezíti meg a dolgát. Sokáig úgy látszott, hogy az égiek meghallgatják a fohászomat és egész hétre száraz, meleg, napos idő ígérkezett.

A túra előtti hétvégén az RPDDK-n bejárattam az új túrabakancsomat és izgatottan vártam április 20-át. A gondolataim pedig folyamatosan azon jártak, hogy a fiamnak sikerüljön szintidőn belül célba érnie.

A munkatársaimat is próbáltam rávenni, hogy tartsunk egy csapatépítő túrát. Az egyik kolléganőm be is nevezett az 50 km-es távra, de egy héttel a túra előtt futás közben elütötte egy kisgyerek biciklivel és kificamodott a bokája, úgyhogy nem tudott jönni. Két másik kollégám a 30 km-es távra nevezett be, de úgy terveztük, hogy a közös szakaszon együtt megyünk.

Csütörtöktől az addiginál is gyakrabban néztem az időjárás előrejelző oldalakat, főleg azután, hogy szombatra egyre nagyobb valószínűséggel esőt jósoltak. Meg is kérdezte tőlem valaki (nem az indulók közül) a munkahelyemen, hogy mi lesz, ha esni fog az eső? Csak annyit mondtam neki, hogy akkor veszünk esőkabátot is...

Szombat reggel korán csörgött az óra, 5 órakor már bent ültünk az autóban és indultunk Tatabánya felé. Nagyegyházánál jártunk az autópályán, amikor a fiam megkérdezte, hogy „Ugye ezek nem esőcseppek a szélvédőn?”. Nem kellett sokat gondolkoznom a válaszon, mert hamarosan már az ablaktörlő kalimpált a szemem előtt. Bizony, eleredt az eső... Pedig csak 80% valószínűséggel jósolták...

Tatabányán a vasútállomás melletti parkolóban állítottuk le az autót, onnan sétáltunk fel a szemerkélő esőben a rajthoz. Az egyik munkatársam az apósával együtt már ott várt ránk. Próbáltuk elérni a másik munkatársunkat is, de ki volt kapcsolva a telefonja. Közben ismét rákezdett az eső, ezért behúzódtunk egy eresz alá.

Amikor a rajtnál elfogyott a sor és az eső is alábbhagyott, úgy döntöttünk, hogy nem várunk tovább, elindulunk. A QR-kódom leolvasásával meggyűlt a szervezők baja, de sokadik próbálkozásra sikerült és útnak indulhattunk. Az első métereket együtt tettük meg négyesben, de gyorsan kiderült, hogy a termetünkből adódóan a közös tempó nekünk kényelmetlen, így még a járdán sétálva jó utat és kevés esőt kívánva elbúcsúztunk egymástól.

Ezúttal úgy látszott, hogy az időjárás nem riasztotta el az indulókat és a korábbi években megszokotthoz képest sokkal nagyobb tömeg hömpölygött a hétvégi telkek kerítése mellett futó köves úton. A János-forrásig ez nem okozott gondot, de az utána következő hosszú emelkedőn eléggé összetorlódott a sor. Nem tudtunk mást tenni, mi is beálltunk a „vonatba” és haladtunk a tömeggel együtt. De, legalább nem esett az eső és nem volt sár! Annak örültünk, aminek lehetett.


Hömpölygött a tömeg a hétvégi telkek végében futó úton	Elhagytuk a várost	János-forrás, ahol a Covid óta már nincs ellenőrzőpont

Az Arany-lyuknál rákanyarodtunk a S jelzésre. A tömeg nem lett sokkal kisebb, de legalább az út szélesebb volt, így ismét a saját tempónkban haladhattunk. 2 órával a tatabányai indulás után érkeztünk meg az első ellenőrző ponthoz, a Puszta-templomhoz. Pontosabban, csak a pont közelébe, mert hosszú sor kígyózott a romhoz vezető lépcső előtt. Ilyet korábban még nem láttam ezen a helyen! Szerencsére, csak körülbelül 5 percet kellett sorban állnunk. Közben volt egy-két türelmetlen ember, elhangzott egy-két „Nekem nem kell hot-dog, én nem várom ki a sort!” megjegyzés is, de a többség békésen várt a sorára.


Egyik kedvenc szakaszom, a Puszta-templom felé kanyargó erdészeti út	Hosszú sor az ellenőrzőpont előtt

Ezúttal nem volt gond a QR-kód beolvasásával, csipogás után még kértünk egy-egy pecsétet is a rajtlapunkra, majd indultunk tovább. Jónéhányan megálltak pihenni az ellenőrzőpontnál, így a vadászháztól kezdve egy kicsit kisebb lett a tömeg, ritkábban kellett beállni egy-egy vonatba.

Baji vadászház

A Gorba-tető előtti mezőn mindkettőnknek eszébe jutott az egy évvel korábbi csúszkálás. Szerencsére ezúttal híre-hamva sem volt a sárnak, könnyedén lehetett gyalogolni a keréknyomokban. Az útelágazásnál, ahol elválik a 30-as és az 50-es táv, ezúttal sem ment senki egyenesen. Meg is állapítottuk a fiammal, hogy mindjárt jönnek szembe a harmincasok. Igazunk lett. A szerencsésebbek még a műút előtt visszafordultak, de voltak olyanok is, akik már a kőfejtőtől jöttek lefelé mérgelődve. Való igaz, nem ártana egy útjelző tábla az elágazáshoz…

Egy évvel korábban itt korcsolyapálya volt, most száraz keréknyomok mutatták az utat

Mielőtt nekiindultunk volna az emelkedőnek, néhány percre meg kellett állnunk a buszmegállónál. Kicsit korainak éreztem, hogy a fiam már itt vérét adja a túráért, ezért gyorsan beragasztottuk az ujján azt a sebet, amelyikből elkezdett folyni a vér. Arra nem emlékezett, hogy mivel sértette meg…

A kőfejtőnél lőttünk egy szelfit, majd kényelmes tempóban folytattuk a hegymászást. Megegyeztünk, hogy ezúttal sem a kilátóhoz, sem pedig a kápolnához nem teszünk kitérőt. Amióta erre jön az 50 km-es táv, azóta Tardos előtt, a korlátnál mindig nagy sor alakult ki, mert a sáros, meredek lejtőn csak araszolva lehetett haladni. Szerencsére idén ez kimaradt és háromnegyed 10-kor már a tardosi aszfaltot éreztük a talpunk alatt.

Az egykori kőfejtő a Gorba-tető előtt


Széles földúton gyalogoltunk a tetőn	Megérkeztünk Tardosra

A templomnál szokás szerint sorban álltak a túrázók a vízcsapnál, de mi úgy döntöttünk, hogy majd a falu túlsó végén töltjük meg a kulacsainkat. A póznára emelt MZ-nél is csak egy fénykép erejéig álltunk meg. A kiszemelt nyomós kúthoz közeledve gyanús volt, hogy senki nem áll előtte, hamarosan kiderült az oka is: nem folyt belőle víz… Mostanában nincs szerencsém a vízlelő helyekkel…


Tardos, Templom tér	Gyermekkoromra emlékeztet ez a járgány

Felmásztunk a bánya-hegyi emelkedőn, majd hamarosan rátértünk a K jelzésre. Évek óta tervezem, hogy egyszer végigfényképezem ezt a túrát is, úgy ahogyan általában a túrákat szoktam, de a beígért eső miatt ezúttal sem mertem magammal hozni a nagy fényképezőgépet. Helyette ismét egy kicsi, zsebbe süllyeszthető géppel indultam útnak. Ekkor még napsütéses idő volt, a Gerecse oldalában pedig több helyről szép kilátás nyílt a környező tájra. Nem tudtam uralkodni magamon, meg-megálltam egy-egy fénykép kedvéért, közben a fiam csak haladt rendületlenül. Mire a Serédi-kastélyhoz értem, már annyira előrement, hogy nem is láttam. Nem aggódtam miatta, tudtam, hogy Pusztamarótnál úgyis megvár, mert nálam voltak a rajtlapok.


Felfelé a Bánya-hegyre	A Gerecse oldalában gyalogoltunk	A Sandl-hárs mellett elhaladva tudom, hogy hamarosan odaérek a Serédi-kastélyhoz


Néhány helyen csodálatos kilátás nyílt a fák között		A Gerecse üdülő (Serédi-kastély)

A Kis-Gerecsei-kőfejtő

Az üdülő utáni meredek, medvehagymás lejtőn lekocogtam és a sziklás rész előtt sikerült utolérnem a fiamat, így az ellenőrzőponthoz már együtt értünk oda. Ekkor néztünk rá először az időtervre. Eddig minden évben 10 órán belül célba értem, de ezúttal egy sokkal kényelmesebb, „elsőbálozós” tervet készítettem, 11 órás célba érkezéssel. Megállapítottuk, hogy nagyon jól haladunk, bőven a tervezett időn belül vagyunk.


Kőtömb a Kis-Gerecse oldalában	A szakasz másik nevezetessége, a Mária-kőfülke

Héreghez közeledve kérdeztem a fiamat, hogy tartsunk-e néhány perc pihenőt a réten, de azt mondta, hogy inkább menjünk, mert ha megállunk, akkor utána nehéz elindulni. Így csak a kulacsainkat töltöttük meg a temetőnél és ugyanazzal a lendülettel, amelyikkel megérkeztünk, már indultunk is tovább a „siratófal” felé. Az önkéntes tűzoltók ezúttal is feszítettek ki kötelet a legmeredekebb szakaszhoz, de sajnos nem tudtuk használni a haladáshoz, mert sokan araszoltak benne kapaszkodva felfelé. Mi sem szaladtunk, de lényegesen nagyobbakat léptünk, mint az átlag.


Pusztamarót után a köves úton	Lefelé az erdei földúton	Átvágtunk a tisztáson a Király-kútnál


Elindultunk felfelé a Bánya-hegyre	Kezdődik a neheze	Felértünk!

Felérve a Bánya-hegyre visszatértünk a K jelzésre és azon folytattuk a gyaloglást. Valahol a Pörös-hegy oldalában úgy hallottuk, mintha cseperegne az eső. De egyelőre érezni nem lehetett, mert a fák koronája felfogta az esőcseppeket. Meg különben is sütött a nap és csak 17 órára jósoltak esőt a meteorológusok…

Jóslat ide, vagy oda, nem sokkal később elő kellett venni a hátizsákból a kabátokat. Szerencsére az eső nem esett sokáig és hamarosan újra kisütött a nap, de azért az öltözetünkön nem változtattunk.


Hosszú, de pihentető erdei séta a Pörös-hegy oldalában	Becsületesen követtük a jelzést, nem vágtunk át a mezőn	A Fábián-kőnél is maradtunk a mezőn futó keréknyomokon


A jól ismert látvány a vértestolnai műúthoz közeledve	Megéheztünk, ezért szaporáztuk a lépteinket

Vértestolnánál várt bennünket a terülj-terülj asztalka. Kivételesen nem foglalkoztunk az egészséges étkezéssel, teleraktuk lilahagymával a zsíroskenyeret, jó megsóztuk, majd ráfordítottunk egy másik szelet kenyeret és az így készített szendviccsel a kezünkben folytattuk a gyaloglást. A Peskő-hegy oldalában sétáltunk, amikor megszólalt a telefonom. A feleségem hívott. Kicsit mérgelődött, hogy az elején a tömeg miatt nem tudtak haladni, de amikor szabaddá vált az út, akkor rákapcsoltak, hogy idén is beérjenek 4 és fél óra alatt. Ez sikerült is nekik, csak amiatt volt bosszús, hogy nem néztek korábban az órájukra, mert akkor talán még a 4 órába is belefértek volna, így viszont „csak” 4 óra 5 perc lett az idejük. Ahhoz képest, hogy előző este még a 6 órás szintidő és általában a teljesítés miatt aggódott, nem rossz teljesítmény… Kérdezte, hogy nálunk milyen az idő, mert Tatabányán épp akkor kezdett el esni. Ekkor még vidáman mondtam, hogy nálunk süt a nap.


Felénk még nem esett az eső

Hamarosan hozzánk is megérkezett az eső és percekig esett, időnként jéggel fűszerezve. Szerencsére a Koldusszállás előtti agyagos-homokos lejtőknek a felszínét ennyi idő alatt nem áztatta át, így még nem csúszkáltunk rajta. Mire a vadrácshoz és a köves úthoz értünk, ismét kisütött a nap.


Elállt az eső és újra kisütött a nap

Koldusszállásnál csak annyi időre álltunk meg, amíg megtöltöttük a kulacsainkat a lajtoskocsinál. Eddig nagyon jól bírta a fiam, a tervezettnél közel 50 perccel korábban értünk el idáig. A Kisrét felé ballagva viszont éreztem, hogy kezd elfogyni a lendülete. A „Rendben vagy?” kérdéseimre ugyan „Igen”-nel válaszolt, de láttam az arcán, hogy ezt csak becsületből mondja. Az utolsó métereken már azon kezdtem gondolkodni, hogyan tudok még életet lehelni bele a hátralévő kilométerekre. Az ellenőrző pont előtt leült egy kicsit a padra és ettünk egy kis édességet. Láttam, hogy a 11 órás teljesítéshez még jól állunk az idővel és egy hosszabb pihenő is beleférne, de ő 3 perc után felállt és mondta, hogy menjünk (vagy inkább vánszorogjunk) tovább.


Elindultunk Koldusszállásról	Felfelé vánszorogtunk a Kisrét felé

A néhány rövid, meredek lejtőtől eltekintve egy viszonylag könnyű szakasz következett az autópálya hídnál található ellenőrzőpontig. Útközben elmajszoltunk egy-egy banánt és végül pontosan az előre tervezett idő alatt érkeztünk meg az állomáshoz. A fiam leült az első padra és ott várta meg, amíg én elintézem a csipogást és a pecsételést.


Továbbra is ragyogó napsütésben gyalogoltunk az autópálya felé	Hegyeztem a fülemet, hogy mikor hallom meg az autók zaját

Mialatt én a rajtlapokat próbáltam óvatosan visszacsúsztatni a hátizsákomba, egyszer csak azt vettem észre, hogy a fiam felállt és útnak indult. „Ismeri az utat, meg úgysem lehet eltévedni” – gondoltam magamban. Készítettem még egy-két fényképet is, majd mire észbe kaptam, már nem láttam magam előtt. Magas sebességfokozatba kapcsoltam és megpróbáltam utolérni. Be kell vallanom férfiasan, ha az utolsó métereken nem lassít le, akkor nem biztos, hogy utolértem volna. Ekkor már sejtettem, hogy mi áll a nagy sietség mögött: elhatározta, hogy 10 órán belül beér a célba. Nem tudtuk, hogy pontosan mikor indultunk, arra pedig nem volt időnk, hogy leolvassuk a QR-kódot, így azzal számoltunk, hogy 16:20 előtt kell beérni.


Miközben én még fényképeztem,...	...a fiam már rohant felfelé a Turulhoz az aszfalton

Az utolsó ellenőrzőponthoz közeledve menet közben elővettük a hátizsákomból a lapokat, a fiam odarohant a sajátjával a csipogóhoz, kért egy pecsétet és már szaladt is tovább (szó szerint). Még jó, hogy láttam merre indul, így utána tudtam kiabálni, hogy nem lesz jó, mert a Turul felé rohan, nem pedig a lépcső felé…

Mire a lépcsőhöz értem, már csak a hátizsákját láttam eltűnni az első fordulónál. Kicsit aggódtam érte, hogy a nagy rohanásban nehogy baja essen, de ennél többet nem tudtam tenni, mert az első lépcsőfokok után beláttam, hogy esélyem sincs utolérni. Nekem ugyanis már fájt a térdem.

Nem bírtam a fiam tempóját

A lehetőségeimhez mérten lesiettem a lépcsőn, a lejtős szakaszokon pedig kocogásra váltottam. Az 1-es főútnál szerencsém volt, mert éppen nem jött autó, ezért nem vártam meg, amíg zöldre vált a lámpa. Utána is felváltva kocogtam és nagy lépésekkel gyalogoltam. Itt már engem is hajtott a vágy, hogy ezúttal is érjek be 10 órán belül.

Mire visszaértem a Megyeháza térre, a fiam már jött velem szembe, széles mosollyal az arcán. Ebből már tudtam, hogy sikerült neki. Nagy kő esett le a szívemről! Minden jó, ha jó a vége, nekem is sikerült 9 óra 56 perc alatt beérnem, így továbbra is elmondhatom, hogy minden alkalommal 10 órán belül értem célba.

Ezúttal nem volt idő közelről megnézni a Turult

Megettük a hot-dog-ot, játszottunk még üdítőért, csokiért és vászontáskáért, majd elindultunk az autó felé. Fiam azt mondta, hogy szívesen benevezne a hülye járások versenyébe és szerinte nagy eséllyel meg is nyerné azt (nem osztottam a véleményét), de azért boldog volt és elégedett, hogy megcsinálta. Azt azóta sem értem, honnan tudott annyi energiát mozgósítani, hogy az autópálya hídtól 20 perc alatt felérjen a Turulhoz... Másnap még fájlalta egy kicsit a talpát, de kedden már azt kérdezgette, hogy indulunk-e a Sárga minimum(!) 50 km-es távján…