2021. szeptember 5., vasárnap

Gerecse 50 – harmadszor (2021.08.28.)

2020 márciusában elsők között regisztráltam a Gerecse 50-re és ugyanúgy terveztük a túrát, mint 2019-ben. Én korán elindultam volna az 50 km-en, feleségem a fiúkkal minél később a 20 km-en, így az utolsó métereket ismét együtt tehettük volna meg. Aztán jött a Covid és vele együtt ment a Gerecse. Jött a nyár, az ősz, a tél és újra a tavasz, de a Covid még mindig maradt, így 2021 tavaszán sem volt Gerecse. Végül, többszöri halasztás után augusztus utolsó hétvégéje lett a túrahétvége. Szombaton Gerecse 50, vasárnap a többi táv. Ha már így alakult a program, akkor mi is változtattunk az tervünkön és nagy reményekkel készültem a túrára.

Természetesen a túra közeledtével jöttek a szokásos itt fáj – ott fáj érzések, de péntek estére sikerült meggyógyítani az összes „fájó” porcikámat. Így hát egészséges izgalommal bújtam ágyba és gyorsan el is aludtam.

Szombat reggel, 4:15: a telefonom ellentmondást nem tűrő hangjára ébredtem. Kényelmesen összekészülődtem, autóba ültem és indultam Tatabányára. Már elmúlt 6 óra, amikor megérkeztem, de a Fő téren lévő parkolóban még sikerült üres helyet találnom. Felsétáltam a rajthoz, átestem a kötelező ellenőrzésen és megkaptam a védettséget igazoló zöld karszalagot.

6:21, rajt: az indulásnál nem volt előttem senki, így nem kellett várakoznom. A kedves, mosolygós lány beolvasta a rajtlapomon lévő QR kódot és jó túrát kívánt. A következő asztalnál átvettem a hátizsákban az „ellátmányt”, majd magányosan útnak indultam. Ezúttal a saját tempómban haladhattam a város aszfaltozott járdáin, nem sodort magával a hömpölygő tömeg. Átkelés az autópálya alatt, poros kocsiút a hétvégi telkek kerítése mentén, majd egy éles jobbkanyar a bevásárlóközpont parkolójánál és már meg is érkeztem mezőn átvezető keréknyomokhoz.

6:52, János-forrás: a korábbi évektől eltérően idén nem volt ellenőrző pont a forrásnál, így csak annyi időre álltam meg, amíg levetettem a széldzsekimet és eltettem a hátizsákomba. Utána következett az emelkedő az Arany-lyukig, az elágazó, ahol a 10 és 20 km-es túra egyenesen megy, mi pedig balra, majd pedig a hosszú egyenes a S jelzésen. Mind-mind ismerős helyek. Nem voltam egyedül, de korántsem voltak annyian, mint az előző években, amikor a „tömeggel” indultam útnak.

8:17, Puszta-templom: az ellenőrző pontnál beolvasták a QR kódomat, majd pihenés nélkül indultam volna tovább az ismert ösvényen. De mivel senki nem ment arra, hanem az EP után mindenki visszament a köves útra, megkérdeztem a pontőröktől, hogy itt is megváltozott-e az útvonal. Mondták, hogy nem, de hivatalosan nem az ösvényen kell továbbmenni, hanem az úton kell egy 60-70 méteres kerülőt tenni. Én sem akartam „kispistázni”, ezért követtem a többi túrázót. Úgysem jártam még arra. Baji-vadászház, erdei út, keréknyomok az erdő szélén és már meg is érkeztem a vértestolnai műúthoz.

Ebben az évben nem a műúton a P4 jelzést követve kellett leereszkedni Tardosra, hanem egy másfél km-rel hosszabb úton, a Gomba-tetőn keresztül. Ezért miután átkeltem a úton elindultam felfelé a köves gyalogúton. Elsétáltam egy felhagyott kőbánya mellett, majd nem sokkal később átvágtam egy tisztáson. Onnan még közel körülbelül 2,5 km-t kellett gyalogolni az erdőben, mire megérkeztem a faluba.

A felhagyott kőbánya Felfelé a hegyre
A felhagyott kőbánya Felfelé a hegyre
Gyalogút a bokrok mellett Tardos közelében Köszöntő
Gyalogút a bokrok mellett Tardos közelében Köszöntő

A Templom térnél tértem rá arra az útra, amelyiken a korábbi években érkeztem a faluba. Úgy láttam, hogy az útvonal változás híre nem jutott el mindenkihez, mert most is voltak jónéhányan, akik a „régi úton” jöttek. A templom előtti parknál megtöltöttem a kulacsomat, majd lesétáltam a póznára állított MZ-hez.

A jól ismert templomtorony Gyermekkorom emléke, az MZ
A jól ismert templomtorony Gyermekkorom emléke, az MZ

9:38, Tardos: ezúttal itt sem volt ellenőrzőpont, így itt is csak egy fénykép erejéig álltam meg. Emlékeimben az élt, hogy a faluból egy hosszú, meredek emelkedőn keresztül érkezünk meg az erdőbe. Most viszont úgy felszaladtam a dombra, mintha sík terepen gyalogoltam volna! A tetőn még sétáltam egy kicsit a széles sóderes úton, majd balra, a K+ jelzésen mentem tovább. Hamarosan elértem a K jelzést is. Úgy emlékeztem, hogy itt egy szakaszon keskeny, köves ösvényen kell sétálni, ezért is lepett meg, hogy egy széles dózerút vezetett a Gerecse oldaláig.

Korábban a Sandl-hársig vezető erdei út volt a kedvencem. Amióta viszont utoljára erre jártam, rengeteg fát kivágtak, így a szakasz számomra elvesztette a szépségét. A Serédi-kastélynál eszembe jutott az utolsó ISZI 50 túra, amikor napközben is olyan hideg volt, hogy ezen a szakaszon jég fedte a pocsolyákat. A kastély után, a lefelé vezető úton az orromban éreztem a medvehagyma illatát, de ez csak az emlékek miatt volt, természetesen most egyetlen medvehagymát sem láttam. A Mária-kőfülkénél, a sziklás szakaszon egy kicsit feltorlódott a tömeg, de később már ismét a saját tempómban sétálhattam tovább.

A távolban talán Dunaszentmiklós és Neszmély látszik Az útszakasz egyik nevezetessége, a Sandl-hárs A másik pedig a Serédi-kastély
A távolban talán Dunaszentmiklós és Neszmély látszik Az útszakasz egyik nevezetessége, a Sandl-hárs A másik pedig a Serédi-kastély

10:49, Pusztamarót: Héregre terveztem az első pihenőt, így itt sem álltam meg, hanem a kód beolvasása után indultam tovább. Hosszú, ismerős, eseménytelen szakasz következett. Sokáig gyalogoltam a köves úton, majd a Király-kútnál leereszkedtem a völgybe és az erdei ösvényen elsétáltam Héregre.

Úton Héreg felé Lefelé a Király-kútnál
Úton Héreg felé Lefelé a Király-kútnál

11:35, Héreg: a korábbi években itt is volt ellenőrző pont és a környék tele volt pihenő-napozó túrázókkal. Most alig néhányan lézengtek a hatalmas lekaszált réten. Kerestem egy napsütötte, félreeső helyet és leültem a fűbe. Még csak épp kikötöttem a cipőmet, amikor észrevettem egy hangyát a nadrágomon. Aztán még egyet, még kettőt... Gyanút fogtam és felálltam. Természetesen sikerült beleülnöm egy hangyabolyba, így kénytelen voltam néhány méterrel arrébb telepedni.

Negyed órát süttetem magamat és a lábaimat a napon, majd megelőző céllal ragasztottam egy ragtapaszt a talpamra és megindultam a Bánya-hegyi emelkedő felé. Ez a 2 km-es szakasz idén sem adta könnyen magát, még úgy sem, hogy a legmeredekebb szakaszon a fák törzsére kapaszkodónak ki volt feszítve egy kötél.

12:20, Bánya-hegy: mire ide felértem, már kipihentem egy kicsit a hegymászás fáradalmait. Az ellenőrző pont helyett itt is csak egy tábla fogadott, így egyből indultam is tovább. Bár a következő szakasz nem volt nehéz, hiszen közel 10 km-en keresztül többnyire lefelé kellett menni, mégis úgy éreztem, hogy ezúttal számomra ez volt a túra legnehezebb része. Tudtam, hogy Vértestolnánál idén nem vár zsíroskenyér, hogy kizökkentsen egy kicsit a hosszú, monoton gyaloglásból. A reggeli indulás óta próbáltam kényelmes, nem túl gyors tempóval haladni, de ekkor jöttem rá, hogy nem sikerült. Éreztem, hogy fáradnak a lábaim, elkezdett fájni a térdem, görcsölni a combom és a ragasztás ellenére úgy éreztem, hogy a talpammal sincs minden rendben.

Vértestolna
Vértestolna

Az egykori zsíroskenyér-osztó helyen leültem egy kicsit az árokpartra, próbáltam kideríteni, hogy mi a baj a talpammal, majd amikor fejben is összeszedtem magamat, akkor indultam tovább. Koldusszállásig csak mentem és azzal próbáltam bíztatni magamat, hogy az első alkalommal itt már ennél sokkal rosszabb állapotban voltam. Nagyon megörültem, amikor megláttam az úton a vadrácsot, mert tudtam, hogy onnan már nincs messze a következő megálló.

14:15, Koldusszállás: itt sem volt ellenőrzőpont, de a lajtoskocsinál megtöltöttem a kulacsomat és leültem egy kicsit a farakásra. A bal talpam továbbra is makacskodott, de hiába néztem, nem láttam rajta vízhólyagot. Miközben nézegettem, odajött mellém egy ló. Kantáron vezette a gazdája, így először nem foglalkoztam vele. Amikor azonban a táskámba próbált belenyúlni, akkor rászóltam, hogy „Ejnye-bejnye!”, mire a gazdája megkérdezte, hogy „Alma van a táskában?” Igen, volt benne alma, de sajnos arra még nekem is szükségem volt, így a paci kénytelen volt továbbra is a fűvel beérni.

A talpamra ragasztottam még egy ragtapaszt, majd próbáltam feltápászkodni a farakásról. Nem volt egyszerű feladat, nehezen akart elengedni, de végül én győztem és útnak indultam az utolsó 10 km-re. Nem jutottam messze, az első farakásnál ismét le kellett ülnöm, mert egyre jobban fájt a talpam. Levettem róla a ragtapaszt és kentem rá egy kis vazelint. El voltam keseredve, mert ekkor már tudtam, hogy nem lesz semmi a nagy tervemből, de elhatároztam, hogy innen még futok egy versenyt az órával, már amennyire a sajgó térdem és combom engedi. Így aztán az állapotomhoz képest erőltetett menettel indultam tovább felfelé a köves úton.

14:46, Kisrét: hosszú idő után végre egy igaz ellenőrző pont! Leolvasták a QR kódomat, kaptam egy pecsétet a lapra, majd indultam tovább. Menet közben próbáltam nyújtani, tornáztatni, kifordítani, befordítani a lábamat, hátha az segít, nem sok sikerrel. Ráadásul lefelé még rosszabb volt, mint felfelé, márpedig ezen a szakaszon elég sokat kellett lefelé menni. Megörültem, amikor meghallottam az autópálya dübörgő hangját, hiszen azt jelentette, hogy közel van a következő ellenőrző pont.

15:14, Autópálya-híd: a kódolvasás és a pecsételés után még elvettem egy szőlőcukrot a tálcáról és elindultam felfelé a Turulhoz. Hosszú az oda vezető emelkedő, de végig tükörsima aszfalton lehet sétálni. Általában nem rajongok az aszfaltkoptatásért, de most örültem neki, hogy nem masszírozzák kisebb-nagyobb kavicsok a talpamat és nem kell kisebb-nagyobb köveket kerülgetni az úton. Csak menni kell egyenesen, egyik lábat tenni a másik után.

Tükörsima aszfalt a Turul előtt Tatabánya
Tükörsima aszfalt a Turul előtt Tatabánya

15:38, Turul: ismét kódolvasás és pecsételés, majd megnéztem az órámat. Megállapítottam, hogy hiába a versenyfutás az utolsó kilométereken, 9 és fél óra már nem lesz meg, de ha nem történik semmi baj, akkor 9:40-en belül még beérhetek. A lépcsőn lefelé szinte senki nem volt, mindössze néhányan jöttek felfelé, így akadálytalanul tudtam haladni. A meredek aszfaltozott utca nagyon nem tetszett a térdemnek, kénytelen voltam kocogásra váltani, mert úgy nem fájt annyira.

Fent a Turulnál Lefelé a lépcsőn Néhány perccel korábban még ott voltam fent
Fent a Turulnál Lefelé a lépcsőn Néhány perccel korábban még ott voltam fent

Miután átkeltem a zebrán, a házak között idén is szem elől tévesztettem a jelzést, így csak érzésből mentem a cél felé. A nehézségek és a fájdalom ellenére nem merült fel bennem útközben, hogy esetleg nem tudok végigmenni, de mégis nagy megkönnyebbülést éreztem, amikor megláttam a CÉL feliratot.

15:55, cél: a rendezők lelkes szurkolása mellett, 9 óra 34 perc 51 másodperc gyaloglás után érkeztem meg a célba. Átvettem a kitűzőt, készítettem egy fényképet az eredményjelző tábla mellett, majd kényelmes sétával elindultam az autó felé.

CÉL!!!
CÉL!!!

Másnap délig végig egyik szemem sír, másik szemem nevet hangulatban voltam. Örültem, hiszen harmadszor is sikerült teljesítenem a távot és egy kis vízhólyaggal megúsztam a kalandot. De szomorú voltam, mert másnap nem tudtam elmenni a fiaimmal, hogy együtt sétáljuk végig a 20 km-es távot. Sokat gondolkodtam rajta, hogy vajon mit rontottam el? Talán ha lassabban mentem volna és nem 10 óra alatt akartam volna végigmenni, akkor a térdem is és a talpam is jobban bírta volna a strapát. De ehhez magamat és bennem tomboló versenyszellemet kellett volna legyőznöm. Vagy lehet, hogy egyszerűen már öreg vagyok hozzá, hogy két nap alatt 70 kilométert gyalogoljak?

Szerencsére a fiúknak nem kellett otthon maradniuk, a feleségem idén is elment velük és 4,5 óra alatt végigyalogolták a távot. Nekem akkor múlt el a rosszkedvem, amikor hazaérve mindhárman kitörő örömmel mutatták a kitűzőjüket és kezdték el mesélni az élményeiket.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

OKT 23.: Bélapátfalva – Szarvaskő (2021.08.22.)

A nyári szabadság utolsó napján indultunk egy vasárnap délelőtti sétára a kisebbik fiammal a Bükk nyugati peremén. A Cementgyári megállónál ...