OKT 10.: Bodajk – Gánt (2019.02.09.)

Az év első kéktúráján folytattam a vértesi szakasz bejárását. Az indulás előtti este megkérdeztem a gyerekeimet, hogy kinek van kedve reggel korán kelni és egy 20 km-es szakaszt végiggyalogolni. Legnagyobb meglepetésemre a 11 éves fiam egyből jelentkezett, hogy ő szívesen jönne. (Azért lepett meg, mert nem szeret korán kelni…) Így reggel 6 óra előtt, még sötétben, ketten indultunk útnak autóval Gántra, ahonnan egy csákvári átszállással buszoztunk Bodajkra.

Kissé nosztalgikus hangulatban ültem fel Csákváron a bodajki buszra, mivel középiskolás és egyetemista éveimben szinte minden héten megtettem ezt az utat, de azóta már eltelt több, mint 25 év… Bodajkon ködös, borongós, hűvös idő fogadott bennünket. A buszmegállótól néhány lépést kellett csak megtenni, hogy a Fenyő büfében beüthessük az első (két) pecsétet: az OKT bélyegző mellé egy Gaja-völgy bélyegző is bekerült a füzetbe.

Fél 9 után néhány perccel léptünk ki a büféből és indultunk el Csókakő irányába. A következő 4 km-ben az volt a jó, hogy nem tartott örökké… Végig aszfaltozott úton kellett gyalogolni, ahol autók száguldoztak, hol kisebb, hol pedig még annál is kisebb távolságot tartva mellettünk, teherautók között kellett átkelni a 81-es főúton, mindehhez pedig ködös, szeles, hűvös idő társult. (A leírásokból tudom, hogy van ennél rosszabb szakasz is, de ott még nem jártam…)

Azon ritka pillanatok egyike, amikor egyetlen autó sem volt az úton

Pilisi Kilátások: Fekete-kő, Pilis, Boldog Özséb-kilátó (2018.12.31.)

2016-ban, amikor elkezdtem érdeklődni a különböző túramozgalmak iránt, vettünk egy-egy Pilis Kilátások igazolófüzetet a család minden tagjának. Még abban az évben sikerült begyűjteni néhány pecsétet, de azóta a füzetek ott pihentek a polcon.

A 2018-as esztendő utolsó napjaiban a fiaim már nehezen viselték, hogy az esős idő miatt az idejük nagy részét a szobában kell tölteni. Szilveszter napjára végre napos időt jósoltak a meteorológusok, ezért aztán úgy döntöttünk, hogy az előző napi eső ellenére délelőtt bakancsot húzunk és felmegyünk a Pilis-tetőre. Úgy gondoltam, hogy legrosszabb esetben (ha a turistaút járhatatlan lenne a nagy sár miatt) az aszfaltozott úton felsétálunk a Kétbükkfa-nyeregből a Boldog Özséb-kilátóhoz.

Reggel ragyogó napsütésre ébredtünk. Gyorsan összekészülődtünk és 8 óra után nem sokkal már úton is voltunk Dobogókő felé. Pilisszántóhoz közeledve megpillantottuk a Pilis havas, felhőben bujkáló csúcsát, túránk célpontját. A felhő a Pilis északi oldalára is rátelepedett, így a Kétbükkfa-nyeregből párás, ködös időben indultunk útnak a Fekete-kő felé, ahol a nap első Pilisi Kilátások pecsétjét terveztük begyűjteni. Az előző napok esős időjárása ellenére az út nem volt sáros, ezért egy rövid emelkedőn felmászva, majd egy rövid lejtőn leereszkedve negyed óra alatt el is értünk az első pecsételőpontig.

A Fekete-kőtől jól látszott Pilisszentlélek

OKT 10.: Kőhányás – Gánt (2018.12.13.)

Több mint két hónap kényszerpihenő után, Luca napján húztam újra túrabakancsot, hogy végigjárjam az OKT első vértesi szakaszát. Sokat gondolkoztam a szakaszoláson, végül úgy döntöttem, hogy 3 részben járom be a tájegységet. A Kőhányás és Gánt közötti 15 km-es szakaszt éppen megfelelőnek találtam arra a célra, hogy kipróbáljam, vajon rendbe jött-e a térdem.

Most is a kora reggeli indulás mellett döntöttem. 7 órakor szálltam ki az autóból Gánton, a Vértes Vendéglő előtti parkolóban, hogy a negyed órával később induló busszal, Csákváron keresztül eljussak a túrám kiinduló állomására. Meglehetősen csípős volt a reggel, az autó hőmérője -6 °C-ot mutatott.

Negyed 9-kor szálltam le a buszról Kőhányáspusztán. Hatalmas köd lepte el a tájat, a kápolnát is alig lehetett látni a buszmegállóból. A vendégház előtti oszlopnál beütöttem a pecsétet, majd elindultam. A helyenként havas és ködös erdőben jól lehetett haladni a fagyott és enyhén emelkedő úton. Fél óra alatt értem el az éles jobb kanyart, ahonnan egy hasadékban kellett tovább ereszkedni a Csáki-vár felé.

Ködbe burkolózó Esterházy-kápolna

OKT 16.: Dobogókő – Visegrád (2018.10.06.)

A felkészülés során sokat gondolkoztam a szakasz logisztikáján. A két átszállás, 10-10 perc átszállási idővel kicsit kockázatosnak látszott, de így a célban hagyhattam az autót és pecsételés után egyből indulhattam haza. Ezért végül emellett döntöttem. Reggel negyed 6-kor értem Visegrádra, a parkolóban nem volt nehéz helyet találni. Kellemes őszi időt jósoltak erre a napra, de ekkor ennek még semmi jele nem volt. Hűvös, szeles időben kellett a buszmegállóban ácsorognom a Szentendre felé menő buszra várva. Ebben a korai időpontban szerencsére minden járat jött időben, így nem volt gond az átszállásoknál. Fűtés nélküli Volánbusz, kellemesen meleg HÉV, majd egy üres Volánbusz (Pilisszentkereszttől én voltam az egyetlen utas) kombinációval értem fél 8-ra Dobogókőre.

A buszról leszállva ért az igazi hidegzuhany. Viharos, hideg szél tombolt a hegytetőn. Az első lépések megtétele közben azon bánkódtam, hogy nem hoztam magammal kesztyűt. Gyorsan pecsételtem, majd készítettem néhány fényképet a kilátóból. Rajtam kívül senki nem volt ott…

A panoráma időjárástól függetlenül lenyűgöző

Gerecse 50 – másodszor (2019.04.27.)

Január-februárban már izgatottan nézegettem a Gerecse honlapját és vártam, hogy elinduljon a nevezés. Eszembe jutott az egy évvel korábbi időszak, amikor első alkalommal neveztem az 50 km-es távra, utána pedig februártól áprilisig szinte hetente végigjártam gondolatban az útvonalat. Próbáltam elképzelni, hogy mi vár majd rám az úton, olvasgattam korábbi évek beszámolóit és memorizáltam, hogy hol milyen jelzést kell követni.

Ebben az évben végül többszöri halasztás után február végétől lehetett nevezni, amit az elsők között meg is tettem. De utána nem töltött el a várakozás izgalma, szinte el is felejtettem az egészet. Mindössze akkor jutott eszembe, amikor a feleségem és a két fiunk is benevezett a 20 km-es távra és próbáltam olyan időtervet készíteni, amely alapján a Turultól együtt sétálhatunk be a célba.

Egy héttel a Gerecse előtt tartottunk egy három napos „felkészítő túrát” a családdal a Zemplénben, végigjártuk az OKT 27. szakaszát. Nagyon jó időnk volt, sok szépet láttunk, meseszerű élményekben volt részünk, de… De sikerült begyűjtenem két kicsi, viszont annál fájdalmasabb vízhólyagot a talpamra és az egyik lábujjamra. Ettől kezdve aztán napról-napra egyre pesszimistább lettem, úgy éreztem, hogy fáj a térdem, a derekam és minden porcikám, amelyre szükségem lenne a gyaloglásnál. Pénteken este jutott eszembe, hogy még egyszer sem néztem rá a térképre, egyszer sem jártam végig gondolatban az útvonalat. Mielőtt még maga alá temetett volna az elkeseredettség, lefeküdtem aludni.

4:15: az ébresztőóra ellentmondást nem tűrő hangjára ébredtem. Miután magamhoz tértem tudatosult bennem, hogy kint bizony szakad az eső. Félálomban odarohantam a számítógéphez és megnéztem a radarképet. Az előrejelzés szerint 1-2 órán belül elvonul az esőt okozó felhő, utána kellemes túraidőt jósoltak. Hittem nekik…

Háromnegyed órával később már az autóban ültem és úton voltam Tatabánya felé. Az eső továbbra is szakadt, mintha dézsából öntötték volna, de már nem volt visszaút. Különben is azt jósolták, hogy hamarosan eláll…

OKT 15.: Rozália téglagyár – Pilisszentkereszt – Dobogókő (2018.08.14.)

17,3 km hiányzott még a gyerekeknek a tájegységi jelvényhez, ezért 2 nappal a Piliscsaba-Dorog túra után újra bakancsot húztunk, hogy a Rozália téglagyár-Pilisszentkereszt szakaszon összegyűjthessék a hiányzó kilométereket. A kánikula miatt most is a korai indulás mellett döntöttünk. Reggel az egyik autót elvittük Pilisszentkeresztre, a másikkal pedig visszamentünk Pilisszántóra, ahonnan van közvetlen buszjárat a téglagyárig. (A két Pest megyei falu mindössze 3 km-re van egymástól, de tömegközlekedéssel nem lehet eljutni egyikből a másikba…)

7 órakor szálltunk le a buszról a Bécsi úton. Rövid séta a téglagyárig, pecsét a füzetbe és már indulhattunk is a vasúttal párhuzamos, kitaposott ösvényen. Nem sokáig mentünk a gyalogúton, mert a mellette lévő és sok helyen belógó gaz gyakran a gyerekek fejéig ért. Ezért inkább átmentünk a vasúti töltés szélére és a sín mellett gyalogoltunk el a vasúti átjáróig.

A forgalmas 10-es úton átkelve kezdtük meg az első hegymászást. Először a Kövesbérci utcán haladtunk, utána pedig bementünk az erdőbe és a fák között sétáltunk tovább egy köves úton.

Meredek...

OKT 12.: Piliscsaba – Dorog (2018.08.12.)

Eredetileg egy nappal korábban terveztük bejárni ezt a szakaszt a családdal, de hajnalban szakadó esőre ébredtünk, ezért a halasztás mellett döntöttünk. Jól tettük…

Erre a vasárnapra is 30°C feletti hőmérsékletet jósoltak a meteorológusok, ezért úgy terveztük meg a túrát, hogy dél körül már Dorogon legyünk. Reggel elvittem az autót a célba, majd felültem a Piliscsabára tartó vonatra. Néhány megállóval később a feleségem és a 4 gyerkőc is felszállt a vonatra, így 7 órakor már Piliscsabán üthettük be az első pecsétet a füzetekbe. Az előző napi eső hatására ekkor még nyoma sem volt a kánikulának, kellemes kirándulóidőben indulhattunk útnak.

Piliscsaba, Wesselényi utca

OKT 11.: Mogyorósbánya – Dorog (2018.07.16.)

Már régóta szerettem volna megmászni a híres-hírhedt Nagy-Getét. Egyrészt azért, mert a Mogyorósbánya – Dorog rész még hiányzott ahhoz, hogy teljes legyen a pecsétgyűjteményem a Szárliget – Rozália téglagyár szakaszon. Másrészt azért, mert sokat olvastam már róla, általában azt, hogy nagyon meg tudja izzasztani az embert. Főleg akkor, ha Tokod felől kell megmászni. Harmadrészt pedig azért, mert a hálószobánk ablaka éppen a hegy irányába néz és gyakran elgondolkoztam rajta, vajon milyen lehet onnan a kilátás.

A szabadságom első napján korán reggel keltem és negyed 7-kor már Dorogon vártam a Mogyorósbánya felé induló buszt. A mentrendben jelzettnél néhány perccel korábban meg is érkezett és 20 perc alatt elvitt Mogyorósbányára. A Kakukkban begyűjtöttem a pecsétet és már indultam is a Kőszikla irányába.

A nem túl meredeken, de folyamatosan emelkedő erdei úton 20 perc alatt értem el a TIT emlékkövet. A kitaposott ösvényt követve kimentem a sziklákig, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a környékre. Habár még korán volt és párás volt a levegő, de azért a távolban ki lehetett venni az esztergomi bazilika körvonalait és az alatta kanyargó Duna vonalát.

A TIT emlékkő a Kősziklán

Gerecse 50 – újabb 50 km a cél felé (2018.04.28.)

Körülbelül egy évvel ezelőtt ragadott magával a gondolat, hogy milyen jó lenne teljesíteni a Kinizsi 100-at. Az oda vezető (most már tudom, hogy rögös) út első nagyobb lépése volt tavaly ősszel egy sikeresen teljesített Iszi 50 teljesítménytúra. Télen és kora tavasszal csak néhány rövidebb túrára futotta az időmből, ezért úgy döntöttem, hogy ezt az évet még a felkészülésre szánom.

Februárban elsők között regisztráltam az 50 km-es Gerecse teljesítménytúrára. Akkor még nagyon távolinak tűnt az április végi időpont, de képzeletben már elkezdtem róni a kilométereket. Melyik szakaszon jártam novemberben, hol merre kanyargott az út, stb. Készítettem magamnak egy időtervet, 11 órás teljesítéssel számolva.

Aztán telt-múlt az idő és egyre közeledett a rajt időpontja. Néhány héttel előtte a jó idő is megérkezett, én pedig minden szabad percemet a kertben töltöttem, hogy minél előbb befejezzem a tavaszi munkákat. Így hát túrázás helyett a kerti munka jelentette az első Gerecse 50-emre a felkészülést. Meg is lett az eredménye, mert néhány nappal a rajt előtt még alig tudtam reggelente felkelni az ágyból, annyira fájt a derekam.

A család többi tagját (feleségemet és 4 gyerkőcünket) is próbáltam rávenni, hogy induljanak el a 10 km-es távon. Nem tiltakoztak, szívesen szurkoltak volna nekem a befutónál, de úgy számoltuk, hogy túl sokat kellene nekik rám várniuk, ezért végül letettünk erről a családi indulásról.

Ilyen előzmények után egyedül indultam el szombaton hajnalban Tatabányára. Szerettem volna korán odaérni, hogy még elfogadható távolságban találjak parkolóhelyet és minél előbb elindulhassak, hátha így kevesebbet kell a nagy melegben gyalogolni. Háromnegyed 6 után nem sokkal már sikerült „becsipognom” és beállhattam a 6 órakor rajtolók népes csapatába.

Pontban 6 órakor indulhattunk el. Hatalmas emberfolyam hömpölygött végig a város utcáin. Néhány autó próbálkozott keresztezni a túrázók útját, kevés sikerrel. Gyorsan elértünk az autópálya alatt átvezető kis alagúthoz, majd folytattuk a gyaloglást a hétvégi kertek kerítése mellett.

6:30, János-forrás, 1. EP: Fél óra alatt értem el az első ellenőrző pontot. Gyors pecsételés után indultam is tovább. A rajtban kapott úti csomaghoz itt újabb kiegészítőt kaptunk, néhány ragtapaszt egy kis dobozkában. Ekkor még bíztam benne, hogy nem lesz rá szükségem, de eltettem és haladtam tovább.

A korai időpont és az égen lévő felhők miatt kissé sötét volt az erdőben, de azért időnként meg-megállva próbáltam fényképekkel is dokumentálni a túrát. Persze a megállás nem volt egyszerű, mert itt még eléggé együtt volt a mezőny, ezért csak olyan helyen lehetett megállni, ahol félre tudtam állni egy kicsit.

Fél óra alatt értem el az elágazást, ahol nagy tábla hirdette, hogy a 10 és 20 km-es távon indulóknak majd egyenesen kell továbbmenniük, de nekünk balra fordulva, a S- jelzésen kell folytatni az utunkat. Kényelmes, enyhén emelkedő szakasz következett, volt idő és lehetőség elfogyasztani a reggelim második részét, egy szendvicset.

OKT 14.: Rozália téglagyár – Hűvösvölgy (2018.03.11.)

Már nagyon hiányzott a séta, hiszen utoljára decemberben húztam túrabakancsot. Azóta időm sem nagyon volt és az időjárás sem volt éppen kirándulásbarát. Nem a hideggel volt a bajom, hanem a kilátásban szerettem volna gyönyörködni, de a ködös-felhős idő ennek nem kedvezett. Ezen a héten végig kellemes tavasz idő volt és szerencsére nem volt ez másképp a rövid hétvégén sem. (Szombat még munkanap volt…) Vasárnap reggel megkérdeztem a családot, hogy ki szeretne velem tartani egy nem túl hosszú, kb. 15 km-es túrára. A két fiam (8 és 11 évesek) kapott az alkalmon. Gyors reggeli és készülődés után autóba ültünk és elmentünk Solymárra, a temetőig. Ott rövid várakozás után felszálltunk a 820-as buszra, amely 10 perc alatt átvitt bennünket a téglagyári bejáróig.

Pecsételés után fél 10-kor indultunk el a Rozália téglagyártól Hűvösvölgy felé. Először aszfalton, később jól járható erdei úton, majd egyre sárosabb és havasabb, végül pedig teljesen hóval borított úton értünk fel a Csúcs-hegyre. Útközben láttunk néhány határkövet, amelyek Budapest egykori határát jelezték, valamint találkoztunk néhány teljesítménytúrázóval is. A pontőrtől a gyerekek még cukorkát is kaptak.

Hófoltok a Csúcs-hegyre vezető gyalogúton