RPDDK 07.: Zalakomár – Mesztegnyő (2024.06.22.)

Még élénken éltek a gondolataimban az áprilisi-májusi teljesítménytúrák emlékezetes pillanatai, amikor újra túrabakancsot húztam és folytattam a RPDDK-t. A vonat ablakából láttam, hogy szakad az eső, de ebből Zalakomárra érve már csak a felhők maradtak. A pecsételőhely helyett Somogyország felé vettem az irányt és tisztes távolból követtem a zivatart, amelyik előttem ért Somogysimonyiba. Nemesvidre egy kutyafalka mutatta az utat, Kisviden pedig egy gólya sétált előttem. Nagyszakácsihoz közeledve átverekedtem magamat az újabb gaztengeren, onnan pedig meg sem álltam Mesztegnyőig.

Két hónap szünet után folytattam a dél-dunántúli barangolásomat. Egész héten esős idő volt és szombat hajnalra is ugyanilyet jósoltak a meteorológusok, de már nagyon hiányzott a túrázás, ezért úgy döntöttem, hogy megyek. Különben is, a Kinizsi 100 után nem tud megijeszteni egy nyári zápor...

Negyed 7-kor indult a vonatom Székesfehérvárról. Siófokhoz közeledve esőcseppek jelentek meg az ablakon, az állomásra beérve pedig leszakadt az ég. Dörgött, villámlott és ömlött az eső. „Igazuk lett a meteorológusoknak” – gondoltam magamban és abban reménykedtem, hogy a nap további részére is beválik a jóslatuk.

A vonat pontosan érkezett Zalakomárra. Végigvettem a szokásos indulás előtti tennivalókat, majd hátamra csaptam a zsákomat és útnak indultam. Borult volt az ég, de hinni akartam a meteorológusoknak, ezért győzködtem magamat, hogy ezek nem esőfelhők. A pecséthez kellett volna egy néhányszáz méteres kitérőt tennem, de mivel az új füzetbe nem kell duplán pecsételni, ezért a K jelzést elérve nem a falu felé, hanem balra, a vasúti átjárő felé folytattam az utamat.

Zalakomár, vasútállomás

A K jelzéshez közeledve Zalakomár határában

Miután kereszteztem a síneket, egy hosszú, szinte végtelen egyenes aszfaltozott út tárult a szemem elé. 20 perc alatt értem el az autópálya felüljáróját, ezalatt csak néhány útszéli színes virág jelentette a változatosságot. Az autópálya felett átkelve egy enyhe jobbkanyarral folytatódott az út, amelyből kiérve mit láttam magam előtt? Egy újabb végeláthatatlan egyenes aszfaltozott utat... Még szerencse, hogy olvastam beszámolókat erről a szakaszról, így legalább nem ért meglepetésként a látvány...

Az útszéli növények vittek egy kis színt a túra ezen szakaszába

Út a végtelenbe

Felüljáró az M7-es autópálya fölött

Tovább az aszfalton

Már az autópálya előtti szakaszon is úgy hallottam, mintha dörögne az ég, de többször felnéztem az égre, figyeltem, hogy merről fúj a szél és próbáltam magamat megnyugtatni, hogy nem fölöttem vannak az esőfelhők és a szél is jó irányba fújja azokat. Az ormándpusztai kastély bejárati útjához közeledve egyre közelebbről hallottam a dörgéseket és az eső is elkezdett csöpörögni. A buszmegálló romos épületénél elgondolkoztam, hogy mitévő legyek? Ha tovább indulok és elered az eső, akkor bőrig ázok, mert ameddig a szem ellát, sehol egy fedett hely, ahova be lehetne állni. Ha viszont nem indulok tovább, akkor lehet, hogy egész nap ott állhatok arra várva, hogy elvonuljanak a felhők. Végül úgy döntöttem, hogy esőriasztóként derekamra kötöm az esőkabátomat és indulok tovább.

Bevált a módszerem, hamarosan egyre távolabbról hallottam a dörgéseket és mire Somogyország határára értem, már nem is hallottam azokat. Somogysimonyiban megálltam egy rövid időre a buszmegállóban és visszatettem a hátizsákomba az esőriasztómat. A faluban is vizes volt az út, de azt gondoltam, hogy az még az éjszakai eső maradéka. Az utolsó házat elhagyva aztán láttam, hogy ez bizony nem éjszaka esett, hanem nem sokkal azelőtt, mielőtt odaértem. De, ekkora már elvonultak a felhők és csak a nap sugarai tükröződtek a vizes aszfalton és a pocsolyákban.

Somogyország határában

Megérkeztem Somogysimonyiba

A pocsolyák jelezték, hogy nem sokkal korábban esett itt az eső

Virágzó selyemkóró

Tükörkép

Erdei mályva

Valahol félúton jártam Somogysimonyi és Nemesvid között, amikor megállt mellettem egy autó. A benne utazó fiatal pár letekerte az ablakot és figyelmeztetett, hogy vigyázzak, mert 5-6 kutyából álló falka sétál az úton Nemesvid előtt és nagyon veszélyesnek néznek ki. Megköszöntem, hogy szóltak és elővettem a hátizsákomból a kutyariasztómat. Eddig még soha nem kellett használnom, így csak reménykedni tudtam benne, hogy valóban működik. Indulás előtt általában ellenőrizni szoktam, hogy világít-e rajta a kis piros lámpa, ezúttal azonban elfelejtettem ezt megtenni. És persze ilyenkor következik az, amit nem szerettem volna látni: hiába nyomkodtam rajta a gombot, csak nem akart felvillanni a piros fény. Egy kicsit megijedtem... De, sok lehetőségem nem volt, valahogy el kellett jutnom Nemesvidre, autó nem jött, hogy stoppolhassak, így elindultam. Hamarosan meg is láttam a kutyákat, amint egy erdei útról épp kijöttek az aszfaltra. Tisztes távolságban voltunk egymástól, vártam, hogy mi fog történni. A falkavezér ugatott néhányat, majd elindultak Nemesvid felé. Én is folytattam az utamat és a távolságot tartva mentem utánuk. Velem voltak az égiek, mert a falu előtti tehéntelepnél a kutyák eltűntek a fák között és nem is kerültek elő többet. Valószínűleg a telephez tartoztak és kaptak (vagy kértek maguknak) egy kis kimenőt... (Hazaérve egyébként újra kipróbáltam a risztómat és a gombot megnyomva világított rajta a lámpácska...)

A tehéntelep, ahonnan a kutyák kiszabadultak

Máshol nem láttam még ilyen táblát

Virágzó bogáncs

Nemesviden a pecsétnek otthont adó söröző még zárva volt, de a tulajdonos már nyitáshoz készülődött és az asztalokat takarította, amikor odaértem. Meg is kérdezte, hogy nem áztam-e meg, mert nem sokkal korábban hatalmas eső vonult át a településen. Mondtam neki, hogy szerencsére én annak csak a hangját hallottam, azt is tisztes távolból.

Nemesvid

Villanyoszlop helyett egy kapubejáró hídjára festett jelzés

Nemesvid, Polgármesteri Hivatal

Reggel óta aszfalton gyalogoltam, így megörültem, amikor a falu túlsó szélén, a temetőnél elfogyott a lábam alól az aszfalt és egy földúton kellett továbbmenni. Nem is akármilyenen! Frissen volt kaszálva, a minősége pedig versenyre kelhetett volna néhány vidéki főúttal!

Szobor a falu szélén

A temető és a kápolna

Erdei autópálya

Az örömöm azonban nem tartott sokáig. Negyed órával később véget ért az út, a kaszálógép sem tudott tovább menni és az addigi „pázsitot” felváltotta egy derékig, sőt helyenként vállig érő csalánnal, szederrel és egyéb gazzal borított szakasz. Azt hittem, hogy valamit elrontottam, de a jelzések is arra folytatódtak, ezért én is arra mentem tovább. Az eső miatt minden vizes volt, így a nadrágom néhány méter után átázott és tapadt a lábamra, ezért aztán minden egyes csalánlevelet testközelből éreztem. De, legalább kaptam egy alapos reuma megelőző kezelést! Nem tudom, hogy ki és mikor festette fel ezt a szakaszt, de hálás voltam neki, ugyanis az út nem volt kitaposva, azt nem tudtam követni, de olyan sűrűn voltak jelzések a fákon, hogy telefonos segítség nélkül is láttam, hogy merre kell menni.

Eddig tudott elmenni a kaszálógép

Kis híd a Víz-folyás felett

A kitaposott ösvényt nem, de a jelzéseket jól lehetett követni

Utolsó méterek a gaztengerben (egyelőre)

Nem egészen 10 perc alatt átverekedtem magamat a dzsungelen és újra egy földúton gyalogolhattam tovább, amelyik elvitt egészen Kisvid határáig. A faluban elsétáltam a pecsétes házig, majd az út szélén indultam tovább. A nap elején annyira megszoktam, hogy aszfaltozott úton kell gyalogolni, hogy fel sem merült bennem, hogy itt csak a település széléig kell így tennem, utána ismét földúton sétálhatok tovább. Néhány lépés után feltűnt, hogy nem látok jelzéseket az út széli fákon, így gyorsan módosítottam az útvonalamon és visszatértem a K jelzésekhez.

Földutakon Kisvid határáig

A fák között megbúvó harangláb Kisviden

Gólya sétált az út szélén, majd átrepült a kerítés túloldalára

Nem kellett (volna) az aszfalton továbbmenni

Közel 20 percig sétáltam a gazos keréknyomokon, utána egy újabb akadály lassította le a haladásomat. Korábban azt hittem, hogy a Kisvid előtti dzsungel után már csak könnyebb szakaszok következhetnek, de tévedtem. A növényzet itt is nagyon hasonló volt, csak a mérete és a sűrűsége változott. Kicsit nagyobbak voltak a csalánok (helyenként nálam is magasabbak), kicsit sűrűbb volt a növényzet és egy kicsit talán vizesebb is volt minden. Kezdődött az ismétlő reuma megelőző kezelés... De, nem volt időm azzal foglalkozni, hogy csíp a csalán vagy szúr a szeder, mert helyenként bokáig érő pocsolyák lapultak a gaz alatt, így minden lépésnél oda kellett figyelni, ha nem akartam elmerülni valamelyikben.

Az aszfaltot elhagyva ismét a helyes úton

Itt még jól tudtam haladni

Újabb gaztenger állta az utamat

10 perc dzsungelharc után megpillantottam magam mellett egy fehér házfalat. Bíztam benne, hogy ez jót jelent számomra és nem is kellett csalódnom. Néhány lépés és néhány karcolás múlva véget ért a gazos rész és a Nagyszakácsiba vezető földúton találtam magamat.

Vadászház(?) Nagyszakácsi határában

Itt is jól látszottak a korábbi eső nyomai

Megérkeztem Nagyszakácsiba

Ismét felvettem a gyorsabb utazótempómat és bő 10 perccel később már el is hagytam a település utolsó házát. Onnan még közel 2 órán keresztül gyalogoltam Mesztegnyőig. Nagyobb dzsungellel már nem találkoztam, többnyire földúton gyalogolhattam. Helyenként gazos volt, helyenként pocsolyákat kellett kerülgetni, de többnyire jól járható volt az út.

Mályvarózsa

Én egy kicsit gyorsabban haladtam

Katángkóró

Már el is hagytam a falut

Gazos, de jól járható úton gyalogoltam

Elhagyott épület a Felső-hegy környékén

Valahol a nagyszakácsi erdei kápolna előtt, egy búzaföld mellett gyalogoltam, amikor megjelent velem szemben az úton egy nyúl. Elég erős szél fújt, valószínűleg nem hallotta a lépéseim zaját és csak jött felém. Egyszer csak megállt, leült, mintha modellt akart volna állni nekem. Ki is használtam a lehetőséget, készítettem róla jónéhány fényképet. Majd, mint aki jól végezte dolgát, felállt, megfordult és elugrált.

Búzakalász

Búzamező

Leült, megvárta, amíg készítek néhány fényképet, majd továbbállt

Végtelennek látszó búzamező

Az erdei emlékhely után egy keményre taposott homokos úton gyalogoltam tovább. Itt nyoma sem volt az esőnek, így viszont legalább nem volt túl párás a levegő. Mert a nap bizony rendesen tűzött és az út széli fák sem adtak sok árnyékot.

Az erdei emlékhelyet benőtte a gaz

Itt nem sok eső esett

Búzakalász

Tűző napsütésben, homokos földúton Mesztegnyő felé

Másfél órával azután, hogy elhagytam Nagyszakácsit, a távolban megpillantottam a mesztegnyői templom tornyát. Látszólag már közel volt, de még 20 percet kellett gyalogolni, mire megérkeztem a faluba. Áprilisban a Faluháztól indultam, most pedig oda érkeztem és ott állítottam le a GPS-t. Nagyon jól időzítettem az érkezésemet, mert negyed órával később indult a busz a közeli megállóból, amelyikről Balatonmáriafürdőn átszállhattam a Székesfehérvárra tartó vonatra.

Nem délibáb, valóban a mesztegnyői templomtornyot láttam a távolban

Ugyanaz a torony, egy kicsit közelebbről

Szobor a Faluház bejáratánál

A kalandjaim viszont még nem értek véget... Miután felszálltam a buszra, nekiálltam megvenni a vonatjegyemet. Elismerem, figyelmetlen voltam, mert az alkalmazás a 14:10-kor induló vonatot ajánlotta fel első helyen (pedig már negyed 3 is elmúlt...), én pedig megvettem arra a helyjegyet. És ez csak akkor derült ki, amikor Balatonfenyvesnél jött a kalauz és kérte a másik helyjegyemet. Először nem is értettem, hogy mire gondol... Alkudoztunk egy kicsit, végül kompromisszumos megoldásként átmentem a vonat hátsó kocsijába, ahol nem kellett IC pótdíjat fizetni. Cserébe viszont klíma sem volt...

Erre jártam (forrás: OSM, saját GPX fájl alapján)

Ezeket a szakaszokat teljesítettem eddig

(forrás: GPX Viewer, saját GPX fájlok felhasználásával)

A túra útvonala a Google térképén

Az RPDDK barangolásaimról további adatok a Heyjoe.hu oldalon találhatók.