KDP: Oroszlány – Mecsértelep (2024.09.08.)

Szeptember elején 34°C-ban gyalogoltam 34 kilométert a Vértes dombjain keresztül. Oroszlányból indultam, ahol ezúttal is meggyűlt a bajom a jelzésekkel, a tavaknál egy kicsit megijedtem, a Vértes Tábornál ebédeltem, Móron pedig gondolatban visszarepültem 20-30-40 évet az időben. Az utolsó kilométereken szerencsére megkönyörült rajtam az időjárás, így Mecsértelepen már kora délután beüthettem a nap utolsó pecsétjét a füzetembe.

Az előző években szinte mindig sikerült úgy szerveznem a téli és a nyári szabadságomat, hogy az elején és a végén el tudtam menni egy-egy napra túrázni. Idén nyáron is szerettem volna így tenni. Már jó ideje álmodoztam arról, hogy nyáron bekerül az utolsó pecsét az RPDDK füzetembe, de az égiek nem így akarták. A túrabakancsom egész nyáron ott porosodott a cipősszekrényben, mert ahelyett, hogy a talpát koptattam volna, a biciklim pedálját hajtottam csapágyasra. (Szó szerint csapágyas lett, ki is kellett cserélni...) Persze nem panaszkodok, mert így is jártunk sok szép helyen: 3 nap alatt eltekertünk Tarvisio-tól a Földközi-tengerig, utána a fiammal a nyár talán legmelegebb napjain 2 nap alatt körbetekertük a Balatont, végül pedig 1 nap alatt Dorogról indulva, Esztergomon át elgurultunk Budapestre. Gyönyörű tájak, rengeteg élmény és emlék, de nem gyűltek a pecsétek a füzeteimbe...

Vége lett a nyárnak, megsajnáltam a sarokban porosodó bakancsomat és újra elkezdtem tervezgetni, hogy melyik hétvégén tudok útnak indulni, hogy a zalai dombokon keresztül befejezzem a dunántúli vándorlásomat. Amikor fejben összeraktam a tervet, akkor kiderült, hogy a kiszemelt hétvégén munkahelyi elfoglaltság miatt nem fogok ráérni...

Nem is tudom, hogy bosszús, csalódott vagy ideges voltam-e inkább, mindenesetre egy rövid ideig úgy éreztem, hogy akkor és ott vége, egy időre el kell felejtenem a túrázást. Aztán néhány nappal később eszembe jutott, hogy nem csak a „barna füzet” lapul a könyvespolcon, a KDP füzetben is bőven van még üres mező. Azok a szakaszok még messze sincsenek, korai indulással már késő délutánra haza érhetek. Nem is gondolkodtam sokáig...

Még sötét volt kint, amikor vasárnap reggel megszólalt az ébresztőórám. Bepakoltam a hátizsákomba az enni- és innivalót, majd negyed hatkor már nyitottam is az autót és indultam Mecsértelep felé. Fél hétkor érkeztem meg a faluba, megkerestem a parkolót, majd szépen, komótosan lesétáltam a buszmegállóba. Napközbenre 30°C feletti hőmérsékletet jósoltak a meteorológusok, de ekkor még hűvös volt az idő, ezért magamon hagytam a pulóvert.

A busz pontosan érkezett és 40 perccel később már ott álltam Oroszlányban a posta előtt. Átmentem az út túloldalára, ahol egy padnál végigvettem a szokásos indulás előtti teendőket. Ekkor már lehetett sejteni, hogy igazuk lesz az időjósoknak, ezért elsüllyesztettem a pulóveremet a táskám aljába és ott is maradt egész nap. Ennyi erővel az autóban is hagyhattam volna...

Mindössze néhány ember lézengett az utcán, amikor hátamra kaptam a zsákomat és útnak indultam. A P jelzést nem kellett keresni, hiszen épp ott álltam előtte. De, úgy látszik, Oroszlányban ennek ellenére is meggyűlik a bajom a jelzésekkel, mert a vasútállomás felé közeledve valamit elnéztem, vagy nem vettem észre és egy utcával korábban kanyarodtam balra, mint ahogy kellett volna. A „hibát” gyorsan korrigáltam és 5 perccel később már ismét a piros csíkkal díszített villanyoszlopok mellett sétáltam.

Ha végig a piros jelzést követtem volna, nem is tudtam volna, melyik városban vagyok

Ehhez hasonló műalkotások díszítik Oroszlány házait

RPDDK 07.: Zalakomár – Mesztegnyő (2024.06.22.)

Még élénken éltek a gondolataimban az áprilisi-májusi teljesítménytúrák emlékezetes pillanatai, amikor újra túrabakancsot húztam és folytattam a RPDDK-t. A vonat ablakából láttam, hogy szakad az eső, de ebből Zalakomárra érve már csak a felhők maradtak. A pecsételőhely helyett Somogyország felé vettem az irányt és tisztes távolból követtem a zivatart, amelyik előttem ért Somogysimonyiba. Nemesvidre egy kutyafalka mutatta az utat, Kisviden pedig egy gólya sétált előttem. Nagyszakácsihoz közeledve átverekedtem magamat az újabb gaztengeren, onnan pedig meg sem álltam Mesztegnyőig.

Két hónap szünet után folytattam a dél-dunántúli barangolásomat. Egész héten esős idő volt és szombat hajnalra is ugyanilyet jósoltak a meteorológusok, de már nagyon hiányzott a túrázás, ezért úgy döntöttem, hogy megyek. Különben is, a Kinizsi 100 után nem tud megijeszteni egy nyári zápor...

Negyed 7-kor indult a vonatom Székesfehérvárról. Siófokhoz közeledve esőcseppek jelentek meg az ablakon, az állomásra beérve pedig leszakadt az ég. Dörgött, villámlott és ömlött az eső. „Igazuk lett a meteorológusoknak” – gondoltam magamban és abban reménykedtem, hogy a nap további részére is beválik a jóslatuk.

A vonat pontosan érkezett Zalakomárra. Végigvettem a szokásos indulás előtti tennivalókat, majd hátamra csaptam a zsákomat és útnak indultam. Borult volt az ég, de hinni akartam a meteorológusoknak, ezért győzködtem magamat, hogy ezek nem esőfelhők. A pecséthez kellett volna egy néhányszáz méteres kitérőt tennem, de mivel az új füzetbe nem kell duplán pecsételni, ezért a K jelzést elérve nem a falu felé, hanem balra, a vasúti átjárő felé folytattam az utamat.

Zalakomár, vasútállomás

A K jelzéshez közeledve Zalakomár határában

Kinizsi 100 – A valóra vált álom (2024.05.25-26.)

7 év… Mennyi minden változott ennyi idő alatt! A nagylányom elvégezte a középiskolát, a többiek befejezték az általános iskolát, átléptem az ötödik X-et, a túrázás megszállottjává váltam, végigjártam az OKT-t és még hosszan lehetne folytatni a sort. De, egy valami nem változott: végig ott lebegett a szemem előtt az álom, hogy milyen jó lenne egyszer kézben tartani a Kinizsi 100 teljesítéséért járó oklevelet és kitűzőt…

2017-ben, amikor először vettem részt 50 km-es teljesítménytúrán, ez még szinte elképzelhetetlen volt számomra. Aztán ahogy teltek az évek, gyűltek a lábamba a kilométerek, egyre könnyebben vettem az akadályokat és egyre magabiztosabban, de azért mindig tisztelettel indultam neki az újabb kihívásoknak és az újabb 50 km-es távoknak. 2023-ban aztán úgy éreztem, hogy eljött az ideje az előrelépésnek és elindultam a Sárga 70 túrán. 50 km-re neveztem, de Hűvösvölgyben úgy döntöttem, hogy megpróbálok végigmenni. És sikerült…

Az év hátralevő részében folytattam az RPDDK-t, belevágtam a KDP-be, 2024 tavaszán pedig szokás szerint beneveztem a Gerecse 50-re. Amint a Bánya-hegyi siratófalon mentünk felfelé az elsőbálozó fiammal, szóba elegyedtünk egy túrázóval, aki azt mondta, hogy az az álma, hogy 5 éven belül, 60 éves kora előtt teljesítse a Kinizsi 100-at, de erre csak akkor fog vállalkozni, ha előtte a Gerecse 50-et 9 órán belül végigjárja. Ekkor jutott nekem is megint eszembe, hogy milyen jó lenne ott állni Tatán, oklevéllel és kitűzővel a kezemben. Kicsit meg is nyugodtam, hogy nem kell sietni, van még közel 10 évem az álmom valóra váltásához. Itthon elmeséltük ezt a kis történetet a feleségemnek, mire ő csak annyit mondott: „Szó sem lehet róla, hogy 60 évesen indulj a Kinizsin! Miért nem mész most?” „Valóban, miért nem megyek most?” – tettem fel magamban magamnak a kérdést. „Azért, mert félek. Félek attól, hogy nem tudom teljesíteni. Félek a kudarctól…”

Aztán mégiscsak beneveztem és felkerültem a várólista 194. helyére. Megnyugodtam. Én megtettem, beneveztem, de innen úgysem fogok bekerülni, úgyhogy nyertem még egy évet. Jött a Sárga 70, ahol ismét csak 50 km-re mertem nevezni (talán babonából?), amiből a végén mégiscsak 70 km lett, igaz, nem egészen úgy, ahogy terveztem.

Gerecse 50 – Egy „elsőbálozó” nagy feltámadása (2024.04.20.)

2018-ban, amikor először neveztem a Gerecse 50 teljesítménytúrára, az a cél lebegett a szemem előtt, hogy érjek be szintidőn belül a célba. Ma is emlékszem arra a pillanatra, amikor jónéhány vízhólyaggal a lábamon, fáradtan, de boldogan átvettem a sikeres teljesítésért járó kitűzőt és oklevelet. Azóta eltelt 5 év és már négy színes Gerecse 50-es kitűző mosolygott rám a falról (és egy jubileumi 40-es 2022-ből). 2024-re ezek után nem lehetett más célom, mint megszerezni az ötödik 50-es kitűzőt.

Március elején kezdtem kérdezgetni a családot, hogy ebben az évben ki szeretne elindulni és melyik távon? A 14 éves ikreink a már megszokott 20 km-es távot választották, a feleségem pedig ebben az évben is elvállalta a kíséretet. A nagyobbik (16 éves) fiam előző évben 30 km-en indult és 5 óra 43 perc alatt teljesítette azt. Az első kérdésemre még „Majd meglátom...” volt a válasz, de néhány nappal később határozottan kijelentette: „Apa, idén megyek veled!” Úgy éreztem, hogy ezzel alaposan feladta nekem a leckét. Tudtam, hogy fizikailag képes rá, de kicsit aggódtam, hogy vajon fejben is felkészült-e a 10-11 óra gyaloglásra. Nem szerettem volna, hogy csalódás érje az első „nagy” túráján.

A nagy nap közeledtével egyre gyakrabban nézegettem az időjárás előrejelzést. Szerettem volna, ha a fiamnak legalább a dagonya és az eső nem nehezíti meg a dolgát. Sokáig úgy látszott, hogy az égiek meghallgatják a fohászomat és egész hétre száraz, meleg, napos idő ígérkezett.

A túra előtti hétvégén az RPDDK-n bejárattam az új túrabakancsomat és izgatottan vártam április 20-át. A gondolataim pedig folyamatosan azon jártak, hogy a fiamnak sikerüljön szintidőn belül célba érnie.

A munkatársaimat is próbáltam rávenni, hogy tartsunk egy csapatépítő túrát. Az egyik kolléganőm be is nevezett az 50 km-es távra, de egy héttel a túra előtt futás közben elütötte egy kisgyerek biciklivel és kificamodott a bokája, úgyhogy nem tudott jönni. Két másik kollégám a 30 km-es távra nevezett be, de úgy terveztük, hogy a közös szakaszon együtt megyünk.

Csütörtöktől az addiginál is gyakrabban néztem az időjárás előrejelző oldalakat, főleg azután, hogy szombatra egyre nagyobb valószínűséggel esőt jósoltak. Meg is kérdezte tőlem valaki (nem az indulók közül) a munkahelyemen, hogy mi lesz, ha esni fog az eső? Csak annyit mondtam neki, hogy akkor veszünk esőkabátot is...

RPDDK 07.: Mesztegnyő – Kaposmérő (2024.04.13.)

Homok, homok, homok és egy kis aszfalt, közben pedig két új pecsét, rengeteg szép virág és üde zöld természet. Így lehetne röviden összefoglalni ezt a dél-dunántúli túrát. Meszetgnyőről indultam, felmásztam a Búsvári kilátóba, pihentem a Fehértói kápolnánál, pecsételtem Újvárfalván, a Somogysárd és Kaposmérő közötti homokon pedig kiszárítottam a kulacsomat. 

A rövid téli nappalok elmúltával ismét a Dél-Dunántúl felé vettem az irányt és a KDP helyett a barna túrán koptattam tovább a bakancsom talpát. (Feleségem nevezi így az RPDDK-t az igazolófüzet színe alapján.) Októberben Kaposmérőn ütöttem be az utolsó pecsétet a füzetembe, az azt követő belső-somogyi szakasz pedig ideálisnak látszott az új túrabakancs bejáratásához a következő szombati Gerecse teljesítménytúra előtt.

Szombat hajnalban meglehetősen korán szólalt meg az ébresztőóra ellentmondást nem tűrő hangja, mert 7:08-kor indult a kiszemelt busz Kaposmérőről és bizony, nem a szomszédban van ez a kis somogyi település. Ezúttal is a temetőnél parkoltam le az autóval és átsétáltam a közeli buszmegállóba. Napközbenre igazi nyári időt jósoltak a meteorológusok, de ezen a kora reggeli órán még elálltam a pulóvert és a széldzsekit is.

A buszon az éjszakai műszakból hazafelé tartó, szundikáló utasok között nehezen tudtam ébren maradni, de Mesztegnyőre érkezve elillant a szememből az álom és leszállva már frissnek és üdének éreztem magamat. A buszmegállóból átsétáltam a közeli faluházhoz, ahol elvégeztem az adminisztrációt, majd végigvettem a szokásos indulás előtti teendőket és útra keltem.

Mesztegnyő - balra a Faluház, szemben pedig a Nepomuki Szent János-templom

A faluból kivezető út

KDP: Oroszlány – Szár (2024.03.17.)

Március közepén az első vértesi KDP túrámon tettem meg az utolsó métereket a KDP Komárom-Esztergom megyei szakaszán. Reggel Száron szálltam vonatra és Oroszlányban kezdtem meg a gyaloglást. Majkon sétáltam egyet a remeteség parkjában és a horgásztó partján, majd meg sem álltam Vértessomlóig. Pecsételés után felmásztam a Somlyó-hegy tetején álló kilátóba, nosztalgiáztam egy kicsit a Vörös-lyuknál, a Macska-bükktől pedig kipihentem az addigi fáradalmaimat. A Körtvélyes tetején hallgattam a józan eszemre, Szár határában felnéztem a Zuppa-tetőre, a nap lezárásaként pedig pecsételtem az áthelyezett bélyegzővel és elsétáltam a vasútállomásig.

A márciusi hosszú hétvége utolsó napján húztam ismét túrabakancsot és tapostam tovább a Közép-Dunántúl piros sávval jelölt ösvényeit. Egy hónappal korábban Szárra érkeztem meg, ezúttal is ezt a vasútállomást választottam célpontnak. Az autót leállítottam az állomás parkolójában és fél nyolckor felszálltam a vonatra, amelyik alig több, mint harminc perc alatt elrepített Oroszlányig. Fiatalabb koromban, amikor még Pápáig közlekedett a vonat Tatabányáról, jártam erre néhány alkalommal és útközben fel-felsejlettek a sok évvel ezelőtti emlékeim. De, még mielőtt túlzottan nosztalgikus hangulatba kerülhettem volna, megérkeztünk Oroszlányba.

Az állomás épülete előtt végigvettem a szokásos indulás előtti teendőket, majd útra keltem. Az első kereszteződésig simán ment minden, ott azonban elbizonytalanodtam. Lehet, hogy még korán volt, vagy valamit nem vettem észre, de a jelzésekből számomra nem derült ki, hogy merre kell tovább menni. Megnézhettem volna a térképet is, de az túl egyszerű lett volna, ezért a megérzéseimre hagyatkozva balra fordultam és a Bánki Donát utcán, az emeletes házak tövében indultam el. A következő kereszteződésnél jobbra fordultam és 2 perccel később már meg is pillantottam a következő P jelzést. Csak annyi volt a dolog szépséghibája, hogy az első alkalommal egyenesen kellett volna tovább menni... De, lényeg az, hogy újból rátaláltam a helyes útra.

Telefon haza, GPS bekapcsol és indulás!

Alternatív útvonalon Oroszlányban

Újra a piroson

KDP: Óbarok – Szár (2024.02.18.)

Egy rövid, pecsételés nélküli túrával búcsúztam a Gerecse dombjaitól. Vasárnap az ebédlőasztal helyett az autó kormánya mellé ültem le, hogy Szár és Bicske érintésével eljussak Óbarokra. Bemelegítésként felmásztam az Öreg-Kőszikla-tetőre, utána tettem egy kitérőt a Lófingató-hegyre, végül pedig gyönyörködtem a majdnem körpanorámában a Zuppa-tetőn.

Vasárnap reggel összekészítettem a túrafelszerelésemet és a bakancsommal együtt vigyázzba állítottam a bejárati ajtó mellett, hogy amikor hazaérünk a templomból, csak bele kelljen bújni a cipőmbe és már indulhassak is Szárra. Az elképzelés jó volt, csak hát élt a XX. század elején egy amerikai repülőmérnök, aki megmondta, hogy „Ami elromolhat, az el is romlik.” Természetesen most vasárnap szólítottak meg olyan emberek, akikkel már hónapok óta nem beszéltem...

Kicsit később értünk haza, mint ahogy azt indulás előtt gondoltam. Volt ugyan B-tervem is arra az esetre, ha valamilyen okból kifolyólag nem érném el Száron a vonatot, de mivel a navigációs alkalmazás azt jósolta, hogy 10 perccel a vonat indulása előtt még így is odaérek, ezért maradtam az A-tervnél. Majd helyenként egy kicsit jobban rálépek a gázpedálra! – gondoltam magamban. De az élet megint máshogy alakult, jónéhány hétvégi vezetővel találkoztam útközben, akik segítettek abban, hogy még véletlenül se tudjam túllépni a megengedett sebességhatárokat.

Valószínűleg a navigáció is számolt ezekkel az autósokkal, mert pontosan az induláskor megjósolt időpontban állítottam le az autót a szári vasútállomás parkolójában. A vonat pontosan érkezett, pedig ezúttal több időm volt az átszállásra Bicskén, mint januárban. A buszon válogathattam a szabad helyek között, mert a vezetővel együtt összesen hárman utaztunk rajta.

Háromnegyed egykor szálltam le Óbarokon. Végigvettem a szokásos indulás előtti teendőket, majd elindultam a P jelzéseket követve ugyanabba az irányba, mint másfél hónappal korábban. Január elején ugyanis nem másztam fel az Öreg-Kőszikla-tetőre, azt erre a túraszakaszra tartogattam. A P3 jelzésen gyorsan odaértem a régi kőfejtőhöz. A jelzések azonban ott nem értek véget, hanem a békeoszlop mellett meredeken megindultak felfelé, a szikla tetejének irányába. Bemelegítésnek nem volt rossz...

A Fehér-szikla a faluból nézve

Felértem a kőfejtőhöz

A békeoszlop az egykori kőfejtőben