Gerecse 50 – Ezúttal nem sikerült… (2025.06.14.)

Ha április, akkor Gerecse teljesítménytúra. Eddig ötször teljesítettem az 50 kilométeres távot és 2018 óta minden évben ez AZ áprilisi túrám. Ebben az évben is készültem rá, de sajnos csak lélekben, mert sem márciusban, sem április elején nem sikerült túrtabakancsot húznom. A nagyobbik fiam ezúttal nem is tervezte, hogy jönne velem, de a (majdnem) 15 éves ikrek úgy döntöttek, hogy megpróbálkoznak a 30 kilométeres távval. A fiam már volt velem Sárga 30-on, de a lányom eddig „csak” a Gerecse 20-at teljesítette (háromszor).

Be is neveztünk, szerveztük a logisztikát, hogy hogyan jutnak haza a gyerekek, amikor néhány nappal a kitűzött dátum előtt jött a hír, hogy a száj- és körömfájás járvány miatt elhalasztják a túrát. Kivételesen megörültem a hírnek, mert úgy gondoltam, hogy így legalább lesz egy kis időm felkészülni a megmérettetésre. Mert igaz, hogy ennél hosszabb távot is teljesítettem már, de azért ezt sem szabad félvállról venni, mert az 50 km az csak 50 km…

Hamarosan meglett az új dátum, ezúttal nem őszre halasztották, mint 2022-ben, hanem június közepére. Telt-múlt az idő, egyre közeledett június közepe, de nekem továbbra sem volt időm túrázgatni. Kicsit kezdtem aggódni, hogy hogyan fogok majd végigmenni? Azzal próbáltam magamat nyugtatni, hogy ismerem az utat, tudom, hogy hol mi vár rám és igaz, hogy túrázni nem voltam, de azért nem a fotelben ülve töltöttem a tavaszi hónapokat.

Június elején beköszöntött a nyár, a hőmérő higanyszála megragadt a 30 °C feletti tartományban, esőnek pedig már hetek óta a hírét sem hallottuk, így biztos voltam benne, hogy ebben az évben kivételesen nem a sarat fogjuk dagasztani, hanem a port fogjuk magunkra gyűjteni a Gerecse dombjai között.

A túra napján 5 órakor indultunk otthonról, az autót Tatabányán a szokott helyen, a vasútállomás parkolójában hagytuk, ahonnan néhány perc alatt felsétáltunk a rajt helyszínére. A korábbi évektől eltérően ezúttal egy kicsit kaotikusnak tűnt a rendszer, elég nagy tömeg állt a rajtsátor előtt és látszólag nem is haladt a sor. Miután sikerült értelmezni, hogy mi a szabály, én beálltam az 50-es tömegbe, a gyerekeim pedig ott vártak a 30-as sátor előtt, hogy körülbelül egyszerre csippantsák le a QR kódunkat. (A 30-as távon akkor már egyetlen induló sem várakozott, ott nem kellett sorba állni.)

Elsőre nem láttam át, hogyan működik a rendszer (a fényképet egy kollégám készítette)

Kinizsi 100 – A valóra vált álom (2024.05.25-26.)

7 év… Mennyi minden változott ennyi idő alatt! A nagylányom elvégezte a középiskolát, a többiek befejezték az általános iskolát, átléptem az ötödik X-et, a túrázás megszállottjává váltam, végigjártam az OKT-t és még hosszan lehetne folytatni a sort. De, egy valami nem változott: végig ott lebegett a szemem előtt az álom, hogy milyen jó lenne egyszer kézben tartani a Kinizsi 100 teljesítéséért járó oklevelet és kitűzőt…

2017-ben, amikor először vettem részt 50 km-es teljesítménytúrán, ez még szinte elképzelhetetlen volt számomra. Aztán ahogy teltek az évek, gyűltek a lábamba a kilométerek, egyre könnyebben vettem az akadályokat és egyre magabiztosabban, de azért mindig tisztelettel indultam neki az újabb kihívásoknak és az újabb 50 km-es távoknak. 2023-ban aztán úgy éreztem, hogy eljött az ideje az előrelépésnek és elindultam a Sárga 70 túrán. 50 km-re neveztem, de Hűvösvölgyben úgy döntöttem, hogy megpróbálok végigmenni. És sikerült…

Az év hátralevő részében folytattam az RPDDK-t, belevágtam a KDP-be, 2024 tavaszán pedig szokás szerint beneveztem a Gerecse 50-re. Amint a Bánya-hegyi siratófalon mentünk felfelé az elsőbálozó fiammal, szóba elegyedtünk egy túrázóval, aki azt mondta, hogy az az álma, hogy 5 éven belül, 60 éves kora előtt teljesítse a Kinizsi 100-at, de erre csak akkor fog vállalkozni, ha előtte a Gerecse 50-et 9 órán belül végigjárja. Ekkor jutott nekem is megint eszembe, hogy milyen jó lenne ott állni Tatán, oklevéllel és kitűzővel a kezemben. Kicsit meg is nyugodtam, hogy nem kell sietni, van még közel 10 évem az álmom valóra váltásához. Itthon elmeséltük ezt a kis történetet a feleségemnek, mire ő csak annyit mondott: „Szó sem lehet róla, hogy 60 évesen indulj a Kinizsin! Miért nem mész most?” „Valóban, miért nem megyek most?” – tettem fel magamban magamnak a kérdést. „Azért, mert félek. Félek attól, hogy nem tudom teljesíteni. Félek a kudarctól…”

Aztán mégiscsak beneveztem és felkerültem a várólista 194. helyére. Megnyugodtam. Én megtettem, beneveztem, de innen úgysem fogok bekerülni, úgyhogy nyertem még egy évet. Jött a Sárga 70, ahol ismét csak 50 km-re mertem nevezni (talán babonából?), amiből a végén mégiscsak 70 km lett, igaz, nem egészen úgy, ahogy terveztem.

Gerecse 50 – Egy „elsőbálozó” nagy feltámadása (2024.04.20.)

2018-ban, amikor először neveztem a Gerecse 50 teljesítménytúrára, az a cél lebegett a szemem előtt, hogy érjek be szintidőn belül a célba. Ma is emlékszem arra a pillanatra, amikor jónéhány vízhólyaggal a lábamon, fáradtan, de boldogan átvettem a sikeres teljesítésért járó kitűzőt és oklevelet. Azóta eltelt 5 év és már négy színes Gerecse 50-es kitűző mosolygott rám a falról (és egy jubileumi 40-es 2022-ből). 2024-re ezek után nem lehetett más célom, mint megszerezni az ötödik 50-es kitűzőt.

Március elején kezdtem kérdezgetni a családot, hogy ebben az évben ki szeretne elindulni és melyik távon? A 14 éves ikreink a már megszokott 20 km-es távot választották, a feleségem pedig ebben az évben is elvállalta a kíséretet. A nagyobbik (16 éves) fiam előző évben 30 km-en indult és 5 óra 43 perc alatt teljesítette azt. Az első kérdésemre még „Majd meglátom...” volt a válasz, de néhány nappal később határozottan kijelentette: „Apa, idén megyek veled!” Úgy éreztem, hogy ezzel alaposan feladta nekem a leckét. Tudtam, hogy fizikailag képes rá, de kicsit aggódtam, hogy vajon fejben is felkészült-e a 10-11 óra gyaloglásra. Nem szerettem volna, hogy csalódás érje az első „nagy” túráján.

A nagy nap közeledtével egyre gyakrabban nézegettem az időjárás előrejelzést. Szerettem volna, ha a fiamnak legalább a dagonya és az eső nem nehezíti meg a dolgát. Sokáig úgy látszott, hogy az égiek meghallgatják a fohászomat és egész hétre száraz, meleg, napos idő ígérkezett.

A túra előtti hétvégén az RPDDK-n bejárattam az új túrabakancsomat és izgatottan vártam április 20-át. A gondolataim pedig folyamatosan azon jártak, hogy a fiamnak sikerüljön szintidőn belül célba érnie.

A munkatársaimat is próbáltam rávenni, hogy tartsunk egy csapatépítő túrát. Az egyik kolléganőm be is nevezett az 50 km-es távra, de egy héttel a túra előtt futás közben elütötte egy kisgyerek biciklivel és kificamodott a bokája, úgyhogy nem tudott jönni. Két másik kollégám a 30 km-es távra nevezett be, de úgy terveztük, hogy a közös szakaszon együtt megyünk.

Csütörtöktől az addiginál is gyakrabban néztem az időjárás előrejelző oldalakat, főleg azután, hogy szombatra egyre nagyobb valószínűséggel esőt jósoltak. Meg is kérdezte tőlem valaki (nem az indulók közül) a munkahelyemen, hogy mi lesz, ha esni fog az eső? Csak annyit mondtam neki, hogy akkor veszünk esőkabátot is...

KDP: Óbarok – Szár (2024.02.18.)

Egy rövid, pecsételés nélküli túrával búcsúztam a Gerecse dombjaitól. Vasárnap az ebédlőasztal helyett az autó kormánya mellé ültem le, hogy Szár és Bicske érintésével eljussak Óbarokra. Bemelegítésként felmásztam az Öreg-Kőszikla-tetőre, utána tettem egy kitérőt a Lófingató-hegyre, végül pedig gyönyörködtem a majdnem körpanorámában a Zuppa-tetőn.

Vasárnap reggel összekészítettem a túrafelszerelésemet és a bakancsommal együtt vigyázzba állítottam a bejárati ajtó mellett, hogy amikor hazaérünk a templomból, csak bele kelljen bújni a cipőmbe és már indulhassak is Szárra. Az elképzelés jó volt, csak hát élt a XX. század elején egy amerikai repülőmérnök, aki megmondta, hogy „Ami elromolhat, az el is romlik.” Természetesen most vasárnap szólítottak meg olyan emberek, akikkel már hónapok óta nem beszéltem...

Kicsit később értünk haza, mint ahogy azt indulás előtt gondoltam. Volt ugyan B-tervem is arra az esetre, ha valamilyen okból kifolyólag nem érném el Száron a vonatot, de mivel a navigációs alkalmazás azt jósolta, hogy 10 perccel a vonat indulása előtt még így is odaérek, ezért maradtam az A-tervnél. Majd helyenként egy kicsit jobban rálépek a gázpedálra! – gondoltam magamban. De az élet megint máshogy alakult, jónéhány hétvégi vezetővel találkoztam útközben, akik segítettek abban, hogy még véletlenül se tudjam túllépni a megengedett sebességhatárokat.

Valószínűleg a navigáció is számolt ezekkel az autósokkal, mert pontosan az induláskor megjósolt időpontban állítottam le az autót a szári vasútállomás parkolójában. A vonat pontosan érkezett, pedig ezúttal több időm volt az átszállásra Bicskén, mint januárban. A buszon válogathattam a szabad helyek között, mert a vezetővel együtt összesen hárman utaztunk rajta.

Háromnegyed egykor szálltam le Óbarokon. Végigvettem a szokásos indulás előtti teendőket, majd elindultam a P jelzéseket követve ugyanabba az irányba, mint másfél hónappal korábban. Január elején ugyanis nem másztam fel az Öreg-Kőszikla-tetőre, azt erre a túraszakaszra tartogattam. A P3 jelzésen gyorsan odaértem a régi kőfejtőhöz. A jelzések azonban ott nem értek véget, hanem a békeoszlop mellett meredeken megindultak felfelé, a szikla tetejének irányába. Bemelegítésnek nem volt rossz...

A Fehér-szikla a faluból nézve

Felértem a kőfejtőhöz

A békeoszlop az egykori kőfejtőben

KDP: Óbarok – Tarján (2024.01.05.)

Mielőtt még beindult volna az új évben a mókuskerék, megkegyelmeztek nekem az égiek, így ismét útra keltem, hogy ismerkedjek a Gerecse újabb tájaival. A szokásos utazási izgalmak után Óbarokról indultam útnak, a zajtól távolodva, de azt el nem hagyva átsétáltam Csabdiba. Hó híján az odakészített hólapátot nem használtam, viszont körbesétáltam a templomromot. Pecsételtem, lövéseket hallottam, őzeket láttam, hegyet másztam és a Somlyóvári kulcsosháznál ebédeltem. Utána vár híján a kilátásban gyönyörködtem, rácsodálkoztam az esztergomi Bazilikára, végül pedig leszaladtam Tarjánba, ahol az aszfalton lekoptattam még egy kis mintázatot a bakancsom talpáról.

Túrázás szempontjából nem úgy sikerült az év végi időszak, mint ahogy azt elterveztem. Rengeteget esett az eső, amikor pedig nem esett, akkor gyakran akkora köd volt, hogy az ablakon alig lehetett kilátni. Ilyen időben nem volt kedvem túrázni, mert bár annak is megvan a maga varázsa, amikor az ember csak megy bele a semmibe, de én általában azért (is) megyek túrázni, hogy nézelődjek és gyönyörködjek a tájban. Szerencsére az új év első péntekjén az égiek meghallgatták a panaszaimat és rövid időre elfújták a ködöt, valamint befoltozták a lyukakat a felhőkön, így aztán ismét útra kelhettem.

A közlekedés miatt úgy döntöttem, hogy ezúttal is Tarján lesz a végállomás, ezért reggel ismét ott hagytam az autót. Háromnegyed 7 körül több busz is indul onnan Tatabányára, én az első lehetőséget kihasználva negyed 8-kor már Tatabányán voltam. Kissé hűvös volt a reggel, ezért a vasútállomás várójában ütöttem el a vonat indulásáig hátralévő 20 percet. A vonat pontosan indult és Szárligetig tartotta is a menetrendet. Ott az állomás előtt lelassított és csigatempóval araszolt be a peron mellé. Megállás után pedig három nyelven is bemondták, hogy „A vonat késéssel fog továbbindulni”. Ez kell nekem! – gondoltam magamban. Bicskén ugyan volt 10 percem az átszállásra, de 5 perc várakozás után még semmi jele nem volt annak, hogy mikor indulunk tovább. Amikor már kezdtem volna idegeskedni, akkor végre elszáguldott mellettünk egy IC és végre mi is mehettünk tovább. Azért nem semmi, hogy 16 perces út alatt sikerült 8 perc késést összeszedni! De, minden jó, ha jó a vége, Bicskén volt még 2 percem, hogy elérjem a buszt és ez sikerült is, így negyed 9-kor már el is indítottam a GPS-t az óbaroki buszmegállóban.

Amikor néhány lépés megtétele után megláttam a P3 jelzést elgondolkodtam, hogy felmenjek-e a Fehér sziklákhoz, de végül úgy döntöttem, hogy inkább majd a következő túra elején teszem meg ezt a kitérőt.

A karácsonyi díszbe öltöztetett óbaroki buszmegállótól indultam útnak ezen a pénteken

A Fehér sziklákat most csak távolról néztem meg

KDP: Lábatlan – Tarján (2023.12.18.)

Majdnem 2 hónap kihagyás után, december közepén húztam újra túrabakancsot. Ezúttal azonban tájegységet, sőt színt is váltottam és a Zselic helyett a Gerecse dombjai között kezdtem el kék helyett piros csíkokat keresgélni. A Közép-Dunántúli Piros igazolófüzetét a végéről kezdtem olvasni, ezért Lábatlanról indultam neki a teljesítésnek. A ködös reggelen a vasútállomáson megkerestem a piros pöttyös táblácskát, közelről megnéztem az áradó Dunát, majd a kellemes városi sétát az Öreg-hegyre vezető emelkedőn fejeztem be. Pusztamaróton eszembe jutott az első 50 km-es teljesítménytúrám, a Marót-hegy lábánál pedig a Gerecse 50. Téli erdőn át érkeztem meg a Király-kúthoz, ahonnan már csak néhány lépés volt Héreg. Könnyű, levezető sétára számítottam Tarjánig, a nap sugarai viszont megnehezítették a dolgomat az utolsó 5 kilométeren.

Októberben, amikor Kaposmérőről autóztam hazafelé, azon gondolkoztam, hogy milyen jó lenne még 2023-ban egy vagy két szakaszt teljesíteni az RPDDK-ból. Ez az elképzelés akkor még megvalósíthatónak látszott, de a következő két hónap túrázás szempontjából egy kicsit másként alakult. Az iskolai őszi szünet idején a gyerekekkel tekertünk egyet a Balaton körül, utána vagy a munka, vagy az időjárás miatt nem volt lehetőségem túrázni. Mire minden összeállt volna, addigra pedig annyira lerövidültek a nappalok, hogy le kellett mondanom az RPDDK folytatásáról. Gondolkoztam hát, hogy mitévő legyek? Felmerült, hogy folytatom az OKT-t, de azt gyorsan elvetettem. Már korábban is szemeztem a Közép-Dunántúli Piros mozgalommal, mivel egyrészt részben ismerős helyeken halad, másrészt közel van a lakóhelyemhez, így rövidebb szakaszok teljesítése esetén sem érzem azt, hogy rengeteget kell utaznom néhány kilométer sétáért.

Az első nehézséget az igazolófüzet beszerzése jelentette. Végül néhány levélváltás és telefon után november végén az ÉDTTSZ-től rendeltem egyet, amelyet postán el is küldtek nekem. December elején már nagyon viszketett a talpam és mehetnékem volt, de ismét közbeszólt az időjárás: „váratlanul” leesett 20 cm hó és veszélyes lett volna az erdőben túrázni a hó súlya alatt letörő ágak miatt. Amilyen gyorsan jött a hó, olyan gyorsan el is olvadt és egy héttel később már úgy éreztem, hogy a dagonyák is elviselhető méretűre zsugorodtak, ezért elérkezett a nagy nap. Belevágtam egy újabb túramozgalom teljesítésébe...

Ezúttal a „szokásosnál” egy kicsit később csörgött az ébresztőórám, mert elég volt háromnegyed hatkor útnak indulni otthonról. Tarjánig mentem autóval, onnan busszal, egy átszállással terveztem eljutni a kiindulópontra, Lábatlanra. A tömegközlekedést ismerve mindig izgulok egy kicsit, amikor átszállással kell eljutnom A-ból B-be, nem volt ez másként ezen a reggelen sem. 8 perc lett volna az átszállásra Tokodaltárón, de a Tarjánból induló busz 6 perc késéssel érkezett a megállóba... Menet közben úgy éreztem, hogy a vezető próbálja lefaragni a késést, de nem nagyon sikerült neki. Szerencsére, több sem lett a késés Tokodaltáróig, így maradt 2 percem, hogy átérjek az egyik buszmegállóból a másikba. Ennyi idő éppen elég volt, sőt, a végén még várnom is kellett, mert a másik busz is késett 5 percet...

Néhány perccel negyed 9 előtt szálltam le a buszról a Piszkei lakótelepnél. Gyorsan végigvettem a szokásos indulás előtti teendőket, majd útnak indultam. Egyelőre még jelzetlen úton, mert a P jelzés csak a vasútállomásnál kezdődik, addig pedig még meg kellett tennem körülbelül 700 métert. Szedtem a lábaimat és 8 perccel később már ott álltam a piros pöttyös fémlapocska előtt. A köd miatt a Dunából semmi nem látszott, így megörökítettem a túra hivatalos kezdőpontját és folytattam a gyaloglást, immár a P jelzéseket követve.

Indulj el egy úton...

A piszkei vasútállomás épületétől néhány méterre található a KDP hivatalos kezdőpontja

Az látszott, hogy ez nem a szép kilátások túrája lesz

Gerecse 50 – A nagy sárdagasztás (2023.04.15.)

Egy év kihagyás után ismét a leghosszabb, 50 km-es távra fizettem be a nevezési díjat. A túra hetében árgus szemekkel figyeltem az időjárás előrejelzést, de hiába. Egyik általam ismert oldal sem akart szombatra esőmentes napot jósolni. Sőt, csütörtök-péntekre az ország nyugati részére az egy havi átlagot meghaladó mennyiségű esőt ígértek. Ettől persze nem ijedtem meg, de azért örültem volna, ha nem kell bőrig ázni, vagy pedig végig esőkabátban gyalogolni.

Ezúttal (sajnos) nem tévedtek a meteorológusok, csütörtök este megérkezett a mediterrán ciklon és bőséges csapadékkal áztatta meg a zöldülő természetet. A növények valószínűleg örültek az égi áldásnak, én nem annyira...

Az időjárás előrejelzések nem sok jót ígértek szombatra (forrás: met.hu)

Az vígasztalt, hogy volt, ahol több eső esett, mint a Gerecsében (forrás: Időkép)

OKT 11.: Koldusszállás – Bánya-hegyi erdészház (2023.01.03.)

Az új év harmadik napján ködös, felhős időben gyalogoltunk a fiaimmal a Gerecse számomra jól ismert tájain. Koldusszálláson és a Bánya-hegyen pecsételtünk és még a sziklamászó paradicsom megtekintése is belefért a délelőttbe.

A karácsonyi ünnepek elmúltával ismét viszketni kezdett a talpam, hiányzott a túrázás. Napok (sőt, inkább hetek) óta borult, ködös, párás volt az idő és ugyanezt jósolták a meteorológusok erre a napra is, de ez sem tudott visszatartani attól, hogy útra keljek.

Olyan OKT szakaszt kerestem, ahol nem a szebbnél szebb panorámákon van a hangsúly, nincs túl messze és a gyerekek sem járták még végig. Végül több okból is a Koldusszállás – Tardos szakaszra esett a választásom. Az egyik az volt, hogy az elmúlt 5 évben már többször jártam erre, de soha nem fényképezgettem. Most ezt is bepótolhattam és kiegészíthettem az OKT fényképgyűjteményemet.

Hétfő este megkérdeztem a gyerekeket, hogy van-e kedvük velem jönni? A kisebbik fiam azonnal rávágta, hogy igen, a nagyobbik (15 éves kamasz) viszont húzta a száját, hogy neki nincs kedve korán kelni és a lányok sem jönnek, úgyhogy ő is inkább otthon marad. De nem hagytuk annyiban a dolgot, addig-addig beszélgettünk, amíg végül ő is azt mondta, hogy „Na, jó, talán megyek.” A lányok viszont továbbra is az otthonmaradás mellett döntöttek.

Reggel negyed hatkor volt ébresztő a fiúknak, a nagyobbik még egyszer próbálkozott, hogy neki mégsincs kedve, de végül sikerült rábeszélnem, így fél órával később hárman ültünk be az autóba és indultunk Tardos felé. Útközben sok helyen sűrű ködben haladtunk, de szerencsére nem volt nagyon hideg, így az úttestre nem fagyott rá a pára.

15 perccel a busz indulása előtt érkeztünk meg Tardosra és parkoltunk le a buszmegálló mellett. De régen volt már, amikor úgy sikerült megoldani a közlekedést, hogy a túra végén nem kellett tömegközlekedni!

Még sötét volt, amikor megérkezett a busz. A fél órás út alatt lassan kivilágosodott, útközben helyenként még a köd is felszállt, de azért attól nem kellett tartani, hogy szemünkbe süt a nap.

Tatabánya határában, a Fagyűjtőtelep nevű megállóban szálltunk le a buszról. Rövid készülődés, a szokásos „Ideértünk, most indulunk” telefon az otthoniaknak és a GPS indítása után mi is útnak indultunk. Átkeltünk az autópálya alatt, majd közel 1 km-t sétáltunk a koldusszállási pecsételőhelyig.

Útnak indultunk a Fagyűjtőtelep buszmegállótól

Felettünk dübörögtek a kamionok az M1-es autópályán

Gerecse 40 (2022.04.23.)

Ebben az évben hagytam magam elcsábítani és az 50 km-es táv helyett a 40. rendezés alkalmából meghirdetett 40 km-es távra neveztem. A korábbi évek tapasztalatai alapján azt gondoltam, hogy hamar betelik az 1040 fős létszám, ezért nem bíztam a szerencsére az indulási lehetőséget és mindjárt az elején befizettem a nevezési díjat. Aztán ahogy telt-múlt az idő, csak nem akart betelni a létszám és még az indulás előtti napon is bőven volt hely mindegyik távon. Ez persze nem szegte a kedvemet, de csodálkoztam rajta.

A nevezés állása az indulás előtti napon

Gerecse 50 – harmadszor (2021.08.28.)

2020 márciusában elsők között regisztráltam a Gerecse 50-re és ugyanúgy terveztük a túrát, mint 2019-ben. Én korán elindultam volna az 50 km-en, feleségem a fiúkkal minél később a 20 km-en, így az utolsó métereket ismét együtt tehettük volna meg. Aztán jött a Covid és vele együtt ment a Gerecse. Jött a nyár, az ősz, a tél és újra a tavasz, de a Covid még mindig maradt, így 2021 tavaszán sem volt Gerecse. Végül, többszöri halasztás után augusztus utolsó hétvégéje lett a túrahétvége. Szombaton Gerecse 50, vasárnap a többi táv. Ha már így alakult a program, akkor mi is változtattunk az tervünkön és nagy reményekkel készültem a túrára.

Természetesen a túra közeledtével jöttek a szokásos itt fáj – ott fáj érzések, de péntek estére sikerült meggyógyítani az összes „fájó” porcikámat. Így hát egészséges izgalommal bújtam ágyba és gyorsan el is aludtam.

Szombat reggel, 4:15: a telefonom ellentmondást nem tűrő hangjára ébredtem. Kényelmesen összekészülődtem, autóba ültem és indultam Tatabányára. Már elmúlt 6 óra, amikor megérkeztem, de a Fő téren lévő parkolóban még sikerült üres helyet találnom. Felsétáltam a rajthoz, átestem a kötelező ellenőrzésen és megkaptam a védettséget igazoló zöld karszalagot.

6:21, rajt: az indulásnál nem volt előttem senki, így nem kellett várakoznom. A kedves, mosolygós lány beolvasta a rajtlapomon lévő QR kódot és jó túrát kívánt. A következő asztalnál átvettem a hátizsákban az „ellátmányt”, majd magányosan útnak indultam. Ezúttal a saját tempómban haladhattam a város aszfaltozott járdáin, nem sodort magával a hömpölygő tömeg. Átkelés az autópálya alatt, poros kocsiút a hétvégi telkek kerítése mentén, majd egy éles jobbkanyar a bevásárlóközpont parkolójánál és már meg is érkeztem mezőn átvezető keréknyomokhoz.

OKT 11.: Mogyorósbánya – Péliföldszentkereszt (2021.02.14.)

2017-ben, amikor teljesítettem ezt a kéktúra szakaszt, már sötét volt és fáradt voltam, így fel sem merült bennem, hogy felmenjek a Jankovich-barlanghoz. De a hely azóta ott szerepelt a bakancslistámon.

Gyönyörű, napos idő volt ezen a februári vasárnapon, fagypont körüli hőmérséklettel. Ebéd után bakancsot húztam, tettem egy kis enni-innivalót a hátizsákomba és elindultam, hogy felmásszak a bajóti Öreg-kő oldalában nyíló barlangokhoz.

Mogyorósbányán, a templom előtt leparkoltam az autóval és elindultam felfelé a Fő utcán. Úgy emlékeztem, hogy az utolsó házakat elhagyva egy bokatörő köves úton kell továbbsétálni. Most viszont nem akart véget érni az aszfalt. Rosszul emlékszem? Nem, nem az emlékeim csaltak meg, hanem az elmúlt másfél évben elkészült a SacraVelo kerékpárútnak ez a szakasza, így a bokatörő köves út helyett tükörsima aszfalton lehet gyalogolni a letérésig, ahol a K jelzés jobbra kanyarodik.

Bokaficamító köves út helyett tükörsima aszfalton hagytam el a falu szélső házait

ISZI 50 és egy kis éjszakai ráadás (Csillaghegyi Csillagok, 2019.11.30.)

Különös érzésekkel és nagy tervekkel készültem a 2019. évi ISZI 50 teljesítménytúrára. Különös érzésekkel, mert 2017-ben itt estem át a „tűzkeresztségen”, ez volt az első 50 km-es túrám. Szerettem volna újra átélni az akkori túra élményét és a célba érés eufóriáját. De azért titokban bíztam benne, hogy az azóta eltelt 2 évben kétszer teljesített Gerecse 50-nek (2018, 2019) köszönhetően kevesebb szenvedés árán sikerül elérni Mogyorósbányáig.

A túrát megelőző hetekben azon törtem a fejemet, hogyan lehetne még emlékezetesebbé tenni az eseményt, hogyan lehetne egy kicsivel több kihívást csempészni bele? Először arra gondoltam, hogy „versenyen kívül” Mogyorósbányáról tovább megyek Dorogig. 65 km, benne egy éjszakai Getével, lenne benne kihívás... Végül a két fiam segítségével alakult ki a végleges terv: reggel indulás Szárligetről, 17 óra körül érkezés a Kakukkba, a 17:20-as különbusszal utazás Dorogra, majd onnan haza. Rövid pihenő és vacsora után autóba pattanunk és este 8 óra körül a két fiammal még elindulunk a 15 km-es távon Békásmegyerről fel a Nagy-Kevélyre.

Ahogy közeledett a túra napja, úgy jöttek elő a szokásos valós vagy képzelt fájdalmak és sérülések (térd, derék,...). Próbáltam helyükön kezelni ezeket a tüneteket, mert korábban is csak azt jelezték számomra, hogy fejben is fel kell készülni az eseményre.

A túra előtti szerdán és csütörtökön még esett az eső, de szombatra újra száraz időt jósoltak a meteorológusok. Péntek este összepakoltam a hátizsákomat, a Gerecsén már bevált módon leragasztottam a talpamat, valamint a lábujjamat és próbáltam időben elaludni. De csak forgolódtam az ágyon, nem jött álom a szememre. Egész éjszaka az járt a fejemben, hogy az 50 km teljesítése után vízhólyagok, sérülés, vagy egyszerűen csak fáradtság miatt már nem tudok majd elmenni a fiaimmal az éjszakai túrára, pedig megígértem nekik.

Fél 6 előtt nem sokkal végre csörgött az ébresztőóra és véget értek a rémálmaim. Most ugyan nem esett az eső, mint két évvel korábban, de a süvítő szél semmivel sem volt barátságosabb, mint annak idején a tetőn kopogó esőcseppek hangja. Fel is tettem magamnak a szokásos kérdést („Kell ez nekem?”), de még mielőtt esetleg rossz választ adhattam volna rá, feleségem biztatott, hogy csak öltözzek fel melegen és minden rendben lesz.

6:30, Herceghalom, vasútállomás: A feleségemnek köszönhetően idén kimaradt a hajnali vonatozás,  mert autóval elvitt Herceghalomra. A vasútállomáson a süvítő hideg szél miatt nem nagyon volt kedvem kiszállni az autóból. De itt már nem volt visszaút. Még egy tartalék pulóvert betettem a hátizsákomba, majd elbúcsúztunk egymástól. A vonat érkezéséig hátralévő 15 percet a váróteremben próbáltam túlélni. Ott ugyan szerencsére nem fújt a szél, de én ott is dideregtem. A vonat pontosan érkezett és a várakozásommal ellentétben még ülőhely is volt rajta.

Gerecse 50 – másodszor (2019.04.27.)

Január-februárban már izgatottan nézegettem a Gerecse honlapját és vártam, hogy elinduljon a nevezés. Eszembe jutott az egy évvel korábbi időszak, amikor első alkalommal neveztem az 50 km-es távra, utána pedig februártól áprilisig szinte hetente végigjártam gondolatban az útvonalat. Próbáltam elképzelni, hogy mi vár majd rám az úton, olvasgattam korábbi évek beszámolóit és memorizáltam, hogy hol milyen jelzést kell követni.

Ebben az évben végül többszöri halasztás után február végétől lehetett nevezni, amit az elsők között meg is tettem. De utána nem töltött el a várakozás izgalma, szinte el is felejtettem az egészet. Mindössze akkor jutott eszembe, amikor a feleségem és a két fiunk is benevezett a 20 km-es távra és próbáltam olyan időtervet készíteni, amely alapján a Turultól együtt sétálhatunk be a célba.

Egy héttel a Gerecse előtt tartottunk egy három napos „felkészítő túrát” a családdal a Zemplénben, végigjártuk az OKT 27. szakaszát. Nagyon jó időnk volt, sok szépet láttunk, meseszerű élményekben volt részünk, de… De sikerült begyűjtenem két kicsi, viszont annál fájdalmasabb vízhólyagot a talpamra és az egyik lábujjamra. Ettől kezdve aztán napról-napra egyre pesszimistább lettem, úgy éreztem, hogy fáj a térdem, a derekam és minden porcikám, amelyre szükségem lenne a gyaloglásnál. Pénteken este jutott eszembe, hogy még egyszer sem néztem rá a térképre, egyszer sem jártam végig gondolatban az útvonalat. Mielőtt még maga alá temetett volna az elkeseredettség, lefeküdtem aludni.

4:15: az ébresztőóra ellentmondást nem tűrő hangjára ébredtem. Miután magamhoz tértem tudatosult bennem, hogy kint bizony szakad az eső. Félálomban odarohantam a számítógéphez és megnéztem a radarképet. Az előrejelzés szerint 1-2 órán belül elvonul az esőt okozó felhő, utána kellemes túraidőt jósoltak. Hittem nekik…

Háromnegyed órával később már az autóban ültem és úton voltam Tatabánya felé. Az eső továbbra is szakadt, mintha dézsából öntötték volna, de már nem volt visszaút. Különben is azt jósolták, hogy hamarosan eláll…

OKT 11.: Mogyorósbánya – Dorog (2018.07.16.)

Már régóta szerettem volna megmászni a híres-hírhedt Nagy-Getét. Egyrészt azért, mert a Mogyorósbánya – Dorog rész még hiányzott ahhoz, hogy teljes legyen a pecsétgyűjteményem a Szárliget – Rozália téglagyár szakaszon. Másrészt azért, mert sokat olvastam már róla, általában azt, hogy nagyon meg tudja izzasztani az embert. Főleg akkor, ha Tokod felől kell megmászni. Harmadrészt pedig azért, mert a hálószobánk ablaka éppen a hegy irányába néz és gyakran elgondolkoztam rajta, vajon milyen lehet onnan a kilátás.

A szabadságom első napján korán reggel keltem és negyed 7-kor már Dorogon vártam a Mogyorósbánya felé induló buszt. A mentrendben jelzettnél néhány perccel korábban meg is érkezett és 20 perc alatt elvitt Mogyorósbányára. A Kakukkban begyűjtöttem a pecsétet és már indultam is a Kőszikla irányába.

A nem túl meredeken, de folyamatosan emelkedő erdei úton 20 perc alatt értem el a TIT emlékkövet. A kitaposott ösvényt követve kimentem a sziklákig, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a környékre. Habár még korán volt és párás volt a levegő, de azért a távolban ki lehetett venni az esztergomi bazilika körvonalait és az alatta kanyargó Duna vonalát.

A TIT emlékkő a Kősziklán

Gerecse 50 – újabb 50 km a cél felé (2018.04.28.)

Körülbelül egy évvel ezelőtt ragadott magával a gondolat, hogy milyen jó lenne teljesíteni a Kinizsi 100-at. Az oda vezető (most már tudom, hogy rögös) út első nagyobb lépése volt tavaly ősszel egy sikeresen teljesített Iszi 50 teljesítménytúra. Télen és kora tavasszal csak néhány rövidebb túrára futotta az időmből, ezért úgy döntöttem, hogy ezt az évet még a felkészülésre szánom.

Februárban elsők között regisztráltam az 50 km-es Gerecse teljesítménytúrára. Akkor még nagyon távolinak tűnt az április végi időpont, de képzeletben már elkezdtem róni a kilométereket. Melyik szakaszon jártam novemberben, hol merre kanyargott az út, stb. Készítettem magamnak egy időtervet, 11 órás teljesítéssel számolva.

Aztán telt-múlt az idő és egyre közeledett a rajt időpontja. Néhány héttel előtte a jó idő is megérkezett, én pedig minden szabad percemet a kertben töltöttem, hogy minél előbb befejezzem a tavaszi munkákat. Így hát túrázás helyett a kerti munka jelentette az első Gerecse 50-emre a felkészülést. Meg is lett az eredménye, mert néhány nappal a rajt előtt még alig tudtam reggelente felkelni az ágyból, annyira fájt a derekam.

A család többi tagját (feleségemet és 4 gyerkőcünket) is próbáltam rávenni, hogy induljanak el a 10 km-es távon. Nem tiltakoztak, szívesen szurkoltak volna nekem a befutónál, de úgy számoltuk, hogy túl sokat kellene nekik rám várniuk, ezért végül letettünk erről a családi indulásról.

Ilyen előzmények után egyedül indultam el szombaton hajnalban Tatabányára. Szerettem volna korán odaérni, hogy még elfogadható távolságban találjak parkolóhelyet és minél előbb elindulhassak, hátha így kevesebbet kell a nagy melegben gyalogolni. Háromnegyed 6 után nem sokkal már sikerült „becsipognom” és beállhattam a 6 órakor rajtolók népes csapatába.

Pontban 6 órakor indulhattunk el. Hatalmas emberfolyam hömpölygött végig a város utcáin. Néhány autó próbálkozott keresztezni a túrázók útját, kevés sikerrel. Gyorsan elértünk az autópálya alatt átvezető kis alagúthoz, majd folytattuk a gyaloglást a hétvégi kertek kerítése mellett.

6:30, János-forrás, 1. EP: Fél óra alatt értem el az első ellenőrző pontot. Gyors pecsételés után indultam is tovább. A rajtban kapott úti csomaghoz itt újabb kiegészítőt kaptunk, néhány ragtapaszt egy kis dobozkában. Ekkor még bíztam benne, hogy nem lesz rá szükségem, de eltettem és haladtam tovább.

A korai időpont és az égen lévő felhők miatt kissé sötét volt az erdőben, de azért időnként meg-megállva próbáltam fényképekkel is dokumentálni a túrát. Persze a megállás nem volt egyszerű, mert itt még eléggé együtt volt a mezőny, ezért csak olyan helyen lehetett megállni, ahol félre tudtam állni egy kicsit.

Fél óra alatt értem el az elágazást, ahol nagy tábla hirdette, hogy a 10 és 20 km-es távon indulóknak majd egyenesen kell továbbmenniük, de nekünk balra fordulva, a S- jelzésen kell folytatni az utunkat. Kényelmes, enyhén emelkedő szakasz következett, volt idő és lehetőség elfogyasztani a reggelim második részét, egy szendvicset.

ISZI 50, avagy az első ötvenesem (2017.11.18.)

Kinizsi 100… Idén tavasszal találkoztam először ezzel a „fogalommal” és mindjárt magával is ragadott. Elkezdtem a résztvevők beszámolóit és a felkészülésre vonatkozó írásokat olvasgatni, hogy minél előbb én is átélhessem azt az élményt, amikor Tatára érve átveszem a sikeres teljesítésért járó oklevelet és kitűzőt. Elhatároztam, hogy megpróbálok felkészülni a 2018-as Kinizsi 100-ra.

De hogyan kezdjem el? Eddig összesen egy 12 km-es teljesítménytúrán vettem részt, azon kívül csak rövidebb családi kirándulások során koptattam az erdei gyalogösvényeket. Arra gondoltam, hogy valami olyan távval kellene kezdeni, amelyben már van kihívás, de elsőre vállalható. 20 km a Pilis körül. Szeptember elején egy esős-borongós-napos szombaton, egyedül, különösebb nehézségek nélkül, elfogadható idővel teljesítettem.

Mi legyen a következő? Kicsit több szint, de ugyanekkora táv? Kicsit hosszabb táv, de nem sokkal több szint? Vagy esetleg hosszabb táv és több szint? Végül az utolsó változat mellett döntöttem, 35 km, végig a piroson Esztergomból indulva. Október elején ez is sikerült. Lett ugyan néhány vízhólyag a lábamon, néhány napig minden lépés emlékeztetett a hétvégi elfoglaltságomra, de a vízhólyagok elmúltak és mára már csak a kellemes emlékek maradtak.

Elkezdtem tervezgetni a következő havi felkészülést, amikor rátaláltam a NIK 40-re. Még egy kicsit hosszabb táv, pont jó lesz! De szinte végig sötétben! Ezt mégsem nekem találták ki… Akkor legyen inkább az ISZI 50!

A következő napok és hetek során folyamatosan azon vívódtam, hogy milyen jó lenne végigmenni, de vajon lesz-e hozzá elég erőm és kitartásom? Megnéztem, hogy ha nem bírom, akkor 20 km-nél ki lehet szállni, onnan könnyen haza tudok jutni. Annyit már mentem, addig biztos bírni fogom. Feltéve, hogy nem esik az eső vagy a hó, ami november közepén egyáltalán nem zárható ki. Ahogy közeledett november 18-a, egyre gyakrabban néztem az időjárás előrejelzést. Esni fog? Nem fog esni? Hideg lesz? Hét elején még azt jósolták, hogy nem lesz eső. Elmegyek! Aztán csütörtökön már esőt jósoltak péntek délutánra és szombat délelőttre. Nem megyek, nem fogom eláztatni magamat! Pénteken már csak aznapra mondtak esőt, elmegyek! De nincs fejlámpám, nem megyek! Kérek egyet kölcsön és elmegyek! Végül péntek este mégiscsak összecsomagoltam, amire úgy gondoltam, hogy szükségem lesz és lefeküdtem aludni. De alvás helyett sokáig csak azt hallgattam, ahogy az esőcseppek szakadatlanul kopognak a terasz tetején.

Hajnali 4 órakor csörgött az ébresztőóra. Kintről ugyanazok a hangok szűrődtek be, mint este elalvás előtt: az eső még mindig esett. Itthon maradok… Feleségem észrevette a bizonytalansággal vegyes szomorúságomat és azt mondta, hogy menjek nyugodtan, mire odaérek Szárligetre, ott már nem fog esni. Így indultam el az első 50 km-es teljesítménytúrámra.

4:40, vasútállomás: A vonat pontosan érkezett, 3 kocsis Desiro, az utolsó kocsiban én utaztam egyedül. Fűtés nem volt, de az izgalomtól így is melegem volt.