Sárga 70 (2023.04.30 – 05.01.)

Évek óta rajta volt a bakancslistámon a Sárga 70 teljesítménytúra, de eddig egyszer sem sikerült elindulnom rajta. Az elején inkább csak egy álom volt, mert a Gerecse 50 is eléggé megviselt, így beláttam, hogy nem vagyok még felkészülve egy ilyen hosszú menetelésre. Később volt olyan, hogy hétköznapra esett április utolsó napja, azért nem (sem) tudtam elindulni rajta. Aztán jött a karantén és csak instant túraként rendezték, egyedül pedig nem szerettem volna útnak indulni. Ha jól emlékszem, akkor előző évben az eső esett ezeken a napokon, arra fogtam, hogy nem vágtam bele.

Ebben az évben is úgy indultam neki a Gerecsének, hogy ha ott minden rendben lesz, akkor két héttel később jöhet a Sárga. A Gerecsét idén nehezített terepen és nehezített körülmények között rendezték meg, mégis úgy éreztem a célba érkezés után, hogy talán lenne keresnivalóm a Sárgán is. Volt majdnem két hetem a döntésre.

Nem tudtam, hogy hányan szoktak rajta indulni és az útvonalat sem ismertem, ezért úgy éreztem, hogy legalább az éjszakai szakaszra jó lenne egy társ. Amikor először említettem a nagyobbik fiamnak, akkor nem tiltakozott ellene. De utána napokig nem került elő a téma.

Ahogy közeledett április utolsó napja, úgy nőtt bennem a bizonytalanság: Elinduljak rajta? Vajon végig tudom csinálni? Egyre jobban szerettem volna menni, de egyre gyakrabban jöttek elő a pszichés tünetek: hol a lábam kezdett fájni, hol a térdem, ezért egyre inkább elbizonytalanodtam. Végül szombaton, az ebédlőasztalnál ülve született meg a döntés, miután megkérdeztem a fiamat, hogy lenne-e kedve egy éjszakai túrához? Igennel felelt, onnan pedig már nem volt visszaút.

Vasárnap délután próbáltam aludni egy kicsit, de az izgalomtól nem jött álom a szememre. Így csak pihengettem és próbáltam elképzelni, hogy mi vár rám. Vacsora után összekészülődtünk, megvártuk, amíg a többiek elmennek aludni, majd még egyszer átgondoltuk, hogy mindent odakészítettünk-e, amire az éjszaka folyamán szükségünk lehet és elindultunk a vasúti megállóba. Útközben viccelődtünk, hogy mi lesz, ha tele lesz a vonat és nem férünk fel rá?

Időben érkezett a vonat és a viccből majdnem valóság lett. Annyi túrázó volt rajta, hogy alig találtunk ülőhelyet. 11 órakor érkeztünk meg Esztergomba, ahol akkor már hosszú sorban várakoztak az emberek, hogy útnak indulhassanak. Kicsit kaotikus volt a helyzet, de azért sikerült megtalálnunk az asztalt, ahol nevezni lehetett. A fiam a 30 km-es távra nevezett, én pedig az 50 km-esre. Mivel menet közben is van lehetőség átnevezni egyik távról a másikra, ezért úgy voltam vele, hogy az 50 km-en valószínűleg végig tudok menni, Hűvösvölgyben pedig majd eldöntöm, hogy hogyan tovább.

Vajon mire vár ez a sok ember vasárnap este 11 órakor az esztergomi vasútállomáson?

Ezután újabb keresgélés következett, hogy melyik sorba kell beállnunk az induláshoz, de ezt is megtaláltuk. Közben azt kérdezgettük egymástól, hogy „Normálisak vagyunk?” és „Mit csinál itt ez a rengeteg őrült?”. Végül odaértünk a rajtvonalhoz, kaptunk egy „időbélyegzőt” a rajtlapunkra és papír szerint 23 óra 18 perckor útnak indultunk. Pontosabban csak indulhattunk volna, mert még készítettünk egy szelfit és elindítottuk a GPS-t, mielőtt megtettük az első lépéseket.

Indulás!

Kezdetben többé-kevésbé ismerős részen gyalogoltunk, átvágtunk egy parkon, a bevásárlóközpont előtt átkeltünk a körforgalmon és a Galagonyás úton indultunk neki az első emelkedőnek. Egy idő után elfogyott a lábunk alól az aszfalt, a fejünk fölül pedig a közvilágítás, ezért felkapcsoltuk a fejlámpáinkat és kezdetét vette a túra igazi éjszakai része.

Körülbelül éjfél volt, amikor felértünk a dombtetőre. A lovastanyán már csend honolt, a kutyák is békésen tűrték, ahogy hosszú sorban világító fejű emberek gyalogolnak el előttük. A távolban apró pöttyök jelezték, hogy merre kell majd haladnunk.

Apró világító pöttyök kígyóztak az éjszakai sötétben

Leereszkedtünk a völgybe és egy derékszögű kanyarral jobbra fordultunk. Fejünk felett világított a hold, a nyílt terepen majdnem fejlámpa nélkül is lehetett volna sétálni. De nem mertünk kockáztatni, nem akartuk kificamítani a bokánkat.

Hamarosan újabb emelkedő következett, egy kerítés mellett kellett felfelé menni a Szarvas-hegy oldalában. Felérve kiszélesedett az út, azon gyalogoltunk tovább. Szorgalmasan róttuk a métereket, tettük egyik lábunkat a másik elé. Nem jártam még errefelé, fogalmam sem volt, hogy hol vagyunk, de az út menti fákon láttuk a jelzéseket, előttünk a túrázókat, így biztosak voltunk benne, hogy jó felé megyünk.

Egyszer csak egy nagyobb tömeget pillantottunk meg magunk előtt. Azt gondoltuk, hogy megérkeztünk az első pecsételőhelyhez. Hamarosan kiderült, hogy az még egy kicsit távolabb van, ott csak egy létrán kellett átmászni, az okozta a torlódást.

Háromnegyed egykor érkeztünk meg a Barátkúti erdészházhoz, ahol megkaptuk az első pecsétet az igazolólapra. Az ezt követő egy órából nem sok emlékem maradt. Néhány kép bevillan ugyan, de a fejlámpa fénye erősen leszűkítette a látómezőnket és nézelődés helyett főleg az utat néztük a lábunk előtt. Egy ilyen emlék, amikor valahol az erdőben gyalogoltunk és megelőztünk két túrázót, akik lámpa nélkül gyalogoltak. Alig hagytuk el őket, egy váratlan pocsolya állta utunkat. Mi gond nélkül kikerültük, de hamarosan egy mérgelődő hangot hallottunk magunk mögül. Valószínűleg lámpa nélkül nem vették észre az akadályt... A másik emlék, amikor egy éles, lejtős kanyar végén megpillantottuk Pilisszentlélek lámpafényeit.

Fél kettő felé járt az idő, a faluban csak néhány ablakból szűrődött ki fény. Végigsétáltunk az enyhén emelkedő Hunyadi János utcán, majd ismét beértünk a fák közé. Egyszer már jártam erre, emlékeztem rá, hogy egy elég meredek emelkedő vezet fel a Pilis-nyeregig. Valóban... De egyenletes tempóban, keveset beszélgetve, 20 perc alatt felküzdöttük rajta magunkat.

A világháborús emlékmű a Pilis-nyeregben

Az obeliszk mellett néhány percre leültünk az egyik padra, ittunk egy kis teát, majd elindultunk lefelé. Itt sem volt sokkal könnyebb dolgunk, a meredek lejtő alaposan megdolgoztatta az izmainkat. Később a lejtő megenyhült, így egy kicsit ki tudtuk pihenni magunkat, mire megérkeztünk a második pecsételőponthoz, Klastrompusztára.

Megtöltöttük a kulacsainkat, felmarkoltunk egy kis rágcsálnivalót és indultunk tovább. A P-S útelágazásig ismét emelkedőn gyalogoltunk, onnan viszont következett egy szakasz, amelyik nem a terepviszonyok miatt okozott nehézséget… A klastrompusztai pihenőhely meglehetősen széthúzta a mezőnyt, az előttünk haladó kisebb csapat lámpáinak fényét már alig-alig láttuk és a mögöttünk haladók is alaposan le voltak maradva, így ketten gyalogoltunk a hosszú egyenes szakaszon. A fiam, annak ellenére, hogy nincs hozzászokva az éjszakázáshoz, eddig egész jól bírta, de itt arra lettem figyelmes, hogy egyre lassabban válaszol a kérdéseimre és hol jobbra, hol pedig balra tér ki a keréknyomból. Különböző trükköket próbáltam bevetni, hogy ébren tartsam, mert ha ő egyszer elalszik, akkor akár ágyút is sütögethetnek a füle mellett, nem ébred föl. Szerencsére hamarosan segítségemre sietett az út. Egy váratlan pillanatban fénylő pontocskát vettem észre az egyik út menti fán, ami azt jelentette, hogy le kell térnünk a kavicsos útról és a fák között kell továbbmenni. Ez kibillentette a monoton gyaloglásból, a lámpáinkat is eggyel erősebb fokozatra kapcsoltuk, így sikerült átlendülnie a holtponton.

Végiggyalogoltunk a Csévi-nyereg aljában, utána az erdőszélen baktatva megcsodálhattuk Pilisszántó éjszakai fényeit. Arra számítottam, hogy éjszaka sokkal hidegebb lesz, ezért otthon elsüllyesztettem egy pulóvert a táskám aljára. Érdekes volt megtapasztalni, hogy útközben hogyan váltogatták egymást a hideg és a meleg sávok, de annyira sehol nem volt hideg, hogy szükség lett volna még egy réteg ruhára. Amikor a Mészégetőknél jobbra fordultunk, megkerültük a sorompót és elindultunk felfelé az újabb emelkedőn, elkezdett nagyon fázni a kezem. Mondtam is a fiamnak, mire ő csak annyit válaszolt, hogy „Jó neked, hogy még csak kezd fázni…”

De ez sem szegte kedvünk, mentünk tovább rendületlenül és vártuk, hogy odaérjünk a következő ellenőrzőponthoz, az Iluska-forráshoz. Fél ötkor pillantottuk meg a kis kunyhó előtt világító fejlámpák fényét.

Megkaptuk a pecsétünket és indultunk tovább. A Fehér-hegy aljában egy kerítés mellett kellett továbbmenni. Ekkor érkezett el az a pillanat, amit egy ideje már vártunk. A távoli hegy mögött megjelentek a felkelő nap első fénysugarai.

A felkelő nap első sugarai

Szerencsére megálltam fényképezni, így utolértek a mögöttünk haladók és meghallottuk, amikor mondták egymásnak, hogy „Na, most következik a következő szivató…”, majd eltűntek az útra merőleges ösvényen. Ha ők nem jönnek, valószínűleg továbbmentünk volna egyenesen. Hamarosan azt is megértettük, hogy mire gondoltak. De ezt az emelkedőt is leküzdöttük, majd nem sokkal később az esőbeállónál balra fordultunk és elkezdtük az ereszkedést Pilisvörösvárra.

Pilisvörösvár fényei

Egyre világosabb lett

A gyümölcsös utcákon (Áfonya, Barackos) érkeztünk meg a városba. Miután átkeltünk a vasúti síneken, árgus szemekkel figyeltük, hogy hol kell letérni a Kálvária felé. Valószínűleg mi is észrevettük volna a jelzést, de a mögöttünk jövő túrázó is szólt, amikor balra kellett fordulni. Fent a dombtetőn megkaptuk az újabb pecsétet. Nemsokára ismét kereszteztük a síneket, ezúttal egy felüljárón keresztül, majd gyalogoltunk egy kicsit az ébredező város utcáin és egy szűk sikátoron keresztül érkeztünk meg a Fő utcára.

A Szent Flórián-kápolna Pilisvörösváron

Fél 6-kor még kihalt volt a város

Felértünk a Kálvária tetejére

Kérdeztem a fiamat, hogy van-e kedve továbbjönni, de határozottan mondta, hogy köszöni, szép volt, jó volt, de neki mára ennyi elég volt. A vasútállomás előtt letértünk a S jelzésről, a peronon felállított automatából megvettük neki a hazaútra szóló jegyet, majd a felüljárón keresztül sétáltunk el a Panoráma Sörözőben felállított ellenőrzőponthoz. Ő átvette a jól megérdemelt oklevelet és kitűzőt, én pedig megkaptam a következő pecsétet az itinerre. Néhány percig üldögéltünk az egyik asztal mellett, de pontban 6 órakor hátunkra kaptuk a zsákunkat és indultunk tovább. Ő vissza a vasútállomásra, én pedig Hűvösvölgy felé.

Tudtam, hogy mielőtt továbbmegyek, ennem kellene valamit, de nem kívántam. Végül győzött a józan ész, kerestem egy kisebb méretű lekváros kenyeret, kézbe vettem és úgy léptem ki a söröző ajtaján.

Először kicsit tanácstalan voltam, hogy hol találok vissza a S jelzésre, de hamarosan megpillantottam magam előtt néhány hátizsákos embert és elindultam utánuk. A lépcsőn keresztül leereszkedtem Pilisszentivánra, a főutcán elsétáltam az orvosi rendelőig, majd egy aszfalt-földút-aszfalt kombináció után megérkeztem az Antónia-árokhoz, amelyet megmászva felértem Nagykovácsiba.

Pilisszentiván katolikus temploma

Lefelé a lépcsőn

Egy rövid aszfaltos szakasz az Antónia-árok előtt

Úton Nagykovácsi felé az Antónia-árokban

Ott egy ideig ismerős úton gyalogoltam, mert a S betársult a K jelzés mellé. A Muflon-itató közelében egy újabb pecsét került az igazolólapomra, majd folytattam a kellemes, pihentető sétát az egyenes úton.

Az OKT-ről is ismerős hely, a Muflon-itató

Pihentető útszakasz a Zsíros-hegy után

Negyed óra alatt értem el a következő ellenőrzőponthoz, a kerek-hegyi éles úttöréshez, ahol vagy egy kódot kellett felírni, vagy a fára szerelt bélyegzővel kellett magunknak lepecsételni az itinert.

Mielőtt tovább indultam volna, megnéztem, hogy hol lesz a következő ellenőrző pont és mennyi idő alatt kellene odaérnem, hogy az előre tervezett időn belül Hűvösvölgybe érjek. Valószínűleg egy kicsit fáradt voltam, mert nem vettem észre, hogy a Rózsika-forrásnak is van egy mezője a lapon és elkezdtem számolgatni: az Újlaki-hegy 11 km, körülbelül 2 és fél óra alatt kell megtennem, tehát fél 10 után kell odaérnem. Nem tudom miért, de az volt az első gondolatom, hogy az nagyon sok idő, mit fogok én addig csinálni? De nem töprengtem sokáig, inkább indultam tovább.

Séta a Kerek-hegyen

Fél órával később érkeztem meg Solymár határába. A benzinkút előtt átkeltem az úton, majd a nagyon hangulatos Rózsika-sétányon gyalogoltam tovább. Már a Kerek-hegy után is éreztem néha, hogy le akarnak csukódni a szemeim, de akkor még könnyedén nyitva tudtam tartani azokat. Itt viszont valóban rám jött az álmosság, a fáradtság, az éhség és minden együtt. Tudtam, hogy ennem kellene valamit, de az evésnek még a gondolatától is rosszul voltam.

Solymár

A Rózsika-sétány első fahídja

Sziklák

A Rózsika-sétány

Az volt a szerencsém, hogy 8 óra után néhány perccel megérkeztem a Szomjas-tisztásra, a következő pecsételőponthoz. Leültem egy padra, megettem egy banánt és mint akit kicseréltek, elmúlt az álmosságom, az éhségem és néhány perccel később már ismét úton voltam.

A Rózsika-forrás

A sétányt elhagyva ismét emelkedni kezdett az út

Szép kilátás a Kevélyekre

Úton a Kötők-padja felé

A fák közül kilépve megérkeztem a kilátóhelyhez

Nem kellett sokat gyalogolni, háromnegyed 9-kor már a Kötők-padján álltam. Lenyűgöző panoráma tárult a szemem elé. Sütött a nap, tiszta volt az idő, hosszú ideig el tudtam volna gyönyörködni a látványban. De nem (csak) nézelődni jöttem, ezért néhány perc nézelődés után indulnom kellett tovább.

Kilátás a Kötők-padjától: balra Pilisszentiván, Pilisvörösvár és Solymár, középen pedig a Pilis

Fél óra nem túl megerőltető sétával értem el a kéktúráról már ismerős Virágos-nyerget. Gyönyörűen sütött a nap, kellemesen meleg volt az idő, nem tudtam ellenállni a kísértésnek és leheveredtem a rét közepére. Ettem, ittam és élveztem a napsütést. Itt érkezett el az a pillanat, amikor úgy éreztem, hogy végre el tudtam engedni az idővel való versenyfutást és csak arra gondoltam, hogy túrázni jöttem és azért, hogy élvezzem annak minden pillanatát.

Valahol a Csúcs-hegy környékén

Nem tudtam ellenállni a ragyogó napsütésnek a Virágos-nyeregben

A Virágos-nyerget elhagyva egy elég kellemetlen útszakasz következett. Göcsörtös, köves, kemény, nagyon oda kellett figyelni, hogy hova lépek, nehogy kiforduljon a bokám. De ennek a küzdelemnek is meg lett az eredménye, az Újlaki-hegyről a szemem elé táruló panoráma sok mindenért kárpótolt.

Indulás tovább a Virágos-nyeregből

Vigyázni kellett, hogy hova lépek

A János-hegy, tetején az Erzsébet-kilátóval

Köves emelkedő

Erdei út az Újlaki-hegy előtt

Mindjárt felérek

Kilátás az Újlaki-hegy tetejéről észak felé

Kilátás az Újlaki-hegy tetejéről kelet felé

Kilátás az Újlaki-hegy tetejéről nyugat felé

A Duna, valamint a Szabadság- és a Petőfi-híd

Innen is látszott a János-hegy és az Erzsébet-kilátó

Ezt nem tudtam kitalálni, hogy mi lehet

Miután megkaptam az újabb pecsétet az igazolólapomra indultam tovább Hűvösvölgy felé. Addig már csak 3 km-t kellett gyalogolni, lassan-lassan el kellett gondolkodnom azon, hogy onnan hogyan tovább: busszal Solymárra, vagy gyalog Budaőrsre?

Papíron valóban „csak” 3 km volt a hátralévő távolság, de volt benne 250 m szint, lefelé. Sőt, még egy váratlan ellenőrző pont is! A Homok-hegy alján, a katonasír mellett ki volt téve egy kis asztalka, mellette állt néhány ember. Amikor elmentem mellettük, megkérdezték, hogy a sárga túrán vagyok-e? Igennel feleltem, mire ők megállítottak, hogy akkor bizony pecsételtetnem kell. Így a duplán nyomtatott Újlaki-hegy feliratú mező sem maradt üresen az igazolólapon.

Változatos terepviszonyok az Újlaki-hegyről lefelé

Hagymás fogasír

A Hűvösvölgy előtti utolsó lejtők már nagyon nem estek jól, elkezdtek fájni a térdeim. De ekkor ezzel már (még) nem törődtem és végül 10 óra 40 perckor, 11 óra 18 perccel az esztergomi indulás után beértem az 50 km-es táv céljába. Hogyan tovább?

Ezt a lejtőt már nem szerették a térdeim

Már csak a lépcsőn kellett felmenni

Célba értem! Célba értem?

Mielőtt odamentem volna az igazolóponthoz leültem egy félreeső, napos helyen. Először felhívtam a feleségemet és eldicsekedtem vele, hogy beértem Hűvösvölgybe. Mert ugyan nem ez volt az első 50 km-es túrám, de én azért büszke voltam magamra, hogy ezt is teljesítettem. Utána kezdtem tanakodni azon, hogy hogyan tovább? A lejtőn kicsit fájtak a térdeim, de általában nem éreztem magamat fáradtnak. A talpaim sem fájtak és már álmos sem voltam. De merjek kockáztatni? A biztos 50 km-es kitűző helyett megkockáztassam, hogy nem kapok semmit, mert nem tudok elmenni Budaőrsig?

20 perc üldögélés után döntöttem: továbbmegyek! A térdeimet és a talpamat bekentem egy kis frissítő krémmel, ellenőriztem a vízhólyag elleni tapaszaimat, majd hátamra kaptam a zsákomat és odamentem a pecsételőasztalhoz. Épp akkor ért oda egy túrázó, akit már láttam a Rózsika-forrásnál és mondta, hogy ugyan 70 km-re nevezett, de úgy érzi, hogy nincs tovább. A pontőr azért még rákérdezett, hogy biztos-e benne, de határozott igen volt a válasz. Egy pillanatra még nekem is megfordult a fejemben, hogy „Biztos vagyok benne?”, de még mielőtt rossz választ adhattam volna a kérdésemre, odakerültem az asztalhoz és kimondtam: „Csak 50 km-re neveztem, de szeretnék továbbmenni!” Gyorsan elintéztük az adminisztrációt, feltöltöttem a kulacsaimat, elvettem egy müzliszeletet és 11 óra 20 perckor nekivágtam.

A feleségemet már útközben hívtam fel és elmondtam neki, hogyan döntöttem. Az utolsó 20 km egy rövid bemelegítő szakasszal kezdődött, majd miután kereszteztük a Nagykovácsi utat, megkezdődött a Nagy-Hárs-hegyre vezető emelkedő. 2 km, 220 m szintemelkedéssel, 50 km-rel a lábamban... Azzal vígasztaltam magamat, hogy ha felérek, akkor az utolsó 20 km összes szintemelkedésének a harmadát már megtettem.

Továbbindultam Hűvösvölgyből

Kereszteztem a Gyermekvasút sínjeit

Fáradt nünüke

Délben értem fel a kilátó tövében található ellenőrzőponthoz. És ha már egyszer ott vagyok, akkor felmásztam a kilátóba is, mielőtt továbbindultam volna.

Kilátás a Kaán Károly-kilátóból

Kilátás a Kaán Károly-kilátóból

Kilátás a Kaán Károly-kilátóból

Megint a János-hegy és az Erzsébet-kilátó

Ez pedig a Kaán Károly-kilátó

A kilátótól néhány lépésnyire volt még egy kilátóhely, a Csanádi-pihenő. Ott is megálltam egy fénykép erejéig. Az emelkedő után ezúttal is lejtő következett, a Szépjuhásznéhoz.

A Pilisi-medence látképe a Csanádi-pihenőtől

Lefelé a Nagy-Hárs-hegyről

A Csacsi-rét felé sétálva néha az volt az érzésem, mintha egyedül indultam volna a túrán. Alig-alig találkoztam valakivel. Vajon ennyire lassú lehettem, hogy mindenki megelőzött? A réten megkaptam a következő pecsétet az itinerbe, majd leültem egy kicsit a fa tövébe. Sietnem nem kellett, bőven volt még időm, hogy szintidőn belül célba érjek.

Mintha egyedül túráznék

Néha-néha találkoztam valakivel

A Nagyszénászughoz közeledve átléptem a lélektani határt: már csak egy számjegyű volt a hátralévő távolság! Eszembe jutott az a túrázó, aki a Gerecse 50-en kérdezte meg tőlem Koldusszállás előtt, hogy mennyi van még hátra és kérte, hogy 10 km-nél kevesebbet (egy számjegyűt) mondjak neki.

A 60. kilométert is megtettem

Az ellenőrzőpontnál megkaptam az újabb pecsétet, a kis asztalkánál pedig mogyoró, datolya és friss víz várta a hozzám hasonló megfáradt túrázókat.

Vízmosás Nagyszénászug után

Keskeny ösvény a domboldalban

A monotonnak tűnő erdei sétát a Sorrento-sziklák látványa törte meg. A jó időt kihasználva rengetegen látogattak ki oda, alig tudtam olyan fényképet készíteni, amelyiken nem volt rajta senki. Nem sokkal később egy néhány fős, fiatalokból álló csoport jött velem szembe. Hallottam, amint egymás között arról beszélgetnek, hogy a S jelzésen el lehetne menni egészen Pilisvörösvárig, de az nagyon messze van. Ezzel a kijelentéssel sikerült egy halvány mosolyt csalniuk az arcomra.

A Sorrento-sziklák

A szállás-hegyi útelágazásnál biztos, ami biztos alapon készítettem egy fényképet a fára ragasztott kódról, majd bandukoltam tovább.

Néhány perccel később egy tisztásra érkeztem, ahonnan már lehetett látni a budaörsi hegyeket. Ennek egyrészt nagyon megörültem, mert kezdtem elhinni, hogy sikerül célba érnem. Másrészt egy kicsit meg is ijedtem, mert megláttam a Törökugrató szikláját és eszembe jutott, hogy oda bizony majd még fel kell mászni, miután leereszkedtünk a Huszonnégyökrös-hegyről.

Néhány méter, és megérkeztem a Budaörs feletti mezőre

Szerencsére ezt a két hegyet (Odvas-hegy, Út-hegy) már nem kellett megmászni

Ösvény a tisztáson keresztül

Budaörs és Törökbálint látképe

Háromnegyed 3-kor kaptam meg az utolsó előtti igazoló pecsétet az itineremre, majd néhány perccel később megérkeztem Budaörsre. Meredek lejtőn kellett leereszkedni a Szabadság útig, amit nagyon nem kívánt már a térdem, de a mindent betöltő orgonaillat és a virágok látványa kárpótolt egy kicsit a nehézségekért.

Beértem a városba

Lefelé a Huszonnégyökrös-hegyről

Virágzó fák és bokrok szegélyezték az utat

A Csiki csárdánál véget ért a S jelzés, de a túra még folytatódott. Az út túloldalán kezdődött a S3 jelzés, amelyik elvezetett az utolsó ellenőrzőponthoz, amelyiket a Törökugrató tetején jelöltek ki a szervezők.

Az utolsó pecsétért még fel kell oda menni

Mi más lenne az utca neve, mint Törökugrató utca

Közel a hegytető

Negyed 4-kor értem fel a hegytetőre. A pontőrök megkérdezték, hogy a náluk lévő három pecsét közül melyiket szeretném a lapomon látni. „Mindhármat!” – válaszoltam, akárcsak egy kisgyerek. Utána még készítettem néhány fényképet, majd indultam lefelé.

Kilátás a Törökugrató tetejéről dél felé

Kilátás a Törökugrató tetejéről kelet felé

Kilátás a Törökugrató tetejéről nyugat felé

A hegy alján elbizonytalanodtam, hogy merre kell továbbmenni. Jelzést vagy szalagot nem láttam, ezért megkérdeztem egy éppen akkor érkező túrázót. Ő azt mondta, hogy mehetek balra is, vagy jobbra is vissza a főútra. „A főút felé talán kicsit rövidebb.” – tette még hozzá. Ez volt a varázsszó, nem sokat gondolkoztam, hogy merre induljak. Visszasétáltam a S3 jelzésen a Szabadság útig, jobbra fordultam és az út széli járdán mentem tovább. Onnan már csak alig több, mint 2 km volt hátra a célig, de ez már nagyon nem hiányzott. De megcsináltam! 15 óra 52 perckor, 16 és fél órával az esztergomi indulás után beléptem a Herman Ottó Iskola kapuján. Megkaptam az utolsó pecsétet az igazolólapomra, kézbe kaptam az oklevelet, választottam kitűzőt és átléptem a célkapun.

Pecsétgyűjtemény

A célban az iskola tornatermében

Az oklevél és a kitűző

Felhívtam a feleségemet, aki ekkor már úton volt Budaörsre autóval, átvettem a teljesítésért járó hot-dog-ot és leültem a tornaterem egyik padjára. Akkor még fel sem fogtam, hogy mi történt. Néhányan sántikálva sétáltak el előttem, volt, aki aludt a tornaterem padlóján, én pedig ültem és néztem ki a fejemből. Valóban itt vagyok?

Hamarosan hívott a feleségem: „Azt hiszem ideértem, mert látok néhány furcsa járású embert!” „Mindjárt látsz még egyet.” – válaszoltam neki. Összeszedtem a cuccaimat, felvettem a cipőmet és indultam a parkoló felé. De legnagyobb meglepetésemre egyáltalán nem éreztem, hogy furcsa lenne a járásom!

Az azóta eltelt két hétben sokat gondoltam a túrára. Akárhányszor ránézek a falon lógó oklevélre, vagy a kitűzőre, mindig eszembe jut a túra egy-egy pillanata. És mindig büszkeség tölti el a szívemet, hogy ezt is MEGCSINÁLTAM!

Erre jártam (forrás: OSM, saját GPX fájl alapján)

A túra útvonala a Google térképén