RPDDK 04-05.: Zalatárnok (– Rádiháza) – Kistolmács (2025.08.01.)

Hosszú szünet után ismét előkerült a barna füzet és egy különleges kirándulásra indultam vele. Hajnali kelés, hosszú autózás és két buszút után Zalatárnokról indultam útnak, két szentes falu között Rádiházán pecsételtem, a tóparton ebédeltem, Lasztonyán és Lispeszentadorjánon pedig tovább csökkentettem az üres mezőket a füzetemben. Mielőtt Bázakerettyére értünk, ifjú túratársaimmal tettünk egy nem tervezett kitérőt, Kistolmácson elfogyott a hely a füzetemben, a második befejezés után pedig úgy döntöttem, hogy három a magyar igazság...

Nagyon nehéz volt… 2024 júniusában, amikor Mesztegnyőn befejeztem a túrát, úgy gondoltam, hogy még ősszel sikerül végigjárnom a maradék 96 kilométert. Ehhez az kellett volna, hogy találjak egy háromnapos szabad időszakot és találjak szállást útközben a megfelelő helyeken. Teltek a hetek és a hónapok, de valami mindig hiányzott. Októberben lefaragtam 30 kilométert a maradékból és bíztam benne, hogy sikerül valamikor két szabad napot találnom a befejezéshez… Aztán novemberben megint csak arra futotta, hogy még tovább rövidítsem a szakadást a térképen, de még mindig maradt 37 kilométer… A téli-tavaszi időszakban a közlekedést is figyelembe véve ez egy napra sok, kettőre pedig kicsit kevés… Így aztán nem sikerült 2024-ben befejezni az RPDDK-t.

Azt hiszem, hogy egy kicsit a motivációm is alábbhagyott 2025-ben és inkább a könnyebben megközelíthető OKT-t és KDP-t részesítettem előnyben az év elején. A nyári szünet kezdetekor megkérdezték a gyerekeim, hogy „Apa, nyáron befejezed a kéktúrát?” Első válaszom egy határozott „Talán…” volt, aztán magamban elkezdtem keresgélni a kifogásokat, hogy miért nem. Végül mégis rászántam magamat és úgy döntöttem, hogy augusztus 21-22-én kiveszek két nap szabadságot és ha esik, ha fúj, befejezem a dél-dunántúli kalandozásomat. Amikor ezt az ötletemet elmondtam a feleségemnek, akkor rövid gondolkodás után visszakérdezett: „Miért nem mész ezen a hétvégén?” Azt hiszem, hogy egy ehhez hasonló kérdés hiányzott már régóta, mert egyből úgy éreztem, hogy nincs több kifogás, menni kell.

Hét elején elkezdtem tervezgetni a túrát: péntek reggel elmegyek vonattal és busszal Zalatárnokra, Bázakerettyén foglalok szállást, szombaton délelőtt legyalogolom a maradék távot, végül pedig Kistolmácsról hazabuszozok és vonatozok. Az első nehézség akkor adódott, amikor megpróbáltam szállást foglalni. Vagy nem kaptam választ az emailre, vagy már nem volt hely péntek estére. Aztán amikor végre lett volna szállás, akkor a meteorológusok megadták a kegyelemdöfést: péntek estétől vasárnap hajnalig esni, sőt szakadni fog az eső. Nehogy már esőben kelljen legyalogolnom az utolsó kilométereket! Osztottam-szoroztam és végül úgy döntöttem, hogy bevállalom egy napra a hiányzó szakaszt.

Péntek hajnalban 3:40-kor ellentmondást nem tűrő hangon megszólalt a telefonom ébresztője, fél órával később pedig már az autóban ültem és indultam Bázakerettyére. Nem szerettem volna nagyon kiszámítani az érkezést, mert ha lekésem a buszt, akkor a következő csak délután ment volna… (Erre az esetre is volt tervem, de abban is volt kockázat…) 7 óra után néhány perccel parkoltam le a buszmegállónál, gyorsan megvettem a jegyet a telefonomon, majd odasétáltam a megállóba.

A menetrendben jelzett indulási időpont előtt néhány perccel megérkezett a busz. Felszállás után az első meglepetés akkor ért, amikor a vezető közölte, hogy nem érvényes a jegyem. Mutattam neki, hogy most vettem és 7:17-től, a busz indulási időpontjától érvényes. Akkor megnyugodott és mondta, hogy még nincs annyi idő, üljek le és majd valamelyik későbbi megállónál jöjjek vissza újra leolvasni a jegyet. Ezután becsukta az ajtót és elindult. (Délután azt is sikerült megtudnom, hogy a helyiek számára egyáltalán nem szokatlan, hogy a menetrendben jelzettnél korábban elmegy a busz…) Még szerencse, hogy nem az utolsó percben értem oda… Útközben két helyen is rohantak az utasok a buszhoz, de ez láthatóan sem a vezetőt, sem őket nem zavarta.

Lentiben volt háromnegyed órám az átszállásra, amit arra használtam, hogy az egyik közeli padon ülve megreggeliztem és körülnéztem egy kicsit a pályaudvar környékén. A zalatárnoki busz néhány perc késéssel indult, de fél tízre így is odaértem a túrám kiindulási pontjára. A buszon meghallgattam a legfrissebb és leghitelesebb forrásból származó időjárás előrejelzést, így megnyugodtam, hogy estig nem kell esőre számítanom.

Amíg a buszra vártam Lentiben, sétáltam egyet a buszmegálló környékén

RPDDK 04.: Zalalövő – Zalatárnok (2023.08.17.)

Hosszú kihagyás és gondolataim sötét fellegeinek eloszlása után folytattam a dél-dunántúli vándorlásomat. Reggel a vonaton meglepődtem egy kicsit, de ezúttal igazi kaland nélkül érkeztem meg Zalalövőre. Nagyfernekág után küzdöttem a természettel, 11 órakor már az evésre gondoltam, majd miután Kustánszeg és Kislengyel között megnéztem a bólogató kutat, szegről-szegre járva eljutotottam a Patóhegyre. Amikor rá kellett volna fordulni a célegyenesre, akkor egy kerítés és egy villanypásztor állta utamat, de így is időben odaértem a zalatárnoki buszmegállóba.

Feladom! Ezt már nem tudom megcsinálni! – ezek a gondolatok jártak a fejemben, amikor az RPDDK folytatását tervezgettem. A korábbi években a nyári szabadságom elején és végén el tudtam menni kéktúrázni amolyan szabadság kezdő és szabadság búcsúztató túrákra. Amikor az RPDDK-t elkezdtem, arra gondoltam, hogy folyamatosan teljesítem a szakaszokat, nem ugrálok össze-vissza. Ez a tervem már a harmadik túra alkalmával meghiúsult. Utána annyit lazítottam az elképzelésen, hogy ha nem is folyamatosan, de mindig egymáshoz kapcsolódva teljesítem a szakaszokat. Így jutottam el nyugaton Őriszentpéterig, keleten pedig Abaligetig.

Ezúttal akárhogy nézegettem a menetrendeket, a folytatáshoz két napra lett volna szükség. A családi programok és az időjárás miatt viszont egész nyáron nem találtam két egymást követő napot, amikor el tudtam volna menni túrázni. Be kellett látnom, hogy a lazított tervet sem tudom tartani. Sőt, sokáig úgy látszott, hogy a nyári szabadságom alatt egyáltalán nem jutok el kéktúrázni. Ekkor fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy feladom...

Végül addig-addig sakkoztunk a programokkal, kérleltük az égieket és bűvöltem a menetrendeket, amíg csak sikerült találni egy túrázásra alkalmas napot és egy hozzá illő szakaszt.

Csütörtökön korán csörgött az ébresztőóra és negyed ötkor már kiléptem a ház ajtaján, hogy útnak induljak Székesfehérvár felé. Annak ellenére, hogy hétköznap volt, még kevesen voltak az utakon, így fél hatkor már ott álltam a székesfehérvári állomás peronján és vártam a zalaegerszegi vonatot. A szerelvény pontosan érkezett és felszálltam az utolsó kocsiba. Sokáig nézegettem, hogy hova üljek. No, nem azért, mert nem volt hely, éppen ellenkezőleg! Egyedül voltam a kocsiban és nehezen tudtam eldönteni, hogy melyik lenne számomra a legjobb hely. Itthon nem néztem meg a menetrendet, ezért meg voltam róla győződve, hogy a Balaton déli partján fogunk végigsuhanni, hiszen az autós útvonaltervező is azt javasolta. Ezért leültem a jobb oldalra az ablak mellé. Miután elindult a vonat, nézelődtem egy kicsit, de hamarosan lecsukódtak a szemeim és álomba szenderültem.

Veszprémben ébredtem fel a gépnéni hangjára: „...a következő megálló Ajka...” Ekkor jöttem rá, hogy nem a Balaton partján zötykölődünk. Annyi baj legyen, lényeg, hogy időben Zalaegerszegre érjünk, mert csak 5 perc volt az átszállásra. Szokás szerint ezúttal sem tudta tartani a vonat a menetrendet, de elértem a csatlakozást és háromnegyed kilenckor már útra készen álltam a zalalövői állomás épülete előtt. A kerékpártárolónál igazoltam az ottjártamat, majd útnak indultam. Végigsétáltam az állomás hosszú bekötőútján, átkeltem a Zala fölött, majd az első utcán jobbra fordulva rátaláltam a K jelzésre.

Zalalövő, vasútállomás

Átsétáltam a Zala hídján

Még egy búcsúpillantást vetettem Zalalövőre