ISZI 50 és egy kis éjszakai ráadás (Csillaghegyi Csillagok, 2019.11.30.)

Különös érzésekkel és nagy tervekkel készültem a 2019. évi ISZI 50 teljesítménytúrára. Különös érzésekkel, mert 2017-ben itt estem át a „tűzkeresztségen”, ez volt az első 50 km-es túrám. Szerettem volna újra átélni az akkori túra élményét és a célba érés eufóriáját. De azért titokban bíztam benne, hogy az azóta eltelt 2 évben kétszer teljesített Gerecse 50-nek (2018, 2019) köszönhetően kevesebb szenvedés árán sikerül elérni Mogyorósbányáig.

A túrát megelőző hetekben azon törtem a fejemet, hogyan lehetne még emlékezetesebbé tenni az eseményt, hogyan lehetne egy kicsivel több kihívást csempészni bele? Először arra gondoltam, hogy „versenyen kívül” Mogyorósbányáról tovább megyek Dorogig. 65 km, benne egy éjszakai Getével, lenne benne kihívás... Végül a két fiam segítségével alakult ki a végleges terv: reggel indulás Szárligetről, 17 óra körül érkezés a Kakukkba, a 17:20-as különbusszal utazás Dorogra, majd onnan haza. Rövid pihenő és vacsora után autóba pattanunk és este 8 óra körül a két fiammal még elindulunk a 15 km-es távon Békásmegyerről fel a Nagy-Kevélyre.

Ahogy közeledett a túra napja, úgy jöttek elő a szokásos valós vagy képzelt fájdalmak és sérülések (térd, derék,...). Próbáltam helyükön kezelni ezeket a tüneteket, mert korábban is csak azt jelezték számomra, hogy fejben is fel kell készülni az eseményre.

A túra előtti szerdán és csütörtökön még esett az eső, de szombatra újra száraz időt jósoltak a meteorológusok. Péntek este összepakoltam a hátizsákomat, a Gerecsén már bevált módon leragasztottam a talpamat, valamint a lábujjamat és próbáltam időben elaludni. De csak forgolódtam az ágyon, nem jött álom a szememre. Egész éjszaka az járt a fejemben, hogy az 50 km teljesítése után vízhólyagok, sérülés, vagy egyszerűen csak fáradtság miatt már nem tudok majd elmenni a fiaimmal az éjszakai túrára, pedig megígértem nekik.

Fél 6 előtt nem sokkal végre csörgött az ébresztőóra és véget értek a rémálmaim. Most ugyan nem esett az eső, mint két évvel korábban, de a süvítő szél semmivel sem volt barátságosabb, mint annak idején a tetőn kopogó esőcseppek hangja. Fel is tettem magamnak a szokásos kérdést („Kell ez nekem?”), de még mielőtt esetleg rossz választ adhattam volna rá, feleségem biztatott, hogy csak öltözzek fel melegen és minden rendben lesz.

6:30, Herceghalom, vasútállomás: A feleségemnek köszönhetően idén kimaradt a hajnali vonatozás,  mert autóval elvitt Herceghalomra. A vasútállomáson a süvítő hideg szél miatt nem nagyon volt kedvem kiszállni az autóból. De itt már nem volt visszaút. Még egy tartalék pulóvert betettem a hátizsákomba, majd elbúcsúztunk egymástól. A vonat érkezéséig hátralévő 15 percet a váróteremben próbáltam túlélni. Ott ugyan szerencsére nem fújt a szél, de én ott is dideregtem. A vonat pontosan érkezett és a várakozásommal ellentétben még ülőhely is volt rajta.

ISZI 50, avagy az első ötvenesem (2017.11.18.)

Kinizsi 100… Idén tavasszal találkoztam először ezzel a „fogalommal” és mindjárt magával is ragadott. Elkezdtem a résztvevők beszámolóit és a felkészülésre vonatkozó írásokat olvasgatni, hogy minél előbb én is átélhessem azt az élményt, amikor Tatára érve átveszem a sikeres teljesítésért járó oklevelet és kitűzőt. Elhatároztam, hogy megpróbálok felkészülni a 2018-as Kinizsi 100-ra.

De hogyan kezdjem el? Eddig összesen egy 12 km-es teljesítménytúrán vettem részt, azon kívül csak rövidebb családi kirándulások során koptattam az erdei gyalogösvényeket. Arra gondoltam, hogy valami olyan távval kellene kezdeni, amelyben már van kihívás, de elsőre vállalható. 20 km a Pilis körül. Szeptember elején egy esős-borongós-napos szombaton, egyedül, különösebb nehézségek nélkül, elfogadható idővel teljesítettem.

Mi legyen a következő? Kicsit több szint, de ugyanekkora táv? Kicsit hosszabb táv, de nem sokkal több szint? Vagy esetleg hosszabb táv és több szint? Végül az utolsó változat mellett döntöttem, 35 km, végig a piroson Esztergomból indulva. Október elején ez is sikerült. Lett ugyan néhány vízhólyag a lábamon, néhány napig minden lépés emlékeztetett a hétvégi elfoglaltságomra, de a vízhólyagok elmúltak és mára már csak a kellemes emlékek maradtak.

Elkezdtem tervezgetni a következő havi felkészülést, amikor rátaláltam a NIK 40-re. Még egy kicsit hosszabb táv, pont jó lesz! De szinte végig sötétben! Ezt mégsem nekem találták ki… Akkor legyen inkább az ISZI 50!

A következő napok és hetek során folyamatosan azon vívódtam, hogy milyen jó lenne végigmenni, de vajon lesz-e hozzá elég erőm és kitartásom? Megnéztem, hogy ha nem bírom, akkor 20 km-nél ki lehet szállni, onnan könnyen haza tudok jutni. Annyit már mentem, addig biztos bírni fogom. Feltéve, hogy nem esik az eső vagy a hó, ami november közepén egyáltalán nem zárható ki. Ahogy közeledett november 18-a, egyre gyakrabban néztem az időjárás előrejelzést. Esni fog? Nem fog esni? Hideg lesz? Hét elején még azt jósolták, hogy nem lesz eső. Elmegyek! Aztán csütörtökön már esőt jósoltak péntek délutánra és szombat délelőttre. Nem megyek, nem fogom eláztatni magamat! Pénteken már csak aznapra mondtak esőt, elmegyek! De nincs fejlámpám, nem megyek! Kérek egyet kölcsön és elmegyek! Végül péntek este mégiscsak összecsomagoltam, amire úgy gondoltam, hogy szükségem lesz és lefeküdtem aludni. De alvás helyett sokáig csak azt hallgattam, ahogy az esőcseppek szakadatlanul kopognak a terasz tetején.

Hajnali 4 órakor csörgött az ébresztőóra. Kintről ugyanazok a hangok szűrődtek be, mint este elalvás előtt: az eső még mindig esett. Itthon maradok… Feleségem észrevette a bizonytalansággal vegyes szomorúságomat és azt mondta, hogy menjek nyugodtan, mire odaérek Szárligetre, ott már nem fog esni. Így indultam el az első 50 km-es teljesítménytúrámra.

4:40, vasútállomás: A vonat pontosan érkezett, 3 kocsis Desiro, az utolsó kocsiban én utaztam egyedül. Fűtés nem volt, de az izgalomtól így is melegem volt.