KDP: Oroszlány – Szár (2024.03.17.)

Március közepén az első vértesi KDP túrámon tettem meg az utolsó métereket a KDP Komárom-Esztergom megyei szakaszán. Reggel Száron szálltam vonatra és Oroszlányban kezdtem meg a gyaloglást. Majkon sétáltam egyet a remeteség parkjában és a horgásztó partján, majd meg sem álltam Vértessomlóig. Pecsételés után felmásztam a Somlyó-hegy tetején álló kilátóba, nosztalgiáztam egy kicsit a Vörös-lyuknál, a Macska-bükktől pedig kipihentem az addigi fáradalmaimat. A Körtvélyes tetején hallgattam a józan eszemre, Szár határában felnéztem a Zuppa-tetőre, a nap lezárásaként pedig pecsételtem az áthelyezett bélyegzővel és elsétáltam a vasútállomásig.

A márciusi hosszú hétvége utolsó napján húztam ismét túrabakancsot és tapostam tovább a Közép-Dunántúl piros sávval jelölt ösvényeit. Egy hónappal korábban Szárra érkeztem meg, ezúttal is ezt a vasútállomást választottam célpontnak. Az autót leállítottam az állomás parkolójában és fél nyolckor felszálltam a vonatra, amelyik alig több, mint harminc perc alatt elrepített Oroszlányig. Fiatalabb koromban, amikor még Pápáig közlekedett a vonat Tatabányáról, jártam erre néhány alkalommal és útközben fel-felsejlettek a sok évvel ezelőtti emlékeim. De, még mielőtt túlzottan nosztalgikus hangulatba kerülhettem volna, megérkeztünk Oroszlányba.

Az állomás épülete előtt végigvettem a szokásos indulás előtti teendőket, majd útra keltem. Az első kereszteződésig simán ment minden, ott azonban elbizonytalanodtam. Lehet, hogy még korán volt, vagy valamit nem vettem észre, de a jelzésekből számomra nem derült ki, hogy merre kell tovább menni. Megnézhettem volna a térképet is, de az túl egyszerű lett volna, ezért a megérzéseimre hagyatkozva balra fordultam és a Bánki Donát utcán, az emeletes házak tövében indultam el. A következő kereszteződésnél jobbra fordultam és 2 perccel később már meg is pillantottam a következő P jelzést. Csak annyi volt a dolog szépséghibája, hogy az első alkalommal egyenesen kellett volna tovább menni... De, lényeg az, hogy újból rátaláltam a helyes útra.

Telefon haza, GPS bekapcsol és indulás!

Alternatív útvonalon Oroszlányban

Újra a piroson

KDP: Óbarok – Szár (2024.02.18.)

Egy rövid, pecsételés nélküli túrával búcsúztam a Gerecse dombjaitól. Vasárnap az ebédlőasztal helyett az autó kormánya mellé ültem le, hogy Szár és Bicske érintésével eljussak Óbarokra. Bemelegítésként felmásztam az Öreg-Kőszikla-tetőre, utána tettem egy kitérőt a Lófingató-hegyre, végül pedig gyönyörködtem a majdnem körpanorámában a Zuppa-tetőn.

Vasárnap reggel összekészítettem a túrafelszerelésemet és a bakancsommal együtt vigyázzba állítottam a bejárati ajtó mellett, hogy amikor hazaérünk a templomból, csak bele kelljen bújni a cipőmbe és már indulhassak is Szárra. Az elképzelés jó volt, csak hát élt a XX. század elején egy amerikai repülőmérnök, aki megmondta, hogy „Ami elromolhat, az el is romlik.” Természetesen most vasárnap szólítottak meg olyan emberek, akikkel már hónapok óta nem beszéltem...

Kicsit később értünk haza, mint ahogy azt indulás előtt gondoltam. Volt ugyan B-tervem is arra az esetre, ha valamilyen okból kifolyólag nem érném el Száron a vonatot, de mivel a navigációs alkalmazás azt jósolta, hogy 10 perccel a vonat indulása előtt még így is odaérek, ezért maradtam az A-tervnél. Majd helyenként egy kicsit jobban rálépek a gázpedálra! – gondoltam magamban. De az élet megint máshogy alakult, jónéhány hétvégi vezetővel találkoztam útközben, akik segítettek abban, hogy még véletlenül se tudjam túllépni a megengedett sebességhatárokat.

Valószínűleg a navigáció is számolt ezekkel az autósokkal, mert pontosan az induláskor megjósolt időpontban állítottam le az autót a szári vasútállomás parkolójában. A vonat pontosan érkezett, pedig ezúttal több időm volt az átszállásra Bicskén, mint januárban. A buszon válogathattam a szabad helyek között, mert a vezetővel együtt összesen hárman utaztunk rajta.

Háromnegyed egykor szálltam le Óbarokon. Végigvettem a szokásos indulás előtti teendőket, majd elindultam a P jelzéseket követve ugyanabba az irányba, mint másfél hónappal korábban. Január elején ugyanis nem másztam fel az Öreg-Kőszikla-tetőre, azt erre a túraszakaszra tartogattam. A P3 jelzésen gyorsan odaértem a régi kőfejtőhöz. A jelzések azonban ott nem értek véget, hanem a békeoszlop mellett meredeken megindultak felfelé, a szikla tetejének irányába. Bemelegítésnek nem volt rossz...

A Fehér-szikla a faluból nézve

Felértem a kőfejtőhöz

A békeoszlop az egykori kőfejtőben

KDP: Óbarok – Tarján (2024.01.05.)

Mielőtt még beindult volna az új évben a mókuskerék, megkegyelmeztek nekem az égiek, így ismét útra keltem, hogy ismerkedjek a Gerecse újabb tájaival. A szokásos utazási izgalmak után Óbarokról indultam útnak, a zajtól távolodva, de azt el nem hagyva átsétáltam Csabdiba. Hó híján az odakészített hólapátot nem használtam, viszont körbesétáltam a templomromot. Pecsételtem, lövéseket hallottam, őzeket láttam, hegyet másztam és a Somlyóvári kulcsosháznál ebédeltem. Utána vár híján a kilátásban gyönyörködtem, rácsodálkoztam az esztergomi Bazilikára, végül pedig leszaladtam Tarjánba, ahol az aszfalton lekoptattam még egy kis mintázatot a bakancsom talpáról.

Túrázás szempontjából nem úgy sikerült az év végi időszak, mint ahogy azt elterveztem. Rengeteget esett az eső, amikor pedig nem esett, akkor gyakran akkora köd volt, hogy az ablakon alig lehetett kilátni. Ilyen időben nem volt kedvem túrázni, mert bár annak is megvan a maga varázsa, amikor az ember csak megy bele a semmibe, de én általában azért (is) megyek túrázni, hogy nézelődjek és gyönyörködjek a tájban. Szerencsére az új év első péntekjén az égiek meghallgatták a panaszaimat és rövid időre elfújták a ködöt, valamint befoltozták a lyukakat a felhőkön, így aztán ismét útra kelhettem.

A közlekedés miatt úgy döntöttem, hogy ezúttal is Tarján lesz a végállomás, ezért reggel ismét ott hagytam az autót. Háromnegyed 7 körül több busz is indul onnan Tatabányára, én az első lehetőséget kihasználva negyed 8-kor már Tatabányán voltam. Kissé hűvös volt a reggel, ezért a vasútállomás várójában ütöttem el a vonat indulásáig hátralévő 20 percet. A vonat pontosan indult és Szárligetig tartotta is a menetrendet. Ott az állomás előtt lelassított és csigatempóval araszolt be a peron mellé. Megállás után pedig három nyelven is bemondták, hogy „A vonat késéssel fog továbbindulni”. Ez kell nekem! – gondoltam magamban. Bicskén ugyan volt 10 percem az átszállásra, de 5 perc várakozás után még semmi jele nem volt annak, hogy mikor indulunk tovább. Amikor már kezdtem volna idegeskedni, akkor végre elszáguldott mellettünk egy IC és végre mi is mehettünk tovább. Azért nem semmi, hogy 16 perces út alatt sikerült 8 perc késést összeszedni! De, minden jó, ha jó a vége, Bicskén volt még 2 percem, hogy elérjem a buszt és ez sikerült is, így negyed 9-kor már el is indítottam a GPS-t az óbaroki buszmegállóban.

Amikor néhány lépés megtétele után megláttam a P3 jelzést elgondolkodtam, hogy felmenjek-e a Fehér sziklákhoz, de végül úgy döntöttem, hogy inkább majd a következő túra elején teszem meg ezt a kitérőt.

A karácsonyi díszbe öltöztetett óbaroki buszmegállótól indultam útnak ezen a pénteken

A Fehér sziklákat most csak távolról néztem meg

KDP: Lábatlan – Tarján (2023.12.18.)

Majdnem 2 hónap kihagyás után, december közepén húztam újra túrabakancsot. Ezúttal azonban tájegységet, sőt színt is váltottam és a Zselic helyett a Gerecse dombjai között kezdtem el kék helyett piros csíkokat keresgélni. A Közép-Dunántúli Piros igazolófüzetét a végéről kezdtem olvasni, ezért Lábatlanról indultam neki a teljesítésnek. A ködös reggelen a vasútállomáson megkerestem a piros pöttyös táblácskát, közelről megnéztem az áradó Dunát, majd a kellemes városi sétát az Öreg-hegyre vezető emelkedőn fejeztem be. Pusztamaróton eszembe jutott az első 50 km-es teljesítménytúrám, a Marót-hegy lábánál pedig a Gerecse 50. Téli erdőn át érkeztem meg a Király-kúthoz, ahonnan már csak néhány lépés volt Héreg. Könnyű, levezető sétára számítottam Tarjánig, a nap sugarai viszont megnehezítették a dolgomat az utolsó 5 kilométeren.

Októberben, amikor Kaposmérőről autóztam hazafelé, azon gondolkoztam, hogy milyen jó lenne még 2023-ban egy vagy két szakaszt teljesíteni az RPDDK-ból. Ez az elképzelés akkor még megvalósíthatónak látszott, de a következő két hónap túrázás szempontjából egy kicsit másként alakult. Az iskolai őszi szünet idején a gyerekekkel tekertünk egyet a Balaton körül, utána vagy a munka, vagy az időjárás miatt nem volt lehetőségem túrázni. Mire minden összeállt volna, addigra pedig annyira lerövidültek a nappalok, hogy le kellett mondanom az RPDDK folytatásáról. Gondolkoztam hát, hogy mitévő legyek? Felmerült, hogy folytatom az OKT-t, de azt gyorsan elvetettem. Már korábban is szemeztem a Közép-Dunántúli Piros mozgalommal, mivel egyrészt részben ismerős helyeken halad, másrészt közel van a lakóhelyemhez, így rövidebb szakaszok teljesítése esetén sem érzem azt, hogy rengeteget kell utaznom néhány kilométer sétáért.

Az első nehézséget az igazolófüzet beszerzése jelentette. Végül néhány levélváltás és telefon után november végén az ÉDTTSZ-től rendeltem egyet, amelyet postán el is küldtek nekem. December elején már nagyon viszketett a talpam és mehetnékem volt, de ismét közbeszólt az időjárás: „váratlanul” leesett 20 cm hó és veszélyes lett volna az erdőben túrázni a hó súlya alatt letörő ágak miatt. Amilyen gyorsan jött a hó, olyan gyorsan el is olvadt és egy héttel később már úgy éreztem, hogy a dagonyák is elviselhető méretűre zsugorodtak, ezért elérkezett a nagy nap. Belevágtam egy újabb túramozgalom teljesítésébe...

Ezúttal a „szokásosnál” egy kicsit később csörgött az ébresztőórám, mert elég volt háromnegyed hatkor útnak indulni otthonról. Tarjánig mentem autóval, onnan busszal, egy átszállással terveztem eljutni a kiindulópontra, Lábatlanra. A tömegközlekedést ismerve mindig izgulok egy kicsit, amikor átszállással kell eljutnom A-ból B-be, nem volt ez másként ezen a reggelen sem. 8 perc lett volna az átszállásra Tokodaltárón, de a Tarjánból induló busz 6 perc késéssel érkezett a megállóba... Menet közben úgy éreztem, hogy a vezető próbálja lefaragni a késést, de nem nagyon sikerült neki. Szerencsére, több sem lett a késés Tokodaltáróig, így maradt 2 percem, hogy átérjek az egyik buszmegállóból a másikba. Ennyi idő éppen elég volt, sőt, a végén még várnom is kellett, mert a másik busz is késett 5 percet...

Néhány perccel negyed 9 előtt szálltam le a buszról a Piszkei lakótelepnél. Gyorsan végigvettem a szokásos indulás előtti teendőket, majd útnak indultam. Egyelőre még jelzetlen úton, mert a P jelzés csak a vasútállomásnál kezdődik, addig pedig még meg kellett tennem körülbelül 700 métert. Szedtem a lábaimat és 8 perccel később már ott álltam a piros pöttyös fémlapocska előtt. A köd miatt a Dunából semmi nem látszott, így megörökítettem a túra hivatalos kezdőpontját és folytattam a gyaloglást, immár a P jelzéseket követve.

Indulj el egy úton...

A piszkei vasútállomás épületétől néhány méterre található a KDP hivatalos kezdőpontja

Az látszott, hogy ez nem a szép kilátások túrája lesz

RPDDK 08.: Simonfa – Kaposmérő (2023.10.23.)

Október végén kellemes őszi időben folytattam az RPDDK-t. Simonfáról indultam, pihentem egy kicsit a Ropoly-völgyi horgásztónál, majd felmásztam a kilátóba, hogy megnézzem a Hattyút, a Sárkányt és a Skorpiót. Zselickisfaludon mókust láttam és elindultam a Vadvirág úton, Szenna előtt pedig rosszul választottam meg a kerülőutat. Az erdőben rám ijesztett egy sikló, a legelőn láma felügyelte a birkákat, de így legalább van mit mesélni a Dadáig tartó útról is. A nap végén Kaposmérőn pecsételtem. 

Szeptemberben lenyűgözött a Zselic látványa, ezért úgy terveztem, hogy ősszel, amikor már színes ruhát ölt a természet, visszatérek oda. Nem kellett sokáig várni, október 23-án hajnalban útra is keltem, hogy teljesítsem a Simonfa és Kaposmérő közötti szakaszt.

Ezúttal sikerült úgy megoldani a logisztikát, hogy a végpontban hagytam az autót, így napközben nem kellett azzal foglalkoznom, hogy mikor érek a szakasz végére. Hűvös volt a reggel, Kaposmérőn a buszmegállóban elviseltem a széldzsekit és a sapkát is. Kaposváron a buszpályaudvaron már lehetett érezni a napsugarak kellemes melegét, de a meleg ruhát még akkor is elálltam, amikor negyed 9-kor Simonfán leszálltam a buszról.

A buszmegállóban gyorsan végigvettem a szokásos indulás előtti teendőket, majd hátamra kaptam a zsákomat és a már ismert úton elindultam a 67-es úttól a falu felé. 350 méter megtéve tértem rá a K jelzésre ott, ahol előző alkalommal búcsút vettem tőle. Elsétáltam a tó mellett, majd hamarosan elhagytam a falu szélén felállított üdvözlőtáblát és a 67-es út szélén gyalogoltam tovább.

Simonfán az út helyett a tó partján sétáltam

Elbúcsúztam a Zselic szívétől

Reggeli forgalom a 67-es úton

Hosszúra nyúlt árnyékok a 67-es út mellett

RPDDK 03.: Velemér – Őriszentpéter (2023.10.03.)

Az őrségi túrám második napján Velemérről indultam útnak. Felmásztam a Ritási-dombra, majd leereszkedtem Magyarszombatfára, ahol beütöttem a nap első és egyben utolsó pecsétjét. Kercaszomor után volt egy kis küzdelem a természettel, de Bajánsenyére már ismét jól járható úton érkeztem meg. Az utolsó szakasznak egy földúton vágtam neki, az erdei sztrádán megtaláltam a megfelelő lehajtót és a régi vasút töltésén gyalogoltam el Őriszentpéter határáig. Onnan mehettem volna egyből a vasútállomásra is, de még hiányzott egy kis szint a nap végére, ezért Baksaszeren át gyalogoltam be a célba.

Körülbelül 25 kilométer várt rám a túra második napján. Úgy számoltam, hogy ha 7 óra körül útnak indulok Velemérről, akkor kényelmesen elérem az Őriszentpéterről 13:06-kor induló vonatot, amelyikkel átszállás nélkül utazhatok Székesfehérvárig.

6 órakor keltem és mire elkészült a reggeli, addigra már össze is pakoltam és majdnem útra készen álltam. Kényelmesen megreggeliztem, készítettem magamnak tízórait-ebédet-uzsonnát, beszélgettünk még egy kicsit a lakótársaimmal, a házigazdákkal és mire észbe kaptam, már rég elmúlt 7 óra. Ennyit a korai indulásról...

Végül fél 8-kor köszöntem el Gyöngyitől, a szállásadómtól és indultam útnak Őriszentpéter felé. Korán volt, a nap alacsonyan sütött, az utcán pedig rajtam kívül senki nem volt. Negyed órás sétával értem el a falu szélét, ahol letértem az aszfaltozott útról és a villanypásztorok között futó keréknyomokon gyalogoltam tovább.

A veleméri szállásom

Csak egy fekete cicával találkoztam a faluban

Egy ideig néztük egymást, aztán megfordult és elsétált

Búcsú Velemértől

RPDDK 03.: Zalalövő – Velemér (2023.10.02.)

Október elején az Őrségben folytattam az RPDDK-t. Zalalövőről indultam, erdőn-mezőn át felmentem Csödére, ahol szerencsére nem felejtettem el pecsételni. Utána rövid időre lementem a térképről, de nem sokkal később megértettem, hogy miért. Pusztaszentpéteren ismét pecsételtem, majd a kezdeti nehézségek után gond nélkül megérkeztem Kerkakutasra. Ebéd után következett két Szenterzsébet és egy kis alföldi ízelítő. Szentgyörgyvölgyet olyan érdekesnek találtam, hogy egy részét háromszor is megnéztem. A nap végén Veleméren hajtottam álomra a fejemet. 

Október 3. nemzeti ünnep Németországban, ezért az ottani munkatársaim közül sokan két nappal meghosszabbították a hétvégét. Ennek köszönhetően én is tudtam úgy szervezni a munkámat, hogy nekem is legyen egy hosszú hétvégém. A hét elejére napos, száraz időt ígértek az időjósok és az itthoni dolgokat is sikerült elrendezni, így szombat délután eldőlt, hogy hétfőn és kedden egy hosszabb, kétnapos szakasszal tudom folytatni a RPDDK-t.

Korábban már nézegettem, hol lehetne folytatni a bejárást, hova lehet tömegközlekedéssel eljutni, hol találok szállást, de a konkrét terv csak vasárnap délután állt össze. Pontosabban tervek, mert minden attól függött, hogy hol találok az utolsó pillanatban szállást. Telefonálgattam, levelet írtam, az ismert szállásfoglaló oldalakat nézegettem, de vagy már foglalt volt a hely, vagy nem vették fel a telefont. Amikor már kezdtem feladni, akkor megszólalt a telefonom. Velemérről, a Kisaranyos Vendégházból hívtak vissza. Elmondtam a gondomat, majd rövid gondolkodás után olyan választ kaptam, amire már nem is számítottam: hétfőn este lesz számomra egy szabad szoba!

Ez egyben azt is jelentette, hogy nem kétszer egy napra megyek, azaz este nem megyek vissza az autóhoz, hanem egyszer két napra és mindent, amire szükségem lehet a két nap alatt, magammal kell vinnem. Ez lesz az első ilyen alkalom!

Próbáltam végiggondolni, hogy mi az, amit egy napra nem szoktam magammal vinni, de most szükségem lesz vagy lehet rá. Aztán amikor kezdett hosszúra nyúlni a fejemben a lista, akkor hirtelen eszembe jutott, hogy mindent, amit bepakolok, két napon keresztül a hátamon kell cipelni. Ez jó indok volt arra, hogy újra végignézzem és lerövidítsem a képzeletbeli listámat.

Végül sikerült úgy összeállítani a csomagot, hogy az enni-innivalóval együtt is kényelmesen befértem a fiam 40 literes hátizsákjába. A súlyát azért nem mertem lemérni, nehogy megijedjek... Most már látom, hogy mit lehetett volna még kihagyni, de szerencsére túl sok felesleges dolgot így sem vittem magammal. Ezt a fajta túrázást is tanulni kell...

Hétfőn szokás szerint hajnalban keltem és fél ötkor már úton voltam Székesfehérvár felé, ahol a vasútállomás melletti parkolóban állítottam le az autót. Háromnegyed hatkor megérkezett a vonat, amelyikkel Zalaegerszegig utaztam. Ott 5 perc lett volna az átszállásra, de a vonatom folyamatosan gyűjtögette a késést és Ukk állomásig már majdnem 15 percet sikerült összeszednie. Már kétszer utaztam ezen a vonalon és a csatlakozás mindkét alkalommal megvárta a vonatomat, ezért abban bíztam, hogy most sem lesz ez másként. Jól gondoltam... Amikor beértünk Zalaegerszegre, a mellettünk lévő vágányon ott várt a piroska.

Közel 3 órás utazás után, háromnegyed 9-kor érkeztem meg végül Zalalövőre. Egy kis készülődés és a szokásos indulás előtti teendők után 9 órakor kaptam a hátamra a zsákomat és indultam el az állomásról a K+ jelzéseket követve. Este 5 és 6 óra között terveztem a szállásra érni, ezért nem kellett sietnem. Mielőtt a Zala hídja felé vettem volna az irányt, felsétáltam a közeli Szent László király-templomig, amelyet előző alkalommal csak távolról néztem meg.

A Hűség Oszlopa Zalalövőn

A vasútállomás régi épülete

Szent László király-templom