Különös érzésekkel és nagy tervekkel készültem a 2019. évi ISZI 50 teljesítménytúrára. Különös érzésekkel, mert 2017-ben itt estem át a „tűzkeresztségen”, ez volt az első 50 km-es túrám. Szerettem volna újra átélni az akkori túra élményét és a célba érés eufóriáját. De azért titokban bíztam benne, hogy az azóta eltelt 2 évben kétszer teljesített Gerecse 50-nek (2018, 2019) köszönhetően kevesebb szenvedés árán sikerül elérni Mogyorósbányáig.
A túrát megelőző hetekben azon törtem a fejemet, hogyan lehetne még emlékezetesebbé tenni az eseményt, hogyan lehetne egy kicsivel több kihívást csempészni bele? Először arra gondoltam, hogy „versenyen kívül” Mogyorósbányáról tovább megyek Dorogig. 65 km, benne egy éjszakai Getével, lenne benne kihívás... Végül a két fiam segítségével alakult ki a végleges terv: reggel indulás Szárligetről, 17 óra körül érkezés a Kakukkba, a 17:20-as különbusszal utazás Dorogra, majd onnan haza. Rövid pihenő és vacsora után autóba pattanunk és este 8 óra körül a két fiammal még elindulunk a 15 km-es távon Békásmegyerről fel a Nagy-Kevélyre.
Ahogy közeledett a túra napja, úgy jöttek elő a szokásos valós vagy képzelt fájdalmak és sérülések (térd, derék,...). Próbáltam helyükön kezelni ezeket a tüneteket, mert korábban is csak azt jelezték számomra, hogy fejben is fel kell készülni az eseményre.
A túra előtti szerdán és csütörtökön még esett az eső, de szombatra újra száraz időt jósoltak a meteorológusok. Péntek este összepakoltam a hátizsákomat, a Gerecsén már bevált módon leragasztottam a talpamat, valamint a lábujjamat és próbáltam időben elaludni. De csak forgolódtam az ágyon, nem jött álom a szememre. Egész éjszaka az járt a fejemben, hogy az 50 km teljesítése után vízhólyagok, sérülés, vagy egyszerűen csak fáradtság miatt már nem tudok majd elmenni a fiaimmal az éjszakai túrára, pedig megígértem nekik.
Fél 6 előtt nem sokkal végre csörgött az ébresztőóra és véget értek a rémálmaim. Most ugyan nem esett az eső, mint két évvel korábban, de a süvítő szél semmivel sem volt barátságosabb, mint annak idején a tetőn kopogó esőcseppek hangja. Fel is tettem magamnak a szokásos kérdést („Kell ez nekem?”), de még mielőtt esetleg rossz választ adhattam volna rá, feleségem biztatott, hogy csak öltözzek fel melegen és minden rendben lesz.
6:30, Herceghalom, vasútállomás: A feleségemnek köszönhetően idén kimaradt a hajnali vonatozás, mert autóval elvitt Herceghalomra. A vasútállomáson a süvítő hideg szél miatt nem nagyon volt kedvem kiszállni az autóból. De itt már nem volt visszaút. Még egy tartalék pulóvert betettem a hátizsákomba, majd elbúcsúztunk egymástól. A vonat érkezéséig hátralévő 15 percet a váróteremben próbáltam túlélni. Ott ugyan szerencsére nem fújt a szél, de én ott is dideregtem. A vonat pontosan érkezett és a várakozásommal ellentétben még ülőhely is volt rajta.
7:02, Szárliget, vasútállomás: A két évvel korábbi jelenet ismétlődött. A rengeteg ember leszállt a vonatról és megindult a felüljáró lépcsőjén felfelé. A Közösségi Házban idén is gördülékenyen ment a nevezés, néhány perc alatt a kezemben volt az itiner és vártam az indulást.
7:30, rajt: Rövid eligazítás után megkezdődött a visszaszámlálás, majd pontosan fél nyolckor elindult a tömeg. Még egy kicsit babráltam a telefonommal, mert nem akarta megtalálni a GPS jelet, így csak a mezőny végén tudtam útnak indulni. Idén szerencsére nem volt vadászat, ezért a vasút alatt átkelve jobbra fordultunk, hogy a K jelzést követve felmásszunk a Hajagosra. A vasúti aluljárón percekig hömpölygött a tömeg, megakadályozva az ellentétes irányú forgalmat. Ezt egy idősebb úr, aki szeretett volna az ellenkező irányba haladni, nem vette jó néven és fennhangon megkérdezte magától: „Hova megy ez a sok marha?” Nem tudom, hogy mit szólt volna, ha válaszoltunk volna neki, hogy „Budapestre...” Mivel csak a tömeg végén indultam útnak, ezért Nagyegyházáig csak lassan sikerült haladnom. Az aszfaltot majd a kocsiutat elérve aztán egy kicsit oszlott a tömeg és már tudtam haladni a saját tempómban. Ismerős tájakon haladtam a tavak mellett, a szántóföld szélén, a sóderes úton végül pedig mintegy másfél kilométert ismét földúton.
 |
 |
| Hömpölygő tömeg felfelé a Hajagosra | Nagyegyháza után a szántás szélén |
 |
| A sóderes út Somlyóvár előtt |
9:50, Somlyóvár, 1. EP: Indulás előtt készítettem magamnak egy tervet, hogy melyik pontot mikor kell elérnem, hogy „időben” Mogyorósbányára érjek. Eddig jól haladtam, néhány perccel a tervezett idő előtt érkeztem az ellenőrző ponthoz. Pecsételés után kisétáltam a ház mögötti tisztás szélére, ahonnan a tiszta időnek köszönhetően gyönyörű kilátás nyílt a környező hegyekre. Továbbindulva hamarosan elértem a Tornyópusztára vezető aszfaltozott utat.
 |
| Panoráma a kulcsosház mögötti szikláról |
 |
 |
| Ha nem 40 km lett volna a célig, magammal vittem volna | Tornyópuszta közelében |
A baromfitelep épületénél volt egy frissítő állomás, ahol az útközben elfogyasztott banánom héját becseréltem egy egész banánra. Az épületeket elhagyva kb. egy kilométert kellett még aszfalton menni, utána balra letérve egy erdei kocsiúton haladtam tovább. A műúton átkelve egy rövid emelkedő várt rám, amelynek a túloldalán a fényképekről jól ismert Bodza-völgyhöz érkeztem. Időközben egyre erősödött az autók zaja is, jelezvén, hogy közeledek az M1-es autópályához. A völgyben sétálva jól lehetett látni, hogy mennyire szétszóródott már a mezőny.
 |
 |
| A Bodza-völgy | Koldusszálláshoz közeledve |
11:15, Koldusszállás, 2. EP: Az előzetes tervemhez képest itt is jól álltam az idővel. Csak azt nem értettem, hogy két évvel korábban hogyan sikerült 15 perccel korábban odaérnem. (Utólag jöttem rá, hogy a Hajagos megkerülése volt az oka.) Felírtam az ellenőrzőpont kódját, az OKT füzetembe megpróbáltam pecsételni a régi kéktúrás bélyegzővel, majd indultam tovább. Arra gondoltam, hogy az első padnál tartok egy rövid pihenőt. A vadászházzal szemben, a tisztáson volt néhány pad, de fújt a szél és nem volt kedvem leülni. A következő pad a K-S elágazónál volt, azt viszont későn vettem észre, visszamenni pedig nem volt kedvem. Így hát pihenő nélkül mentem tovább. A következő, enyhén emelkedő, de kényelmesen gyalogolható 10 km-t már jól ismertem, hiszen a Gerecse 50 is ugyanezen az útvonalon halad, csak az ellenkező irányba.
 |
 |
 |
| Koldusszállás jellegzetes nagy fája | Pes-kő jellegzetes zöld kövei | Ebéd! |
12:20, Vértestolnai műút, 3. EP: A tervemhez képest még mindig jól álltam idővel. Begyűjtöttem a pecsétet, feltöltöttem a kulacsomat vízzel, kértem egy „mindent bele hot-dogot” és indultam tovább a Fábián-kő felé. Teljesen más arcát mutatta a természet, mint tavasszal, de a ragyogó napsütésnek köszönhetően most sem egy komor őszi táj tárult a szemem elé, hanem egy, a barna és a szürke összes lehetséges árnyalatát felvonultató vidám természet. A fák között sétálva még a hideget és a szélet sem lehetett érezni. Egy óra sétával értem el a K-Z elágazót, onnantól rövid ideig ismét egy kevésbé ismert szakaszon haladtam.
 |
| A vértestolnai műút |
 |
| A megunhatatlan panoráma |
 |
 |
| A kaszáló szélén | Egy újabb kalapos |
13:25, Bánya-hegyi erdészház, 4. EP: Az öreg fa tövében álló autónál begyűjtöttem az igazoló pecsétet, vettem néhány nápolyit, majd kerestem egy napos, szélárnyékos, félreeső helyet a fűben, ahová leültem pihenni egy kicsit. Az egyik lábujjamon találtam egy kis vízhólyagot, amit kiszúrtam, lefertőtlenítettem és leragasztottam, hogy a későbbiekben sem legyen vele gond. Kezdetben jól esett kibújni a bakancsból, de 10 perc után után elkezdett nagyon-nagyon fázni a lábam. Mire ismét magamra vettem a teljes menetfelszerelésemet, addigra már úgy éreztem, hogy lefagynak a lábujjaim. Ezért aztán továbbindulva az első néhány száz méteren azért küzdöttem, hogy felmelegedjek egy kicsit. Utólag megállapítottam, hogy bár szükségem volt egy kis pihenőre és szerelvény igazításra, de nem volt túl jó ötlet ilyen sokáig cipő és zokni nélkül üldögélni. 15 perc séta (és melegedés) után ismét ismerős ösvényre léptem, a Fiar-bükknél a Gerecse 50-nel közös szakasz kezdődött.
 |
 |
 |
| A bánya-hegyi nagy fa | Úton a Fiar-bükk felé | Jellegzetes útszakasz a Gerecse oldalában |
14:40, Gerecse üdülő: Habár nem lehetett érezni, hogy fagypont körüli lenne hőmérséklet, de a befagyott pocsolyák azért félreérthetetlenül jelezték, hogy november utolsó hétvégéjén vagyunk. A bánya-hegyi pihenő miatt itt már az időtervemhez képest egy kis késésben voltam. Ez a késés sajnos rányomta a bélyegét az út hátralévő részére. Főleg azért, mert úgy éreztem, hogy jól haladok, nincsenek vízhólyagok a lábamon, mégis 25 perccel később értem ide, mint 2 évvel ezelőtt. Pedig akkor ezen a szakaszon már nem csak a távolsággal, hanem a vízhólyagokkal is küzdöttem. A Kis-Gerecse oldalában, a sziklakápolnánál ismét lelassultam egy kicsit, mert a szűk ösvényen nem tudtam megelőzni az előttem haladókat. Így viszont egy kicsit több időm volt nézelődni.
 |
| November vége |
15:10, Pusztamarót: A lemenő nap utolsó sugarait kihasználva készítettem néhány fényképet az emlékműről. Tovább indulva néhány perc alatt elértem a köves kocsiutat, amelyen a következő 2 kilométert kellett megtenni. Itt már teljesen szétszakadt a mezőny, mindössze egy ember haladt előttem látó- és hallótávolságon belül. A magasfeszültségű vezetéket elérve balra fordultam és egy kerítés mellett, a bozótban indultam tovább. Később a vezeték alatti irtásra kalauzoltak a jelzések, ott kellett fel-le hullámvasutazni.
 |
 |
| A pusztamaróti emlékhely | Vízválasztó köves útja |
15:50, Bika-völgy, 5. EP: Már csak néhány perc lemaradásban voltam az időtervemhez képest, amikor odaértem az ellenőrzőponthoz. Gyors pecsételés után a kulacsomat teletöltettem finom, forró, citromos teával, majd ismét hátamra kaptam a batyumat és már indultam is tovább. Mindössze 100 métert kellett az aszfalton sétálni, utána jobbra fordulva megkezdődött az utolsó előtti emelkedő. Végig az járt a fejemben, hogy menni kell, nem szabad lassítani, mert el kell érnem a buszt. Negyed óra alatt értem fel a Domonkos-hegy tetejére. Onnan lefelé indulva próbáltam még jobban szaporázni a lépteimet, helyenként még kocogtam is egy kicsit. Utolértem egy túrázót, akitől megkérdeztem, hogy „Ugye 17:20-kor indul a busz Mogyorósbányáról?” A füzetben ugyan ez nem volt benne, de ő is úgy emlékezett, hogy az interneten ez az időpont szerepelt. Mielőtt kiértem volna az erdőből, elkezdett fájni a bal térdem. Ismét azon kezdtem el rágódni, hogy mi lesz, ha nem tudok elmenni a fiaimmal az éjszakai túrára. A szántóföld szélén sétálva már erősen kezdett sötétedni. A műútra érkezve egy kis termetű kutyát vettem észre az út szélén. Bár nem látszott veszélyesnek, de a biztonság kedvéért próbáltam nagy ívben kikerülni. Nem tudtam túljárni az eszén, megtetszettem neki és elkezdett mellettem sétálni. Bíztam benne, hogy a faluba érkezve majd hazamegy, de csak nem akart magamra hagyni.
16:30, Péliföldszentkereszt: Most nem mentem fel a templomhoz, hanem az ISZI „rendes” útvonalát követve a K+ jelzésen mentem tovább. Az erdő széléhez érve elő kellett keresnem a fejlámpámat, mert nem szerettem volna a térdfájdalom mellé még egy bokaficamot, vagy valami ahhoz hasonlót is begyűjteni. A keskeny erdősávon átérve a szántóföld szélén folytattam a hegymenetet. Hamarosan elértem a köves kocsiutat, ahonnan már tudtam, hogy hamarosan beérek a faluba. Az aszfaltot elérve lekapcsoltam a lámpát és felhívtam a feleségemet, hogy eddig minden rendben, hacsak nem történik valami rendkívüli dolog az utolsó néhány méteren, időben célba érek.
17:02, Mogyorósbánya, Kakukk söröző, cél: Hidegzuhanyként ért a hír, hogy ebben az évben nincs különbusz. A Volánbusz néhány perccel korábban ment el (a Fő utcán sétálva még láttam a lámpáit...), a következő pedig csak 20:50-kor indul. Egy pillanatig úgy éreztem, hogy mindennek vége, hiába igyekeztem, mégsem sikerül betartanom a fiúknak tett ígéretemet. Ebben a hangulatban nem is tudtam igazán örülni a célba érkezésnek és a 2. teljesítésért járó kitűzőnek. A teát kortyolgatva és a zsíros kenyeret eszegetve felhívtam a feleségemet, hátha el tud értem jönni. (A gyerekeknek ádventi készülődés és vásár volt az iskolában, oda kellett értük menni.) Ő szokás szerint gyorsan megoldotta a helyzetet, kitalálta, hogyan tud engem is hazavinni és a gyerekeket is.
Fél hétre sikerült mindenkinek hazaérnie. Együtt megvacsoráztunk, elfogyasztottuk a nagyobbik lányunk születésnapi tortáját, majd a fiúkkal magunkra öltöttük a meleg ruhánkat, hátunkra vettük a hátizsákunkat és indultunk Békásmegyerre. A rajthoz érkezve az első nehézséget az jelentette, hogy elfogadható távolságban találjunk parkolóhelyet. Szombat este lévén a panelházak közötti parkolókban egy tűt sem lehetett volna leejteni, minden talpalatnyi helyen autók parkoltak. Végül a HÉV állomás közelében sikerült szabad helyet találnunk.
20:30, Veres Péter Gimnázium, rajt: Az iskolában nem időztünk sokat, a kötelező adminisztráció után egyből útnak is indultunk. A térdem próbált tiltakozni az újabb 15 km ellen, de nem hagytam magamat. Az ajtón kilépve a térkép segítségével megkerestük az első P+ jelzést, majd azt követve indultunk felfelé a Kőbánya utcán. Itt találkoztunk egy idősebb párral, ők már visszafelé jöttek. Kedvesen buzdítottak bennünket és jó utat kívántak. Enyhén emelkedve, hol jobb, hol rosszabb minőségű úton haladtunk. A házak között egész jó idő volt és sokáig a lámpára sem volt szükség. A Békahát utcán haladva gyönyörködtünk egy kicsit a csillagokban, majd a Budakalászi úton átkelve egy időre búcsút intettünk az aszfaltnak és egy széles, köves kocsiúton haladtunk tovább felfelé. Egy szembe jövő fiatal pártól megkérdeztük, hogy ugye még nem kellett volna elkanyarodni Pilisborosjenő felé. Megnyugtattak, hogy jó úton haladunk és néhány száz méter után el sem tudjuk majd téveszteni a letérést. Igazuk volt, az elágazót jelző szalagok már messziről világítottak a fejlámpák fényében. A köves útról letérve egy keskeny ösvényen kezdtük meg az ereszkedést. Mindössze 10 percet sétáltunk a fák között, amikor megpillantottuk Pilisborosjenő fényeit.
21:35, Pilisborosjenő, Ezüsthegyi út, 1. EP: A pontőrök egy autóban ülve vártak bennünket, amelyik távolról pont úgy nézett ki, mint bármelyik másik parkoló autó a környéken, ezért majdnem el is mentünk a pont mellett. De szerencsére az utolsó pillanatban észrevettük a motorháztetőre kiterített láthatósági mellényt. A pecsételés után csokis kekszet eszegetve indultunk tovább. 20 percet sétáltunk még a település házai között a kivilágított utcákon, mielőtt belevetettük volna magunkat a Kevély-nyeregbe vezető sötétségbe. Jó tempóban haladtunk felfelé a köves úton, amelynek egy része már ismerős volt egy évvel korábbról, amikor az OKT ezen szakaszát jártuk végig. A fiúk is nagyon élvezték a túrát, a sötétségtől való félelemnek vagy rémültségnek egyetlen szikráját sem vettem észre rajtuk.
22:10, Kevély-nyereg, 2. EP: Az általam vártnál sokkal gyorsabban felértünk a ponthoz. Begyűjtöttük a pecsétet az igazolófüzetbe, ittunk egy kis teát, közben pedig elbeszélgettünk egy kicsit a pontőrrel. 10 perc pihenő után indultunk tovább. Még körülbelül 20 percnyi emelkedő várt ránk. Útközben többször megálltunk és gyönyörködtünk a lábunk alatt elterülő fénytengerben. Megkerestük Budapest nevezetességeit, mint pl. a Parlamentet, vagy a Hármashatár-hegyet, valamint a környező településeket, mint pl. Solymárt. Lefelé haladva a sziklás részeken meg kellett kérnem a fiúkat, hogy egy kicsit lassítsanak, mert a fájó térdem miatt nem tudtam velük tartani a lépést. Útközben utolértek bennünket néhányan, akik a hosszabb távokon indultak, valamint találkoztunk egy magányos kerékpárossal, aki velünk szembe közlekedett az erdőben. Negyed 12-kor értünk vissza a kő-hegyi elágazóhoz. Innen már ismerős volt az út, hiszen néhány órával korábban ugyanerre jöttünk. A Békahát utcán ismét csillagászkodtunk egy kicsit, utána pedig hamarosan beértünk a házak közé és az utcai lámpák fényénél ballagtunk tovább. A nagyobbik fiú elkezdte számolgatni, hogy vajon beérünk-e éjfél előtt a célba? Indulás előtt 4 – 4,5 órára terveztem a túrát, ehhez képest most az a cél lebeg a szeme előtt, hogy 3,5 óra alatt célba érjen! Próbáltuk szaporázni a lépéseinket.
23:58, Veres Péter Gimnázium, cél: Amikor megpillantottuk az iskola bejáratát, akkor Gergő futásnak eredt, hogy biztosan beérjen éjfél előtt. Sikerült! 3 óra 27 perc alatt visszaértünk a Kevély-nyeregből az első közös éjszakai túránkon! Átvettük a megérdemelt oklevelet és kitűzőt, teáztunk, ettünk néhány falatot, majd indultunk haza. Útközben a fiúkat elnyomta az álom az autóban, de másnap reggel boldogan mutatták meg a család többi tagjának a célban kapott oklevelet és kitűzőt.
Három hét elteltével az egyik szemem sír, a másik pedig nevet, amikor visszagondolok a túrára. Örülök, mert a célban láttam a fiúk örömtől csillogó szemét, valamint azért, mert nagyobb nehézségek nélkül sikerült 65 km-t teljesítenem. Viszont kissé csalódott vagyok, mert a nap nagy részében az idővel versenyeztem ahelyett, hogy élveztem volna a gyönyörű őszi természetet. Ráadásul a végén mégsem sikerült rövidebb idő alatt célba érnem, mint az első alkalommal. Elhatároztam, hogy ha legközelebb elindulok egy teljesítménytúrán, akkor a szintidőhöz közeli teljesítéshez készítek magamnak időtervet, hiszen éppen az a teljesítménytúrák lényege, hogy mindenki, aki szintidőn belül célba ér, ugyanazt a jutalmat kapja. Akkor talán lesz lehetőségem a valóban kikapcsolódni és a tájban gyönyörködni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése