Téli Mátra M (2025.01.25.)

Január elején megkérdezte az egyik munkatársam, hogy megyek-e a Téli Mátrára? A válaszom egy határozott „Talán” volt… Aztán telt-múlt az idő és január 17-én beneveztem az M (25 km-es) távra. Abban a pillanatban ez nagyon jó ötletnek tűnt: magam elé képzeltem a havas tájat, a gyönyörű kilátást a Kékes tetejéről és egy jó kalandot. Aztán a YouTube-on megnéztem néhány videót a korábbi évekből… Utána már nem tartottam olyan jó ötletnek, de akkor már nem volt visszaút. Közben elkezdett szerveződni egy nagyobb munkahelyi csapat is, végül munkatársakkal-családtagokkal-barátokkal együtt kilencen lettünk. Közülük ketten az előző évben is elindultak, de nem sikerült célba érniük.

Ahányan voltunk, annyi helyről jöttünk, ezért úgy beszéltük meg, hogy 8 óra előtt találkozunk a rajtban. Én megfogadtam a rendezők tanácsát és Gyöngyösön, a buszpályaudvar közelében lévő Honvéd utcai P+R parkolóban hagytam az autót, onnan pedig busszal terveztem Mátrafüredre menni. Kicsit csodálkoztam, mert csak néhány hátizsákos-túrabotos ember kóválygott az állomáson, de így legalább nem kellett aggódnom, hogy felférek-e a buszra. Rövid keresgélés után megtaláltam a kocsiállást, ahonnan a busznak kellett volna indulnia. Ez nem a pályaudvar épülete mellett volt, hanem attól egy kicsit távolabb, a Mátrafüredre vezető út szélén. Álldogáltam a megállóban, egyszer csak megállt mellettem egy autó. A munkatársam volt az, így végül én sem busszal mentem a rajtba.

Szerencsénk volt, közvetlenül a település határában tudtuk leállítani az út szélén az autót, így csak néhány percet kellett sétálni az iskoláig, ahol a rajt volt. Nem sokkal később együtt volt a csapat és már be is álltunk a sorba, hogy minél előbb útnak indulhassunk. A várakozásommal ellentétben nem volt tömeg, így 7:58-kor már ott virított a vonalkód az igazolólapomon.

Aki nem tudná, hogy hol van

Az épületen kívül még megvártam, amíg a telefonom megtalálta, hogy hol van, utána elindítottam rajta a GPS-t és nekivágtam a kalandnak. Közben a többiek már az Erdész utca aszfaltját koptatták, de hamarosan utolértük egymást és együtt gyalogoltunk tovább.

Útnak indultunk

A település utcáin a Z+ jelzést követtük, majd amikor rátaláltunk a Z jelzésre, azon folytattuk utunkat. A Tarna-oldalon futó erdei ösvény kicsit sáros volt, de jól lehetett rajta haladni. Azt már napok óta sejtettem, hogy ez a túra nem a szép kilátásokról fog szólni, ezért nem is lepődtem meg, amikor kiértünk egy tisztásra és köd-pára-felhő takarta el a távoli hegycsúcsokat. De, a gyöngyösi magasház még így is felismerhető volt.

Felhő mögé bújtak a hegyek

A gyöngyösi magasház a párás idő ellenére is látható volt

Elviselhető volt a tömeg

10 perccel később a Cserkő-bánya mellett vitt el az utunk, majd ismét visszatértünk az erdőbe és a fák között gyalogoltunk tovább. Hidegebb időre készültem, reggel 5 vékony réteg ruhát öltöttem magamra és kezdett melegem lenni. A téli tájnak egyelőre semmi jele nem volt, a hó helyett a sarat tapostuk az úton.

A Cserkő-bánya

A Kis-Hidas-folyást keresztezte az utunk

Sárdagasztás

Az Ilona-kúttól már nem volt messze az első ellenőrzőpont

De, ennek is meg volt az előnye, mert így a Lajosháza előtti meredek lejtőn nem kellett csúszkálnunk, könnyedén leereszkedtünk a völgybe. Lent aztán mintha egy másik világba csöppentünk volna. Félig befagyott Gyöngyös-patak és jeges út fogadott bennünket.

Oda kellett leereszkedni

A félig-meddig befagyott Gyöngyös-patak

A vendégház tornácán megkaptam az első pecsétet az igazolólapomra, majd lesétáltam az udvaron álló fedett padokhoz. Mire megszabadultam egy réteg ruhától és megettem a ponton kapott mandarint, ismét együtt volt a teljes csapat.

Lajosháza Vendégház, az első ellenőrzőpont

Fél 10-kor indultunk tovább a túra talán legkalandosabb részére. Kezdetben a Gyöngyös-patak jobb partján vitt az út, de negyed óra eltelte után a vízfolyás túloldalán folytatódtak a jelzések. Híd híján néhány fadarab segítségével keltünk át a túlpartra. Újabb 10 perc elteltével ismét át kellett kelni a vízen, ezúttal azonban már csak köveket találtunk és korlát helyett csak a saját egyensúlyunkban bízhattunk. Mivel három a magyar igazság és egy a ráadás, ezért patakátkelésből is négy volt. Szerencsére mi mind a négyet megúsztuk szárazon, de volt olyan, akinek nem csak lecsúszott a kőről a lába, hanem még meg is ütötte a térdét, mielőtt beletérdelt volna a hideg vízbe.

Gyöngyös-patak

Egy régi vasúti híd maradványa a Gyöngyös-patakon

Első patakátkelés

A patak bal partján futó ösvény

Újra a vízen

Három a magyar igazság (a ráadás még ezután következett)

A Vörösmarty-turistaház udvarán volt a következő ellenőrzőpont, amely körülbelül 200 méterrel volt magasabban, mint a völgyben futó patak, így egy jó kis kaptatót kellett megmásznunk a következő pecsétért. Jutalomképpen nem csak pecsétet, hanem banánt, nápolyit és meleg teát kaptunk a ház udvarán.

Felfelé a patakvölgyből

Még mindig felfelé

Az ösvény végén már látni lehetett a turistaházat

Itt ismét megvártuk egymást és csak jó 10 perc elteltével indultunk tovább. A Pisztrángos-tóig egy könnyebb szakasz következett. Alig volt benne emelkedő és a sár helyett vékony hórétegen gyalogolhattunk. Az út menti erdő is egyre jobban kifehéredett, kezdtünk beérni a hőn áhított téli világba, amit a sziklák között kanyargó ösvény tett még hangulatosabbá.

Vörösmarty-turistaház, a következő ellenőrzőpont

Egy nagy hordó?

Erdei séta

A Pisztrángos-tóhoz közeledve egyre jobban kifehéredett a táj

A befagyott tó melletti esőbeállónál megkaptuk a következő pecsétet az igazolólapunkra, a szemközti asztaloknál pedig várt ránk a terülj-terülj asztalka. Az alapmenü zsíros kenyér volt, arra lehetett kinek-kinek ízlése szerint sót, lilahagymát és savanyú káposztát pakolni. Szükség volt az energiára, mert előttünk állt még a túra legnagyobb kihívást jelentő része. Kevesebb, mint 3 kilométer volt már csak hátra a Kékestetőig, de ezalatt le kellett küzdeni 350 m szintemelkedést.

Közel volt a torony, de nagyon magasan

Útnak indultunk

Gondoltuk, hogy ezen a szakaszon a korábbiaknál is jobban szét fog szóródni a társaság, ezért innen már nem egyszerre indultunk tovább. Miután jóllaktam, én az elsők között indultam tovább. Egy fénykép erejéig letértem az út menti forráshoz, ezalatt viszont a csapat többi tagja is megelőzött. 

Jeges forrás az út mentén

Néhány méter után felvettem a számomra kényelmes hegymászótempómat, de a sziklás terepen futó keskeny ösvényen nem volt könnyű megelőzni a nálam lassabban haladókat. Egy darabig próbáltam beszállni a „vonatba”, de az számomra fárasztó és kényelmetlen volt, ezért minden adódó lehetőséget kihasználva szépen araszoltam előre a sorban. Igyekezetem nem volt hiábavaló, mert a Gabi-halálánál már nem volt előttem (és a sarkamban sem loholt) senki, ezért olyan tempóban haladtam, ahogyan nekem kényelmes volt. Már amennyire kényelmes lehet egy ilyen hegy megmászása…

A magam tempójában gyalogolhattam felfelé a Sötét-lápa-nyereg felé

Fél óra alatt értem fel a Sötét-lápa-nyeregbe. Útközben azt gondoltam, hogy ott majd megvárom a többieket, de amikor felértem, olyan csípős, hideg szél fújt, hogy inkább megállás nélkül indultam tovább. Az emelkedő nem lett kevésbé meredek, sőt, a havat jég váltotta, így helyenként nem csak az emelkedővel kellett megküzdeni, hanem arra is oda kellett figyelni, hogy hova lépek. Szerencsére mindig találtam olyan helyet, ahol nem volt lefagyva, ezért nem kellett megállnom, hogy felhúzzam a bakancsomra a csúszásgátlómat.

A nevével ellentétben világos volt a Sötét-lápa-nyeregben, de csípős, hideg szél fújt

Kőrakás

Már csak néhány lépés a csúcs

Nem sokkal fél 1 előtt léptem be a Sas-síház ajtaján. Jól esett a meleg, bár a csúcshoz közeledve már nem fújt a hideg szél. A pecsét mellé járt még egy kis édesség és meleg tea is. Hamarosan a többiek is megérkeztek és újra együtt volt a csapat. Miután mindenki kifújta magát, nekivágtunk az utolsó kilométereknek. A csúcskőnél még megálltunk egy csoportképre, aztán elindultunk lefelé.

Együtt a (majdnem teljes) csapat az ország tetején

Onnantól újra szétszóródott a csapat. Ketten szerettek volna 6 órán belül beérni, ezért futásnak eredtek. Látszólag már „csak” lefelé kellett menni, de ez sem volt sokkal könnyebb, mint felfelé. A hegynek ezen az oldalán már nyoma sem volt a hónak. Miután átkeltünk a Somor-patakon, megszelídült a lejtő, cserébe viszont nagyobb lett a sár. Oda se neki, akkor már mindegy volt, nem lett sokkal sárosabb a bakancsom, mint amilyen addig volt…

Lefelé a Kékestetőről

Egy újabb patakátkelés

Sár, sár, sár...

Mátraháza határában elbúcsúztunk a K jelzéstől és a patak mentén futó P jelzésű gyalogúton mentünk tovább. Szerencsére ezúttal nem volt csúszós ez a szakasz, de igazi téli időben nem lehet veszélytelen végigmenni a domboldalban futó keskeny ösvényen.

Keskeny ösvény a domboldalon Mátraháza határában

A nap utolsó patakátkelése

Úton a Gyökeres-forrás felé

A Gyökeres-forrásnál megkaptam az utolsó pecsétet az igazolólapomra, onnan pedig már csak el kellett gyalogolni Mátrafüredig.

Séta a Somor-patak völgyében

A városban sétáltunk egy kicsit az aszfalton, majd a vasúti sínek mentén haladva értünk vissza az Erdész utcához.

A Mátrafüred előtti utolsó méterek az erdőben

Közel a cél

Én 6:28 percnél állítottam meg a telefonomon a GPS-t, de a hivatalos idő 6:31 lett. Szép lett volna hat és fél órán belül beérni, de így sincs okom panaszra. Átvettem a kitűzőt is tartalmazó ajándékcsomagot, beálltam az oklevélnyomtató sorba, a végén pedig megkerestem az ebédlőt, ahol egy pár virsli és meleg tea várta a fáradt vándorokat.

Célba értem

Az oklevél és a kitűző

A pecsétgyűjtő lap

Végül a csapat minden tagja beért a célba a 7 órás szintidőn belül. Miután ettünk-ittunk, elköszöntünk egymástól és ki-ki indult a maga útján hazafelé. Engem egy másik kolléga elvitt Gyöngyösig, így amellett, hogy gyorsabban odaértem, ezúttal sem kellett buszra várnom és amiatt aggódnom, hogy vajon a sáros bakancsomban felenged-e a vezető a járatra. (Volt B tervem arra az esetre is, ha nem…)

Erre jártam (forrás: OSM, saját GPX fájl alapján)

A túra útvonala a Google térképén