Túraélményeim: Gerecse 50 – Ezúttal nem sikerült… (2025.06.14.)

Ha április, akkor Gerecse teljesítménytúra. Eddig ötször teljesítettem az 50 kilométeres távot és 2018 óta minden évben ez AZ áprilisi túrám. Ebben az évben is készültem rá, de sajnos csak lélekben, mert sem márciusban, sem április elején nem sikerült túrtabakancsot húznom. A nagyobbik fiam ezúttal nem is tervezte, hogy jönne velem, de a (majdnem) 15 éves ikrek úgy döntöttek, hogy megpróbálkoznak a 30 kilométeres távval. A fiam már volt velem Sárga 30-on, de a lányom eddig „csak” a Gerecse 20-at teljesítette (ötször).

Be is neveztünk, szerveztük a logisztikát, hogy hogyan jutnak haza a gyerekek, amikor néhány nappal a kitűzött dátum előtt jött a hír, hogy a száj- és körömfájás járvány miatt elhalasztják a túrát. Kivételesen megörültem a hírnek, mert úgy gondoltam, hogy így legalább lesz egy kis időm felkészülni a megmérettetésre. Mert igaz, hogy ennél hosszabb távot is teljesítettem már, de azért ezt sem szabad félvállról venni, mert az 50 km az csak 50 km…

Hamarosan meglett az új dátum, ezúttal nem őszre halasztották, mint 2022-ben, hanem június közepére. Telt-múlt az idő, egyre közeledett június közepe, de nekem továbbra sem volt időm túrázgatni. Kicsit kezdtem aggódni, hogy hogyan fogok majd végigmenni? Azzal próbáltam magamat nyugtatni, hogy ismerem az utat, tudom, hogy hol mi vár rám és igaz, hogy túrázni nem voltam, de azért nem a fotelben ülve töltöttem a tavaszi hónapokat.

Június elején beköszöntött a nyár, a hőmérő higanyszála megragadt a 30 °C feletti tartományban, esőnek pedig már hetek óta a hírét sem hallottuk, így biztos voltam benne, hogy ebben az évben kivételesen nem a sarat fogjuk dagasztani, hanem a port fogjuk magunkra gyűjteni a Gerecse dombjai között.

A túra napján 5 órakor indultunk otthonról, az autót Tatabányán a szokott helyen, a vasútállomás parkolójában hagytuk, ahonnan néhány perc alatt felsétáltunk a rajt helyszínére. A korábbi évektől eltérően ezúttal egy kicsit kaotikusnak tűnt a rendszer, elég nagy tömeg állt a rajtsátor előtt és látszólag nem is haladt a sor. Miután sikerült értelmezni, hogy mi a szabály, én beálltam az 50-es tömegbe, a gyerekeim pedig ott vártak a 30-as sátor előtt, hogy körülbelül egyszerre csippantsák le a QR kódunkat. (A 30-as távon akkor már egyetlen induló sem várakozott, ott nem kellett sorba állni.)

Elsőre nem láttam át, hogyan működik a rendszer (a fényképet egy kollégám készítette)

A kódolvasás után felvettük a rajtcsomagot, a rajtkapu alatt készítettünk egy fényképet és útnak indultunk. A Komáromi út jól ismert járdáján hamar elértük az 1-es út, majd pedig az autópálya alatt átvezető alagutakat. Azokon átkelve a széles, murvás úton gyalogoltunk tovább a vértesszőlősi bevásárlóközpontig. Az erdő széléről visszanézve úgy látszott, mintha nagy lenne a tömeg, de egyelőre ez nem volt zavaró, jól lehetett haladni, sehol nem kellett „vonatozni”.


Az autópálya mellett gyalogoltunk a murvás úton	Itt még nem állt össze „vonat”

7 órakor érkeztünk meg a János-forráshoz, ahol az első túrám alkalmával még működött ellenőrzőpont. Reggel magamon hagytam a pulóveremet, mert úgy éreztem, hogy hűvös van, de itt már tudtam, hogy ez felesleges volt. Elsüllyesztettem a hátizsákom mélyére és indultunk tovább.

Se víz, se pecsét

Az Arany-lyuk előtti köves, keskeny, emelkedő ösvényen megérkezett a „vonat”. Tudtam, hogy ez csak a P-S elágazóig fog tartani, így nem is próbálkoztunk előzéssel, mi is beálltunk a sorba.


Sziklák között vezetett az ösvény	Előzni nem lehetett

Az elágazónál eszembe jutott az egy évvel korábbi májusi éjszaka, amikor ázottan, sárosan, fáradtan, de azért bízva a sikeres célba érésben jártam ott.

Ezúttal nagyon jól ki volt táblázva az út az elágazásoknál

Két órával a tatabányai indulás után érkeztünk meg az első ellenőrző pontra, a Szent Péter-templomhoz. A szervezők ezúttal nem a lépcső tetején, hanem az útelágazásnál állították fel a sátrat, ott olvasták le a QR kódot és nyomtak egy pecsétet a rajtlap megfelelő mezőjébe.


Ezúttal sár nem volt, de azért néhány váratlan akadály előfordult az útonk	Úton a Szent Péter-templom felé

Szokás szerint sokan tartották itt az első pihenőjüket, így a következő métereken kicsit szellősebb volt a menet. A Baji-vadászházat elhagyva felmásztunk a Kovács-hegy oldalába, ahonnan leereszkedve, a műúttal párhuzamos ösvényre kiérve ismét feltorlódott a tömeg. A 30-as és 50-es táv elágazása ezúttal nagyon jól láthatóan ki volt táblázva, így valószínűleg egyetlen rövidebb távon induló túrázónak sem kellett visszafordulnia a Gorba-tetőtől…


Baj elég messze van innen, de a vadászház a falu nevét viseli	Ismét feltorlódott egy kicsit a tömeg

Az elágazónál elbúcsúztam a gyerekektől. Ők mentek tovább Vértestolna felé, én pedig Tardos felé. Átkeltem a műúton, megkerültem a sorompót és hamarosan megérkeztem a kőfejtőhöz, ahol a rövid kitérő és a fénykép ezúttal sem maradhatott el.

Amióta erre jön a túra, minden alkalommal bejöttem a kőfejtőhöz


Felfelé a Gyenyiszka oldalában	Felértem a tetőre

A Gyenyiszka tetején már évek óta szemezgettem az útjelző táblával, amelyik a kilátóhely felé mutat, de eddig még soha nem szántam rá magamat erre a körülbelül 100 méteres kitérőre. Ezúttal azonban úgy döntöttem, hogy nem sietek sehova, ezért megnézem a helyet. Valóban nagyon szép volt a kilátás, lábam előtt ott hevert Tardos, a háttérben pedig ott magasodott a Gerecse, tetején a TV-toronnyal. Nagyon távolinak tűnt, ezért bele sem mertem gondolni, hogy nekem még meg kell azt kerülnöm. De, nem is volt időm ezen elmélkedni, mert éppen egy siklóernyős készülődött induláshoz. Mindketten a kedvező széljárást vártuk. Ő azért, hogy azt meglovagolva magasba emelkedjen, én pedig azért, hogy ő végre elinduljon és én is mehessek tovább.

Az előttem álló út nagy része látható volt innen


Induláshoz készülődik a siklóernyős	Itt még két lábbal a földön jár,...	...itt pedig már a szelek szárnyán suhan

Visszatérve a P+ jelzésre egy pihentető erdei szakasz következett a Gorba-tetőn. Mielőtt megérkezünk Tardosra, van egy meredekebb szakasz, ahol korlát van az út mellett. Sáros időben a korlátba kapaszkodva is nehézkes a lejutás, ezért a néhány méterrel lejjebb, egy kerítés mellett futó ösvényt szoktam használni. Ezúttal nem volt sár, mégis mindenki a kerítés mellett ment. Ezt kihasználva végre egyszer végigmentem a korlátos szakaszon is!


Közeledtünk Tardos felé	A kép bal sarkában Tata, a távolban pedig az M1-es autópályáról is látható szélkerekek vannak	Egy hatalmas fáklyaliliom fogadott Tardoson

Tardoson hosszú sor állt a templom előtti vízcsapnál. Először gondolkoztam rajta, hogy én is beállok, de végül úgy döntöttem, hogy akkor is kibírom Héregig, ha a Rákóczi Ferenc utcai csap nem működik. Jól döntöttem, mert az Önkormányzat udvarán is volt egy csap és a másik kék kút is működött és egyik helyen sem kellett sorban állni.


Megérkeztünk Tardosra	A falu látnivalói: a templom...	...és az MZ motorkerékpár

A Bányahegyi utca meredek emelkedőjét a tűző nap tovább nehezítette, de az erdőbe beérve ismét elviselhető lett a hőmérséklet. A Gerecse oldalában gyalogolva előjöttek a Kinizsi 100-as emlékeim. Talán ez volt akkor a legnehezebb szakasz: szakadt az eső, hatalmas pocsolyák és csúszós, mély sár volt az út helyén. Most ennél sokkal békésebb körülmények között haladtam. A Sandl-hársot elérve tudtam, hogy hamarosan a Gerecse-üdülőnél leszek, onnan pedig már nincs messze a Mária-kőfülke és a pusztamaróti ellenőrző pont.


A Bányahegyi utca tetejéről látszott az addig megtett út egy része	Ismét a fák árnyékában


Erdei földút a Gerecse oldalában	A Sandl-hárs	A Serédi-kastély

Amióta kivágták az út menti erdőt, azóta jól látszik a pisznicei kőfejtő

A K-P elágazónál a pontőrök másodszor is beolvasták a QR kódomat és lepecsételték a rajtlapomat. Ebben az évben úgy készültem a túrára, hogy ezúttal kényelmesen, komótosan fogok végigsétálni és 11 órás teljesítést tűztem ki célul magamnak. (Eddig minden évben 10 órán belül teljesítettem az 50 kilométeres távot.) Mielőtt visszatettem volna az igazoló lapomat a táskámba ránéztem az előre elkészített időtervre. Nem kellett volna… Azt láttam, hogy több, mint fél órás előnyöm van a tervhez képest. Féltávnál fél óra, egész távnál egész óra, tehát ezúttal is meglesz a 10 órán belüli teljesítés! Ennek a gondolatnak a szellemében indultam tovább.


Lefele a Gerecséről a Mária-kőfülke mellett vezet el a köves út

A kavicsos úton lépegetve úgy éreztem, mintha a bal lábamon a cipő dörzsölné a kisujjamat. Egyelőre nem álltam meg emiatt, úgy gondoltam, hogy majd a Király-kútnál, vagy Héregen megnézem. 40 perc alatt értem el a Király-kút tisztását, de végül ott nem tartottam pihenőt, hanem gyalogoltam még egy negyed órát a héregi temetőig.


Egy hatalmas szarvasbogarat vettem észre az úton	A KDP túrán is jártam erre, de akkor egy kicsit hidegebb volt az idő


Felértem a dombtetőre	A Király-kút tisztásánál nem álltam meg pihenni

A temető előtti réten kerestem egy árnyékos helyet, ettem egy szendvicset, alaposan bekentem magamat naptejjel, zoknit cseréltem és beragasztottam a lábujjamat. Közben megszólalt a telefonom, a gyerekek hívtak, hogy 5:45 alatt beértek és már indulnak a vasútállomás felé. Nagyon büszke voltam (és vagyok még most is) rájuk!

Már épp indulni készültem, amikor megláttam a szomszédomat, aki akkor érkezett meg. Hiába szóltam neki, nem vett észre, hanem beállt vízcsap előtti sorba. Kicsit távolabb állva, indulásra készen megvártam amíg megtöltötte a kulacsait és az emelkedő aljáig együtt mentünk tovább. Ő most először indult ezen a túrán és kérdezte tőlem, hogy valóban lesz-e itt egy emelkedő. Igennel válaszoltam neki… (Este felhívott telefonon és kérdezte, hogy miért nem mondtam el, hogy lesz még egy sokkal rosszabb szakasz, a Turultól levezető lépcső…)

Mivel kisebb sérüléssel bajlódott és több, mint egy órával később indult, mint én, ezért megegyeztünk, hogy az emelkedő után mindketten haladunk a saját tempónkban, majd otthon megosztjuk egymással az élményeinket.

Az önkéntes tűzoltók ezúttal is feszítettek ki kötelet a meredek szakaszra, így a héregi indulás után fél órával már a Bánya-hegyről levezető, kellemesen pihentető köves úton gyalogoltam. Itt már teljesen magával ragadott a versenyszellem és ott lebegett a szemem előtt a 10 órán belüli teljesítés. Csak az volt a baj, hogy a héregi „nagygenerál” több, mint 20 percet vett igénybe, így a Bánya-hegy tetején közel 30 perces hátrányban voltam a 10 órás szintidőhöz képest…

Egy kis segítség a Bánya-hegy oldalában

Hiába szaporáztam a lépteimet, ebből a hátrányból a vértestolnai zsíros kenyeres állomásig sem sikerült lefaragni. Természetesen a zsíros kenyeret sok sóval és hagymával ezúttal sem hagytam ki és természetesen ezúttal is menet közben fogyasztottam el.


Ha nem siettem volna, gyönyörködhettem volna a tájban a Pörös-hegy oldalában

Sokan átvágtak a mezőn, én a szélén futó keréknyomokat követtem

Minden alkalommal tudok gyönyörködni ebben a látványban


Néhány órával korábban a torony túlsó oldalán gyalogoltam	Már csak néhány méter a frissítőpont

Szeretem a Bánya-hegytől Koldusszállásig tartó 10 kilométeres szakaszt, mert ott már túl vagyunk a túra nehezén és két órán keresztül ki lehet pihenni az addigi fáradalmakat. De, mivel egy viszonylag könnyű szakaszról van szó, ezért eleve nagyobb átlagsebességet tervezek erre a részre, ezért itt nehéz faragni a „hátrányból”. Ezúttal sem volt ez másként, Koldusszállásnál még mindig 25 perc volt a „lemaradásom” a 10 órás szintidőhöz képest. De, még nem adtam fel!


Vértestolna és Koldusszállás között nem fényképeztem, csak siettem

Koldusszállásnál nem volt ellenőrzőpont, de frissítőállomás igen. Nagyon jól esett a limonádé, amit kaptunk. Úgy éreztem, hogy meg kellene igazítani a ragasztást a lábujjamon, de hajtott az versenyláz, ezért miután másodszor is teletöltöttem a kulacsomat, indultam tovább.

A Kisrétig tartó emelkedőn ismét beugrott néhány emlékkép az egy évvel korábbi Kinizsi 100-ról, de annyira bennem volt, hogy sietnem kell, hogy nem nagyon tudtam ezzel foglalkozni. Az ellenőrzőpontig faragtam néhány percet a „hátrányomból”, de, amikor ránéztem az időtervre, belém nyilallt a felismerés: nem tudok annyira sietni a hátralévő szakaszon, hogy beérjek 10 órán belül. Így utólag viccesnek találom ezt az egészet, hiszen mindenki, aki 12 órán belül beér a célba, ugyanazt az elismerést kapja, de ott és akkor ez nagyon rosszul esett.


Miután megtöltöttem a kulacsomat, indultam tovább	Bíztam benne, hogy az enyhe emelkedőn tudok faragni egy kicsit a „hátrányomból”	Már nagyon vártam ezt az útkereszteződést	Már csak egy kanyar az ellenőrzőpontig

Kedvetlenül, elkeseredetten indultam tovább, immár sokkal lassabban, mint addig. Az autópálya-hídnál ismét leolvasták a QR kódomat és kaptam egy pecsétet a lapomra. Mielőtt még tovább indultam volna, egy fáradt fiatal párnak azért sikerült egy kis mosolyt csalnia az arcomra, amikor kétségbeesetten kérdezték a pontőrtől, hogy lesz-e még emelkedő a célig. Remélem, hogy a válasz nem kedvetlenítette el őket és végül sikerült célba érniük.


Feladtam...	Innen már csak 200 méter volt a következő pecsételőhely

A Turulhoz vezető aszfalton is folytattam a komótos sétát. Kezdett fájni a talpam, de azért annak örültem, hogy nem voltam annyira rossz állapotban, mint az a túrázó, aki a cipőjét levetve gyalogolt előttem a helyenként tűzforró aszfalton.


A tatabányai erőmű kéménye magasodott a távolban	Felfelé a Turulhoz

Mielőtt felértem volna a Turulhoz, egy szépen felújított „faros” Ikarus busz jött velem szembe. (Nem sokkal korábban ment felfelé, de akkor nem tudtam lefényképezni.) Milyen jó, hogy feladtam a 10 órán belüli teljesítést! Lemaradtam volna erről a látványról!

Egy gyönyörűen felújított Ikarus 55 a Turul parkolójában

Mivel az idő már úgysem számított, ezért fent úgy döntöttem, hogy egy fénykép erejéig kimegyek a Turul szoborhoz is. Nézelődtem néhány percet, majd visszamentem a turistaútra és elindultam lefelé a lépcsőn. A lépcsőt követő meredek lejtőn, ahol máskor már fájni szokott a térdem és sok más porcikám is, ezúttal gond nélkül leereszkedtem. Átkeltem az 1-es úton, utána pedig végig a jelzéseket követve begyalogoltam a célba.

Tatabánya látképe a Turul szobor tövéből


A Turul szobor	Lefelé a lépcsőn	Negyed órával korábban még fentről fényképeztem a várost

A kapu alatt elkészült a célfotó, majd néhány méterrel távolabb meghallottam az utolsó csippanást, ami egyben azt is jelentette, hogy 10 óra 24 perc alatt teljesítettem az 50 kilométeres távot és átvehettem a hatodik kitűzőmet.


Célba értem	Megvan a hatodik

A célterületen ezúttal nem volt „semmi”, nem járt hot-dog és nem lehetett játszani sem. Egy csapnál jó hideg vízzel lemostam az arcomat és a karjaimat, majd lesétáltam a parkolóba, az autóhoz.

Utólag már csak mosolygok saját magamon, de a célba érés után és hazafelé az autóban nagyon csalódott voltam. Pedig teljesen mindegy, hogy valaki 8 óra alatt, vagy 11 óra 59 perc alatt teljesíti a távot, mindketten sikeres teljesítőnek számítanak. Azóta már túltettem magamat a „kudarcon” és tudom, hogy a felkészülés sem volt az igazi, a nagy meleg sem segített és szükség volt a héregi pihenőre is, hogy le ne égjek az út hátralevő részén.