AK 02.: Sükösd – Érsekhalma (2026.09.26.)

A kánikula elmúltával ismét útnak indultunk, hogy folytassuk az alföldi kalandjainkat. Sükösdön kerestünk helyet a füzetben az új pecsétnek, az Ólom-hegyen a magasból is megnéztem a végtelen rónaságot, RÉMnél nem RÉMültünk meg attól, hogy elfogyott a lábunk alól az aszfalt, Érsekhalma előtt, a terepviszonyokat elnézve azt hittük, hogy rossz helyen járunk, de hamarosan megnyugodtunk, mert megtaláltuk a következő olyan pecsétet, amelyiknek nem volt helye a füzetben.

Most mennyi lesz a gátfutás? – kérdezte a lányom, amikor megbeszéltük, hogy hosszú kihagyás után folytatjuk az Alföldi Kéktúrát. Mosolyogva válaszoltam neki, hogy most nem lesz gátfutás, helyette viszont homokozhatunk egy kicsit. Amikor ezt kimondtam, akkor a több, mint 10 évvel ezelőtti kellemes nyári délutánok jutottak eszembe, ahogy ültünk az árnyékban és sütöttük a homoksütiket, vagy éppen lapátoltuk a homokot a kisautó platójára. Persze tudtam, hogy ez egy más fajta homokozás lesz, de azt azért nem gondoltam, hogy ezúttal elég hamar megunom ezt a „játékot”…

Reggel nem kellett nagyon korán kelni, mert csak fél 9-kor indult a busz Érsekhalmáról. Bár az utolsó kilométereken az útviszonyok miatt kicsit le kellett lassítani, de így is kényelmesen volt időnk leállítani az autót a helyi óvoda parkolójában, majd pedig átsétálni az onnan néhány lépésnyire található buszmegállóba. Ráadásul még azt sem lehetett eltéveszteni, hogy melyik megállóba álljunk, mert Érsekhalma egy zsákfalu, ahol csak egy megállója van a busznak, néhány méterrel később megfordul és visszamegy az 54-es főútra.

Pár perc késéssel megérkezett a busz és egy újabb, ezúttal nemesnádudvari kitérő után 20 perc alatt átrepített bennünket Sükösdre. Májusban a Daráló utcai buszmegállónál fejeztük be a túrát, de akkor ott még nem lehetett pecsételni. Azóta viszont új bélyegzőhely létesült a faluban, éppen a megállóval szemben, így aztán mielőtt a lovak közé csaptunk volna, beütöttük a füzetünkbe a település neve mellé az új pecsétet.

Az új pecsét Sükösdön

BFK: Szentantalfa – Balatonfüred (2026.08.30.)

Hogyan lehet a közel 30 kilométert megtenni a Balaton-felvidéken anélkül, hogy közben érintenénk akár csak egy települést is és háromnál többször meglátnánk a Balaton csillogó víztükrét? Nem kell hozzá sem eltévedni, sem pedig ködös időt kifogni. Egyszerűen csak el kell indulni Szentantalfáról a K jelzést követve Balatonfüred irányába.

A nyári időjárás nem kedvezett a túrázásnak, ezért augusztus utolsó hétvégéjén próbáltam egy kicsit bepótolni abból, amit eredetileg a nyárra terveztem. Két héttel korábban Balatonfüredről indultam, ezúttal a tömegközlekedési lehetőségek miatt oda terveztem az érkezést a nap végén.

Reggel a füredi vasútállomás mellett, a P+R parkolóban állítottam le az autót, onnan sétáltam át a buszpályaudvarra. 8 órakor indult (volna) a busz, de a vezető láthatóan nem sietett. Még szerencse, hogy Zánkán bőven volt időm az átszállásra. De, ha nem lett volna ennyi időm, talán akkor sem lett volna baj, mert a csatlakozás, amelyik a helyi vasútállomástól indult, szintén jónéhány perc késéssel érkezett. Valószínűleg itt sem a felszálló utasok teszetoszasága okozta a késést, mivel mindössze egy nyugdíjas korú utas ült a buszon, amikor felszálltam rá.

Mire Szentantalfára érkeztünk, addigra már csak ketten maradtunk a járművön; a vezető és én. Remélem nem érezte magát egyedül, miután leszálltam… A buszmegállóban végigmentem a szokásos tennivalókon, majd hátamra kaptam a zsákomat és útnak indultam.

Vasárnap reggel Szentantalfán. Ekkor még nem tudtam, hogy nem csak fényképezni kellett volna a másik buszmegálló irányába...

Elhagytam a települést

BFK: Balatonfüred – Balatonalmádi (2026.08.17.)

Négy hegy, négy kilátó és négy pecsét, a hazafelé úton pedig egy kód a geodéziai toronyról. Így lehet röviden összefoglalni a második Balaton-felvidéki túrámat.

Tavasszal nagy tervekkel indultam el Pétfürdőről és akkor még azt gondoltam, hogy mire véget ér a nyár, addigra hátam mögött tudom a Balaton-felvidék 100 kilométeres kéktúráját. Aztán ahogyan azt a felmenőink is mondani szokták: ember tervez, Isten végez…

Áprilisban a lányommal belevágtunk egy másik kéktúrába, így a Balaton-felvidék emelkedői és lejtői egy kicsit háttérbe szorultak. Júniusban, amikor ismét egyedül túráztam, akkor a Bükkben barangoltam, így továbbra sem kerültem közelebb Badacsonyhoz. A július és az augusztus eleje pedig olyan forróságot hozott, hogy nemhogy túrázni, de még a házból kilépni sem volt kedvem.

Augusztus közepén végre enyhült egy kicsit a forróság és amikor már csak 30 °C körüli nappali hőmérsékletet jósoltak a meteorológusok, akkor már nem tudtam visszafogni a bakancsaimat. De, mivel nem akartam, hogy egyedül kóboroljanak a nagyvilágban, ezért mentem velük én is a Balaton-felvidékre.

Balatonalmádiban parkoltam le az autóval, onnan buszoztam el Balatonfüredre. Fél 8-kor már menetre készen álltam a füredi buszpályaudvar épülete előtt. Megvolt a szokásos „Most indulok” telefon, nyakamba vettem a fényképezőgépemet, bekapcsoltam a telefonomon a GPS-t és útnak indultam.

Lehet, hogy a korai időpontnak, de az is lehet, hogy a borongós időnek köszönhetően alig néhány embert láttam az utcán. Elsétáltam a Pálóczi-kastély mellett, amelyben jelenleg a Balatonfüredi Ferencsik János Zeneiskola működik, majd a Szent István téri körforgalomnál rátaláltam a K jelzésre.

Borongós, szomorkás vasárnap reggel Balatonfüreden

A Pálóczi-kastély épülete

OKT 22.: Sirok – Szarvaskő – Eger (2026.06.14.)

Régóta pihent az OKT füzetem a polcon és most sem teljesen önszántamból vettem kezembe. Szombati indulást terveztem, de végül vasárnap lett belőle. Sirokon megvolt a bélyegzés, majd a kötelező kitérők, Rozsnakpusztán ismét előkerült a füzet, Szarvaskő felett pedig ezúttal sem maradt ki a kilátó. Lent a völgyben ismét pecsételtem, majd busz helyett gyalog indultam Eger felé. Visszamásztam a hegytetőre, hogy onnan ereszkedhessek le az Almár-völgybe. Almárnál a GeoGo megtréfált, de végül a várkapitány szobránál sikeresen teljesítettem a vállalásomat.

Valamikor áprilisban leült mellém az ebédlőben az egyik munkatársam, aki a vállalati természetjáró közösség egyik aktív tagja. Mi másról beszélgettünk volna, mint a túrázásról? Nem sokkal később pedig megjelent a tollából a következő kis írás a vállalati belső hírlevélben :

🏃🏃 Kalandra fel!

2026. június 13-án, szombaton hat kalandvágyó kolléga egy különleges kihívásra vállalkozik: a telephelyeket összekötő, a GeoGo által támogatott, összesen 244 km hosszú útvonal különböző szakaszait teljesítik.

A távot közösen teszik meg, minden résztvevő a saját etapjával járul hozzá ehhez az izgalmas utazáshoz.

Ez több mint egy egyszerű túra – a csapatmunkáról, a kitartásról, a felfedezés öröméről és egy felejthetetlen közös élmény megéléséről szól.

Én is a hat kalandvágyó kolléga közé tartoztam… Néhány nappal az indulás előtt felosztottuk magunk között, hogy ki melyik távot teljesíti. Én a Sirok és Eger közötti, körülbelül 30 kilométeres szakaszt választottam, amelyik Szarvaskőig az OKT útvonalát követte.

Izgatottan vártuk a szombatot, megbeszéltük, hogy ki mikor indul útnak és azt, hogy útközben óránként tudósítjuk a csapat többi tagját arról, hogy merre járunk.

Számomra volt egy kis nehezítés a dologban, mert a feleségemnek és a gyerekeknek megígértem, hogy péntek éjszaka elmegyünk a Mozgás éjszakájára és tekerünk egyet az autómentes Budapesten. A menet éjjel fél 1-kor indult a Hősök teréről…

Péntek késő délután aztán jött egy üzenet a közös csoportunkba: az egyik kollégának törölték a repülőjáratát, ezért csak szombat délelőtt ér haza Németországból. Tanakodtunk, hogy mi legyen? Én benne lettem volna a vasárnapra halasztásban, de volt olyan, aki akkor már úton volt a rajthoz. Végül abban maradtunk, hogy lesz, aki szombaton teljesíti a kiválasztott szakaszt és lesz, aki vasárnap. Én ez utóbbi csapathoz tartoztam, mert így nem kellett a biciklit is magammal vinnem Egerbe…

Vasárnap reggel Egerben, a Dobó tér közelében parkoltam le az autót és busszal mentem Sirokra. Negyed 9-kor szálltam le a buszról, a megállóban készítettem egy fényképet az esemény dokumentálásához, majd útnak indultam. Azt már ezen a reggeli órán is lehetett sejteni, hogy nem fogok fázni és nem csak azért, mert kimelegedtem a várnyereghez vezető emelkedőn.

Az Egri Bazilika előtt sétáltam el a buszmegállóba menet

Útnak indultam Sirokon

Kezdődött az emelkedő

AK 01-02.: Pörböly – Bajai-átkelés – Sükösd (2026.05.09.)

Május elején tértünk vissza a Gemenci erdőbe és onnan folytattuk az Alföldi Kéktúrát, ahol 3 héttel korábban nekivágtunk a nagy kalandnak. Miután felkerestük a Nagyfát és megtaláltuk a hídra vezető utat, búcsút intettünk a Dunántúlnak. A folyó túlpartján kilométereken keresztül sétáltunk a gáton, de Ósükösdöt már földúton közelítettük meg. Befejezéseként elgyalogoltunk a legközelebbi buszmegállóig, majd pedig még egy kicsit tovább is. Másnap reggel aztán nem várt helyen folytatódott a történet...

Amikor megfogalmazódott bennünk a lányommal, hogy elindulunk az Alföldi Kéktúra útvonalán, akkor úgy terveztük, hogy megpróbálunk minden hónapban (legalább) egy szakaszt teljesíteni. Ez a tervünk a sérülésem miatt már az indulás előtt meghiúsult. Áprilisban szerencsére ott volt a húsvéti szünet, de a május megint kérdéses volt, mert általában ilyenkor vannak a tanév végi koncertek és bemutatók, ezért nem könnyű szabad időpontot találni. Nem volt ez másként ebben az évben sem, ezért az első (és valószínűleg egyetlen) szabad májusi hétvégét kihasználva folytattuk az alföldi kalandozásunkat.

Ezúttal Baján hagytuk az autót, a buszmegálló és a vasútállomás között körülbelül félúton található parkolóban. Onnan egy néhány perces sétával átgyalogoltunk a vasútállomásra, a telefonomon megvettem a jegyet, majd, mivel már bent állt a „piroska”, felszálltunk a vonatra. Az indulásig még volt negyed óra, gondoltuk, hogy addig kényelmesen megesszük az otthonról hozott szendvicseinket. Ekkor még alig néhány utas lézengett a vonaton, de indulás előtt pár perccel egy 15-20 fős csoport érkezett, velük aztán meg is telt a kocsi.

Alig valamivel több, mint tíz perccel a bajai indulás után ismét ott álltunk a pörölyi állomás peronján, ahol legutóbbi ottjártunk óta egy újabb alkotással gyarapodott a látnivalók sora. Végigvettük a szokásos indulás előtti teendőket, majd a már ismert lépcsőn keresztül hátunk mögött hagytuk a vágányokat.

A „piroska” a pörbölyi állomáson

Ha esetleg nem jönne a vonat...

Irány az Ökocentrum!

AK 01.: Pörböly – Szekszárd (2026.04.17.)

Nekivágtam az Országos Kékkör azon szakaszának, „Ahol a tér kitágul – a kör bezárul”. A mondat első felét már ezen a túrán sikerült megtapasztalnom, a második felére még várni kell egy kicsit. Pörböly volt a kiindulópont, de ezúttal nem egyedül indultam útnak. A Gemenci-erdő után elszámoltunk 51-ig, aztán egy kicsit tovább is, majd visszamentünk a fák közé, ahol a vonatsíneket már rég benőtte a gaz. Ismét egy kis gátfutás következett, végül pedig már csak három jelzést kellett megkeresnünk, hogy beérjünk Szekszárdra. A városi séta végén a vasútállomás jelentette számunkra az aznapi végállomást.

2025-ben, amikor befejeztem a RPDDK-t, a kisebbik lányom megkérdezte, hogy szeretném-e végigjárni az Alföldi Kéktúrát is? „Valamikor majd igen!” – válaszoltam neki, mire egy meglepő kérdéssel fordult felém: „Én is mehetek veled?” Azért lepett meg, mert az elmúlt néhány évben soha nem jött velem túrázni, most pedig a teljes AK-t szeretné végigjárni? Természetesen igent mondtam neki, de, azért később rákérdeztem, hogy mi az oka a pálfordulásnak. A válasz nagyon egyszerű volt: „Ott nincsenek hegyek…”

Karácsonyra beszereztem a két igazolófüzetet, utána pedig már csak várni kellett a kedvező alkalomra. Januárban és februárban egyáltalán nem volt túraidő, ráadásul zajlott a vadászat a Gemenci-erdőben, úgyhogy a szép, új igazolófüzetek csak porosodtak a polcon. Aztán megérkezett a március, beköszöntött a jó idő, én pedig félreléptem… A bokaszalag szakadás miatt újabb egy hónap telt el anélkül, hogy útnak indulhattunk volna.

A húsvéti szünetben már úgy éreztem, hogy rendbe jött a bokám, ki is próbáltam egy rövidebb menettel a Balaton-felvidéken. Aztán április közepén végre minden adott volt ahhoz, hogy EGYÜTT belevágjunk a nagy kalandba: jó idő, gyógyult boka és egy vasárnap, amikor mindketten ráértünk.

A túra előtti napon úgy terveztem, hogy Szekszárdról indulunk útnak, de mikor este még utoljára ránéztem a menetrendek.hu oldalra, akkor úgy döntöttem, hogy inkább reggel vonatozunk és akkor a nap végén csak be kell ülni az autóba és nem kell buszhoz vagy vonathoz alkalmazkodnunk. Ehhez pedig reggel mindössze egy negyed órával kellett korábban elindulni otthonról.

Háromnegyed 8-kor szálltunk ki az autóból a szekszárdi vasútállomás parkolójában. Gyorsan megvettük a jegyet Pörbölyig, majd még mielőtt megérkezett volna a vonat, beütöttük a füzetekbe az első pecsétet. Igaz, hogy nem itt kezdtük a túrát, de mégiscsak ez volt az első üres mező a füzetben…

A vonaton megreggeliztünk, fél 9-kor pedig már ott álltunk a pörbölyi állomás peronján. Hazatelefonáltam, hogy megérkeztünk, elindítottam a telefonon a GPS-t és belevágtunk a nagy kalandba. Egy fahánccsal leszórt úton elsétáltunk az Ökoturisztikai Központ épületéhez, majd pedig az aszfaltozott úton elindultunk a hátsó bejárat (amelyik nekünk ezúttal kijárat volt) felé.

A pörbölyi állomáson várt bennünket egy vonat és egy vonatpótló busz is, de szerencsére egyiket sem kellett igénybe vennünk

Az Ökoturisztikai Központ központi épülete

BFK: Pétfürdő – Balatonalmádi (2026.04.07.)

A húsvéti szünetben egy hosszú (részben kényszer-)pihenő után indultam újra kéktúrázni a  Balaton-felvidékre, ahol azonban ezúttal nem az Országos, hanem a Balaton-felvidéki Kéktúra egy szakaszát jártam végig. Pétfürdő volt a kiindulópont, érintettem Királyszentistvánt és Litért, az utolsó pecsétet pedig Balatonalmádiban nyomtam rá az igazolólapra. De, a kalandnak ezzel még nem volt vége...

Nem így terveztem az év elejét… A kisebbik lányommal már az előző év vége óta nézegettük, mikor találunk egy alkalmas hétvégét, hogy elindulhassunk együtt a nagy kalandra. Januárban és februárban zajlottak a társas vadászatok, amire az apátvarasdi kalandom óta igyekszem még jobban odafigyelni. Ráadásul az időjárás sem bátorított arra, hogy útnak induljunk, ha látni is szeretnénk valamit. Ezért aztán telt-múlt az idő, én pedig jobb híján olvasgattam mások túrabeszámolóit és néztem az interneten fellelhető videókat.

Aztán végre elérkezett a március, vele együtt a jó idő ígérete! Február utolsó hetében reggel időjárás jelentés olvasásával kezdtem a napot, este pedig azzal fejeztem be és el sem akartam hinni, hogy hiába vagyunk egyre közelebb március első napjához, a meteorológusok tartják magukat ahhoz a véleményükhöz, hogy vasárnap igazi túraidő lesz.

Előtte azonban még volt egy fontos esemény, pénteken és szombaton a lányom kísérőjeként részt vettem egy tanulmányi versenyen. Az első nap gond nélkül lement, a második nap reggelén viszont megtörtént a baj… Félreléptem… Ott állt mellettem a lányom és mégis megtörtént… Lecsúszott a lábam egy lépcsőfokról és aláfordult a bokám…

Az élet persze nem állt meg, egész nap tettem a dolgomat, de a nap végén már nem tudtam őszintén örülni a lányom sikerének. Aztán másnap reggel, amikor felkeltem, a feleségem ellentmondást nem tűrő hangon mondta, hogy megyünk az orvosi ügyeletre. Nem volt megdagadva a bokám, de a kék-lila-vörös különböző árnyalatait lehetett felfedezni az egész lábfejemen. Beültünk az autóba és irány Budapest.

A következő néhány óra történéseit kellő türelemmel és higgadtsággal kellett kezelnünk, de végül a harmadik kórház második rendelőjében fogadtak bennünket. (Közben fájós lábbal sétáltam, lépcsőztem és hegyet másztam…) Onnan már ment minden, mint a karikacsapás, körülbelül fél óra alatt megszületett az ítélet: részleges bokaszalag szakadás, 4 hét bokarögzítő. (Szerencsére nem gipsz…)

A 4 hét alatt a körülményekhez (és magamhoz) képest elég sokat hordtam a bokarögzítőt. Ennek köszönhetően a 4. hét végén úgy éreztem, hogy minden rendben és amint az orvos is mondta, addigra már elkezdtem a fokozatos terhelést is.

Jött a húsvét, a tavaszi szünet, nekem pedig már nagyon-nagyon mehetnékem volt. Úgy éreztem, hogy a lábam már teljesen rendbe jött, de szerencsére a feleségem még időről időre figyelmeztetett, hogy csak lassan a testtel…

Egyik KDP-s túrám végén, amikor felkerestem a Péti-hegyen álló geodéziai tornyot, már belekóstoltam a Balaton-felvidéki Kéktúrába, azóta fontolgattam, hogy egyszer végig kellene rajta gyalogolni. Erre itt volt a remek alkalom: szabadság, jó idő, nem kell hozzá sokat utazni és ha baj van (nem bírja a bokám), könnyen ki lehet szállni. Így hát húsvét után belevágtam…

Kedd reggel háromnegyed 8-kor szálltam fel a vonatra Székesfehérváron és fél órával később már ott álltam mentre készen a pétfürdői állomáson. Az épület előtti villanyoszlopon megkerestem a bélyegzőt, beütöttem az első pecsétet az igazolólapra és útnak indultam.

Megérkeztem Pétfürdőre

Az újabb kaland kezdete

Téli Mátra M – A nevezéskor jó ötletnek tűnt… (2026.01.31.)

Az elmúlt 10 év leghidegebb és leghavasabb tele köszöntött ránk január elején. Amikor a hónap közepén beneveztem a Téli Mátra 25 km-es távjára, még azt gondoltam, hogy egy nehéz, de igazi téli túrában lesz részem. Aztán hirtelen megváltozott az időjárás, felmelegedett az idő és majdnem elolvadt a hó. A túra napjára aztán megint fagypont alatti hőmérsékletet, ónos esőt, havas esőt és ehhez hasonló jókat ígértek az időjósok. Meg is kérdezte az egyik munkatársam, hogy „Ilyen időben is mentek?”

Két nappal az indulás előtt kaptunk egy levelet a szervezőktől: „A január eleji nagy havazás, majd az azt követő erős olvadás és az éjszakai fagyok sok, keményen jeges, igen csúszós szakaszt hoztak létre a túrautakon. Ezért nagyon-nagyon ajánlott a túrabot, illetve a bakancsra feltehető-levehető szöges, csúszásgátló talp (hómacska) használata.” Ennek alapján egy igazi túlélőtúra képe kezdett kirajzolódni a lelki szemeim előtt, nem pedig egy szép téli túra képe. Pedig, amikor neveztem, olyan jó ötletnek tűnt…

Munkatársammal, akivel együtt indultunk az M-es távon, negyed 8-ra beszéltük meg a találkozót a rajtnál. Az autópályán több helyen szemerkélt az eső, de legalább nem ónos eső esett, így 7 óra előtt néhány perccel megérkeztem Gyöngyösre. A kereszteződésnél, ahol el kellett kanyarodni Mátrafüred felé, hosszú sor alakult ki, csak harmadik lámpaváltásra sikerült átjutnom rajta. Azt hittem, hogy ez már a túrára érkezők autósorának a vége, de később megfogyatkoztak az autók és csak néhányan mentünk tovább Mátrafüred felé.

A település határában polgárőrök segítették a parkolást. Nekem szerencsém volt, a temető mellett sikerült megállnom, onnan mindössze 500 méterre volt az iskola. Hazafelé láttam, hogy volt, aki csak a gyöngyössolymosi elágazáson túl tudott leparkolni, onnan körülbelül másfél kilométert kellett gyalogolniuk a rajtig…

Indulás előtt még megettem az otthonról hozott szendvicsemet, felvettem a kamáslikat, majd a munkatársammal beálltunk a sorba. Az iskola aulájában több helyen ki volt plakátolva és az asztalnál ülő lányok is felhívták rá a figyelmünket, hogy a csúszós kövek miatt Lajosháza és a Vörösmarty-turistaház között van egy kevésbé veszélyes kerülőút. 7:50-kor megkaptam a rajtlapot, amelyet gondosan elsüllyesztettem a táskámba, majd az épület előtt elindítottam a GPS-t és nekivágtunk a túrának.

Egy év elteltével újra itt

Geodézia tornyok Magyarországon: Gerecse (2026.01.03.)

A karácsony sajnos „fekete” volt, de újévre megérkezett a tél és 5-6 centiméteres hó borította be a környéket. Sőt, közel 2 hónapos rejtőzködés után a nap is előbújt a felhők mögül, így minden adott volt egy gyönyörű téli túrához.

Ezúttal valami közeli célpontot kerestem, mert csak késő délelőtt tudtam elindulni otthonról. Rövid gondolkodás után a Gerecsére esett a választásom. A tetején lévő TV-tornyot már többször megnéztem magamnak a környékbeli túráimon, de még egyszer sem jártam fent a hegy tetején. Ráadásul, egy geodéziai torony is van a közelében, így két legyet is üthettem egy csapásra.

11 óra körül érkeztem meg Tardosra. A Bányahegyi úton, a sorompónál található parkolóban terveztem megállni az autóval, de már a játszótérnél is autók álltak az út szélén, ezért nem is mentem onnan tovább, hanem leparkoltam az első szabad helyre.

Negyed 12-kor indítottam el a telefonomon a GPS és tettem meg az első lépéseket a havas úton. A sok parkoló autó ellenére ekkor csak egy túrázó párral találkoztam a Gerecse50 teljesítménytúráról már jól ismert erdészeti úton gyalogolva.

A falu határában minden szabad helyen autó parkolt

Útnak indultam