RPDDK 03.: Velemér – Őriszentpéter (2023.10.03.)

Az őrségi túrám második napján Velemérről indultam útnak. Felmásztam a Ritási-dombra, majd leereszkedtem Magyarszombatfára, ahol beütöttem a nap első és egyben utolsó pecsétjét. Kercaszomor után volt egy kis küzdelem a természettel, de Bajánsenyére már ismét jól járható úton érkeztem meg. Az utolsó szakasznak egy földúton vágtam neki, az erdei sztrádán megtaláltam a megfelelő lehajtót és a régi vasút töltésén gyalogoltam el Őriszentpéter határáig. Onnan mehettem volna egyből a vasútállomásra is, de még hiányzott egy kis szint a nap végére, ezért Baksaszeren át gyalogoltam be a célba.

Körülbelül 25 kilométer várt rám a túra második napján. Úgy számoltam, hogy ha 7 óra körül útnak indulok Velemérről, akkor kényelmesen elérem az Őriszentpéterről 13:06-kor induló vonatot, amelyikkel átszállás nélkül utazhatok Székesfehérvárig.

6 órakor keltem és mire elkészült a reggeli, addigra már össze is pakoltam és majdnem útra készen álltam. Kényelmesen megreggeliztem, készítettem magamnak tízórait-ebédet-uzsonnát, beszélgettünk még egy kicsit a lakótársaimmal, a házigazdákkal és mire észbe kaptam, már rég elmúlt 7 óra. Ennyit a korai indulásról...

Végül fél 8-kor köszöntem el Gyöngyitől, a szállásadómtól és indultam útnak Őriszentpéter felé. Korán volt, a nap alacsonyan sütött, az utcán pedig rajtam kívül senki nem volt. Negyed órás sétával értem el a falu szélét, ahol letértem az aszfaltozott útról és a villanypásztorok között futó keréknyomokon gyalogoltam tovább.

A veleméri szállásom

Csak egy fekete cicával találkoztam a faluban

Egy ideig néztük egymást, aztán megfordult és elsétált

Búcsú Velemértől

RPDDK 03.: Zalalövő – Velemér (2023.10.02.)

Október elején az Őrségben folytattam az RPDDK-t. Zalalövőről indultam, erdőn-mezőn át felmentem Csödére, ahol szerencsére nem felejtettem el pecsételni. Utána rövid időre lementem a térképről, de nem sokkal később megértettem, hogy miért. Pusztaszentpéteren ismét pecsételtem, majd a kezdeti nehézségek után gond nélkül megérkeztem Kerkakutasra. Ebéd után következett két Szenterzsébet és egy kis alföldi ízelítő. Szentgyörgyvölgyet olyan érdekesnek találtam, hogy egy részét háromszor is megnéztem. A nap végén Veleméren hajtottam álomra a fejemet. 

Október 3. nemzeti ünnep Németországban, ezért az ottani munkatársaim közül sokan két nappal meghosszabbították a hétvégét. Ennek köszönhetően én is tudtam úgy szervezni a munkámat, hogy nekem is legyen egy hosszú hétvégém. A hét elejére napos, száraz időt ígértek az időjósok és az itthoni dolgokat is sikerült elrendezni, így szombat délután eldőlt, hogy hétfőn és kedden egy hosszabb, kétnapos szakasszal tudom folytatni a RPDDK-t.

Korábban már nézegettem, hol lehetne folytatni a bejárást, hova lehet tömegközlekedéssel eljutni, hol találok szállást, de a konkrét terv csak vasárnap délután állt össze. Pontosabban tervek, mert minden attól függött, hogy hol találok az utolsó pillanatban szállást. Telefonálgattam, levelet írtam, az ismert szállásfoglaló oldalakat nézegettem, de vagy már foglalt volt a hely, vagy nem vették fel a telefont. Amikor már kezdtem feladni, akkor megszólalt a telefonom. Velemérről, a Kisaranyos Vendégházból hívtak vissza. Elmondtam a gondomat, majd rövid gondolkodás után olyan választ kaptam, amire már nem is számítottam: hétfőn este lesz számomra egy szabad szoba!

Ez egyben azt is jelentette, hogy nem kétszer egy napra megyek, azaz este nem megyek vissza az autóhoz, hanem egyszer két napra és mindent, amire szükségem lehet a két nap alatt, magammal kell vinnem. Ez lesz az első ilyen alkalom!

Próbáltam végiggondolni, hogy mi az, amit egy napra nem szoktam magammal vinni, de most szükségem lesz vagy lehet rá. Aztán amikor kezdett hosszúra nyúlni a fejemben a lista, akkor hirtelen eszembe jutott, hogy mindent, amit bepakolok, két napon keresztül a hátamon kell cipelni. Ez jó indok volt arra, hogy újra végignézzem és lerövidítsem a képzeletbeli listámat.

Végül sikerült úgy összeállítani a csomagot, hogy az enni-innivalóval együtt is kényelmesen befértem a fiam 40 literes hátizsákjába. A súlyát azért nem mertem lemérni, nehogy megijedjek... Most már látom, hogy mit lehetett volna még kihagyni, de szerencsére túl sok felesleges dolgot így sem vittem magammal. Ezt a fajta túrázást is tanulni kell...

Hétfőn szokás szerint hajnalban keltem és fél ötkor már úton voltam Székesfehérvár felé, ahol a vasútállomás melletti parkolóban állítottam le az autót. Háromnegyed hatkor megérkezett a vonat, amelyikkel Zalaegerszegig utaztam. Ott 5 perc lett volna az átszállásra, de a vonatom folyamatosan gyűjtögette a késést és Ukk állomásig már majdnem 15 percet sikerült összeszednie. Már kétszer utaztam ezen a vonalon és a csatlakozás mindkét alkalommal megvárta a vonatomat, ezért abban bíztam, hogy most sem lesz ez másként. Jól gondoltam... Amikor beértünk Zalaegerszegre, a mellettünk lévő vágányon ott várt a piroska.

Közel 3 órás utazás után, háromnegyed 9-kor érkeztem meg végül Zalalövőre. Egy kis készülődés és a szokásos indulás előtti teendők után 9 órakor kaptam a hátamra a zsákomat és indultam el az állomásról a K+ jelzéseket követve. Este 5 és 6 óra között terveztem a szállásra érni, ezért nem kellett sietnem. Mielőtt a Zala hídja felé vettem volna az irányt, felsétáltam a közeli Szent László király-templomig, amelyet előző alkalommal csak távolról néztem meg.

A Hűség Oszlopa Zalalövőn

A vasútállomás régi épülete

Szent László király-templom

RPDDK 08.: Abaliget vasútállomás – Simonfa (2023.09.10.)

Kilátótúra tériszonyosoknak. Így tudnám egy mondatban összefoglalni a zselici kirándulásom első szakaszát. Az abaligeti vasútállomásról indultam, a Zselic csúcsán megnéztem a kilátót, a bakócai tanösvényen pedig a kilátó tábláját. Felsőkövesden megebédeltem, a völgyben meghallgattam a szarvasok bőgését, majd mielőtt Gálosfán pecsételtem volna, megnéztem a zselici mini cseppkőbarlangot és a kistótvárosi kilátót. Az utolsó kilométereken már valószínűleg tilosban jártam, de ezt csak Simonfán tudtam meg.

Ezúttal nem kellett sokat várni, három héttel a göcseji túra után minden együtt volt az RPDDK folytatásához: szabadnap, jó idő és elfogadható tömegközlekedés. Nézegettem, hogyan tudnám bejárni a hiányzó őrségi szakaszt, de csak olyan megoldásokat találtam, amelyekhez két napra lett volna szükségem, ezért a zselici folytatás mellett döntöttem. Az időjósok ugyan 30°C feletti hőmérsékletet ígértek erre a hétvégére, de ez nem tudott elriasztani a túrától. Egyedül a bejelentett, de még inkább a be nem jelentett vadászatoktól tartottam egy kicsit, nem szerettem volna úgy járni, mint januárban a Mecsekben. Abban bíztam, hogy ezúttal a bejelentett helyeken csak éjszakai erdőlátogatási tilalom volt, ezért, ha lesz is be nem jelentett korlátozás, az is csak reggel 8 vagy 9 előtt és délután 3 vagy 4 után lesz érvényben.

A reggeli program a szokásos volt: korai kelés, sötétben indulás és autózás a tömegközlekedésig. Ezúttal Kaposvár volt az úti célom, onnan mindkét végponthoz könnyen el lehetett jutni. Útközben a 67-es úton meghallgattam a Republic együttes A 67-es út című dalának egy részletét. Korábban már olvastam róla, hogy van zenélő útburkolati jel Magyarországon, de nem emlékeztem rá, hogy hol, ezért először nem is értettem, hogy mit jelent a „Zenélő út x km” jelzőtábla.

7 óra előtt érkeztem meg Kaposvárra. Vasárnap reggel lévén még elég kihalt volt a város, de a vasútállomás melletti kis parkolóban így sem volt sok szabad hely. Napközbenre kánikulát ígértek az időjósok, de ezen a reggeli órán ebből még semmit nem éreztem, sőt, még a széldzsekimet is fel kellett vennem, amíg átsétáltam az állomásra.

Dombóváron keresztül érkeztem meg fél 9-kor az abaligeti vasútállomásra. Már az átszálláskor éreztem, hogy igazuk lesz a meteorológusoknak, ezért még a vonaton ülve elsüllyesztettem a kabátomat a hátizsákom aljára.

A megállóban összetalálkoztam egy pécsi túrázóval, aki az ellenkező irányba indult éppen. Váltottunk pár szót, majd jó utat kívánva elköszöntünk egymástól. Mielőtt útnak indultam volna, szokás szerint hazatelefonáltam a feleségemnek, nyakamba akasztottam a fényképezőgépet és elindítottam a telefonomon a GPS-t.

Két hónap elteltével újra ott álltam az abaligeti vasútállomás épülete előtt