Körülbelül egy évvel ezelőtt ragadott magával a gondolat, hogy milyen
jó lenne teljesíteni a Kinizsi 100-at. Az oda vezető (most már tudom,
hogy rögös) út első nagyobb lépése volt tavaly ősszel egy sikeresen
teljesített Iszi 50 teljesítménytúra. Télen és kora tavasszal csak
néhány rövidebb túrára futotta az időmből, ezért úgy döntöttem, hogy ezt
az évet még a felkészülésre szánom.
Februárban elsők között regisztráltam az 50 km-es Gerecse
teljesítménytúrára. Akkor még nagyon távolinak tűnt az április végi
időpont, de képzeletben már elkezdtem róni a kilométereket. Melyik
szakaszon jártam novemberben, hol merre kanyargott az út, stb.
Készítettem magamnak egy időtervet, 11 órás teljesítéssel számolva.
Aztán telt-múlt az idő és egyre közeledett a rajt időpontja. Néhány
héttel előtte a jó idő is megérkezett, én pedig minden szabad percemet a
kertben töltöttem, hogy minél előbb befejezzem a tavaszi munkákat. Így
hát túrázás helyett a kerti munka jelentette az első Gerecse 50-emre a
felkészülést. Meg is lett az eredménye, mert néhány nappal a rajt előtt
még alig tudtam reggelente felkelni az ágyból, annyira fájt a derekam.
A család többi tagját (feleségemet és 4 gyerkőcünket) is próbáltam
rávenni, hogy induljanak el a 10 km-es távon. Nem tiltakoztak, szívesen
szurkoltak volna nekem a befutónál, de úgy számoltuk, hogy túl sokat
kellene nekik rám várniuk, ezért végül letettünk erről a családi
indulásról.
Ilyen előzmények után egyedül indultam el szombaton hajnalban
Tatabányára. Szerettem volna korán odaérni, hogy még elfogadható
távolságban találjak parkolóhelyet és minél előbb elindulhassak, hátha
így kevesebbet kell a nagy melegben gyalogolni. Háromnegyed 6 után nem
sokkal már sikerült „becsipognom” és beállhattam a 6 órakor rajtolók
népes csapatába.
Pontban 6 órakor indulhattunk el. Hatalmas emberfolyam hömpölygött
végig a város utcáin. Néhány autó próbálkozott keresztezni a túrázók
útját, kevés sikerrel. Gyorsan elértünk az autópálya alatt átvezető kis
alagúthoz, majd folytattuk a gyaloglást a hétvégi kertek kerítése
mellett.
6:30, János-forrás, 1. EP: Fél óra alatt értem el
az első ellenőrző pontot. Gyors pecsételés után indultam is tovább. A
rajtban kapott úti csomaghoz itt újabb kiegészítőt kaptunk, néhány
ragtapaszt egy kis dobozkában. Ekkor még bíztam benne, hogy nem lesz rá
szükségem, de eltettem és haladtam tovább.
A korai időpont és az égen lévő felhők miatt kissé sötét volt az
erdőben, de azért időnként meg-megállva próbáltam fényképekkel is
dokumentálni a túrát. Persze a megállás nem volt egyszerű, mert itt még
eléggé együtt volt a mezőny, ezért csak olyan helyen lehetett megállni,
ahol félre tudtam állni egy kicsit.
Fél óra alatt értem el az elágazást, ahol nagy tábla hirdette, hogy a
10 és 20 km-es távon indulóknak majd egyenesen kell továbbmenniük, de
nekünk balra fordulva, a S- jelzésen kell folytatni az utunkat.
Kényelmes, enyhén emelkedő szakasz következett, volt idő és lehetőség
elfogyasztani a reggelim második részét, egy szendvicset.
8:00, Puszta-templom, 2. EP: Kanyargós, kissé
lejtős, köves úton érkeztünk meg a ponthoz, ahol hatalmas ládákban várt
ránk a piros alma. Lajtos kocsiból vizet is lehetett venni, így
lecserélhettem a rajtnál kapott szénsavas vizem maradékát „rendes”
vízre. A pecsételés után ellenőriztem a talpamat, megnyugodtam, hogy
minden rendben, megigazítottam a zoknimat, majd indultam tovább. A
következő pontig 5 km várt ránk, amelynek jelentős részét aszfalton
kellett megtenni. De legalább még nem volt meleg, hogy valami jó is
legyen a dologban. Ezen a szakaszon találkoztam először a túratárssal,
aki hatalmas hátizsákkal (sátor, polifoam?) rótta a kilométereket.
8:50, Tardos, 3. EP: A fogadó előtti padok tele
voltak túrázókkal, sokan itt töltötték fel magukat energiával a
következő szakaszokra. Én egy gyors pecsételés után indultam tovább.
Indulás előtt elhatároztam, hogy lefényképezem az oszlop tetejére
felállított MZ motorkerékpárt, de már csak a faluból kiérve jutott
eszembe, hogy elfelejtettem megtenni. Nem baj, legalább eggyel több
indok van arra, miért kell jövőre is elindulni.
A Bánya-hegyre kapaszkodva azt nézegettem, hogy mikor ismerek rá a
novemberben már megtett útvonalra. Hamar elértem a K- jelzést, amelyen
egészen Pusztamarótig sétáltunk. Gerecse-üdülő, medvehagyma, köves
hegyoldal, sziklába vájt kápolna és már oda is értünk a pusztamaróti
elágazóig.
10:00, Pusztamarót, 4. EP: Még csak 20 km-nél
jártam, de úgy éreztem, hogy valami nincs rendben a talpammal. Kerestem
egy kényelmes farönköt, hogy megnézzem, mennyire súlyos a helyzet.
Ránézésre nem volt komolyabb gond, de azért a biztonság kedvéért
ragasztottam egyet a forrásnál kapott ragtapaszokból a talpamra,
lecseréltem a zoknimat és indultam tovább.
A következő szakaszon főleg lefelé kellett menni, cserébe viszont
kezdett egyre erősebben sütni a nap. Útközben gyönyörködni lehetett a
tájban és a távolban sárgálló repcemezőkben, helyenként nagyon jól
látszott az esztergomi bazilika és a Duna is. A jelzések végig jól
követhetőek voltak, egyedül Király-kút előtt kellett egy kicsit
keresgélni a jeleket, de eltévedni ott is nehéz lett volna.
11:10, Héreg, 5. EP: Pecsételés után előkerestem a
hátizsákomból egy müzliszeletet, így biztosítva az extra energiát
ahhoz, hogy leküzdjem a túra (akkor még) legnehezebb(nek gondolt)
szakaszát, a bánya-hegyi emelkedőt. Azt nem mondom, hogy végig dalolva
és mosolyogva, de különösebb nehézség nélkül értem fel a hegytetőre.
Útközben készítettem néhány fényképet, de sajnos azok nem adták vissza
azt a látványt és érzést, amit a hegymászás jelentett, így itthon csak
azt tudtam mondani róla, hogy „jó meredek szakasz volt”.
11:40, Bánya-hegy, 6. EP: Rövid sorban állás a
pecsétért, majd indulás a túra leghosszabb egybefüggő, ellenőrző pont
nélküli szakaszán Koldusszállás felé. Ezt a szakaszt elvileg már
ismertem, mert ősszel is erre jöttünk, csak akkor az ellenkező irányba.
Helyenként valóban megismertem egy-egy jellegzetes helyet, de sokszor
éreztem úgy, mintha még soha nem jártam volna arra.
Vértestolna felé közeledve már messziről lehetett látni a
frissítőpontot, ahol zsíros kenyér volt a jutalom azoknak, akik
eljutottak addig. Itt sem időztem sokat, a kenyeret útközben ettem meg.
A 40. kilométer, azaz Koldusszállás felé közeledve egyre jobban
kezdtek fájni a talpaim. Éreztem, hogy van rajtuk vízhólyag, de úgy
gondoltam, hogy majd Kolduszsálláson tartok egy hosszabb pihenőt és
meggyógyítom a lábamat is. A pecsételő pont előtti útszakaszon nagyon
nehezen fogytak a méterek. Na, nem az út nehézsége vagy a fáradtság,
hanem a kövek miatt. Minden lépésnél úgy éreztem, mintha egy hegyes
szikladarab lenne a talpam alatt. Azt hiszem, itt volt a holtpontom,
mert úgy éreztem, hogy soha nem érek oda a pihenőhöz. De azért az nem
fordult meg a fejemben, hogy feladjam és ennek nagyon örültem!
13:30, Koldusszállás, 7. EP: „Végre!” Ez volt az
első gondolatom, amikor letelepedtem egy árnyékos fatörzsre és levettem a
cipőmet. Nem állítom, hogy szép látványt nyújtott a talpam…
Nemrég olvastam egy kéktúrás fórumon, hogy itt még megvan a régi fém
bélyegző is. Ezért otthon, indulás előtt még azt terveztem, hogy a
kéktúrás igazolófüzetemet itt lepecsételem a régi pecséttel is. De ott,
abban a helyzetben úgy döntöttem, hogy az a plusz néhány száz méter most
nem hiányzik nekem, ezért fél óra pihenő után inkább Tatabánya felé
vettem az irányt.
Nem volt könnyű megtenni az első néhány lépést, de a Bridgestone-os
lányoktól kapott csoki és a citromos tea segített. Az a mondat járt a
fejemben, amelyet egy túratárs mondott ősszel Pusztamarótnál, amikor a
vízhólyagjaimat gyógyítgattam: „A hátralévő 10 km-t már fél lábon is meg
lehet tenni!”
Ezen a szakaszon már sokkal kisebb volt a tömeg, kényelmesen tudtam
haladni a saját tempómban. Egészen addig, amíg nem találkoztunk a 20
km-es távon indulókkal. Ott ismét nagy lett a népsűrűség, de legalább
széles volt az út, így nem volt nehéz előzgetni a lassabban haladókat.
14:25, Kisrét, 8. EP: A pont után ismét magunkra
maradtunk, a 20-asok közvetlenül mentek fel a Turulhoz, nekünk viszont
kellett még egy kis kitérőt tennünk az autópálya felé. Többnyire
magányosan haladtam a következő kilométereken és füleltem, hogy mikor
hallom meg az autópálya zaját. Az egyre erősödő dübörgés azt jelentette,
hogy egyre közelebb vagyok az utolsó előtti ellenőrző ponthoz.
14:50, Autópálya-híd, 9. EP: A ponthoz érkezve
megkérdeztem a pontőröket, hogy letehetem-e a táskámat a kis asztalkára,
amíg előveszem az itinert. Ezt úgy értelmezték, hogy már nem bírom
tovább cipelni a táskámat és kiszállok, mert megkérdezték: „Akkor időt
is írjunk?”. Erre természetesen hevesen tiltakoztam. Lehet, hogy egy
kicsit elcsigázott voltam és a talpamon fájtak a vízhólyagok, de meg sem
fordult a fejemben, hogy feladjam. Bekaptam 2 szőlőcukrot és indultam
tovább az aszfalton a Turul felé.
Frissen aszfaltozott úton, tűző napon kaptattunk felfelé. Ismét
találkoztam a nagy hátizsákot cipelő résztvevővel. Elismerően köszöntem
oda neki. Egy fiatalabb hölgy kérdezte meg, hogy messze van-e még a
Turul. Bíztattam, hogy már csak 700 m, utána már csak lefelé kell menni.
Akkor még nem tudtam, hogy nem is lesz olyan egyszerű az a lefelé
menet.
15:15, Turul, 10. EP: Jól esett a friss víz a
lajtoskocsiból. Begyűjtöttem az utolsó pecsétet és indultam a lépcső
felé. Bár korábban olvastam beszámolókat, hogy ez a túra egyik
legnehezebb szakasza, de akkor egy kicsit kételkedve fogadtam az
állítást. Lépcsőn lefelé a legnehezebb? Hát igen… 45 km után,
vízhólyaggal a talpon, meredek, lejtős lépcsőfokokon lefelé haladni nem
leányálom. Az vígasztalt, hogy nem én voltam az egyetlen, aki a korlát
társaságát keresve haladt lépésről-lépesre a cél felé.
Ezt a szakaszt is sikerült letudni. Az autópálya alatti átjárónál
elkészítettem az „Ilyen lett” szelfit. Ekkor ért utol egy esztergomi
túrázó, vele együtt tettük meg az utolsó métereket. Célba érve, 9 óra 38
perc után állítottam le a GPS-t. Átvettem a célba érkezőknek járó
csomagot, oklevelet, kitűzőt, lepecsételtettem a Gerecse térképet,
készíttettem magamról egy fényképet a Gerecse-fal előtt, majd kerestem
egy árnyékos helyet, ahol elfogyasztottam a nagy tányér gulyáslevest.
Evés közben és hazafelé az autóban különböző gondolatok kavarogtak a
fejemben. Természetesen örültem, hiszen végigmentem és úgy éreztem, hogy
fejben és fizikailag ennél többet is bírtam volna. (Másnap sem éreztem
izomlázat.) Végig szép időnk volt, a medvehagyma-erdő, a távolban
sárgálló repcemezők, a fák között az erdőbe szűrődő napfény látványa
lenyűgöző volt. Arra számítottam, hogy a beharangozott 3000 induló miatt
végig tömegnyomor lesz, de nem így volt. Voltak útszakaszok, ahol
szinte egymagam voltam és élvezhettem a tavaszi erdő zsongását. De
ugyanakkor ott volt a csalódás is, hogy most sem úsztam meg vízhólyag
nélkül. Be kell látnom, hogy ennyire vagyok képes, a 70 vagy még több
kilométer túl nagy falat lenne számomra.
A következő két napban is inkább a csalódottság érzése uralkodott
rajtam. Minden lépés után feltettem magamnak a kérdést, hogy „Kellett ez
nekem?”. Feleségem végig tartotta bennem a lelket és látszott rajta,
hogy büszke arra, amit véghezvittem. Szerencsére az idő múlásával az én
érzéseim is folyamatosan változtak és változnak. Néhány nap után már nem
fájtak a vízhólyagok és egyre jobban tudtam örülni a teljesítménynek.
Elhatároztam, hogy küzdeni fogok tovább. Megpróbálok megoldást találni
arra, hogy ekkora táv után csak elviselhető számban és méretben
jelenjenek meg vízhólyagok a talpamon. Ha ez sikerül, akkor a többit
majd meglátjuk…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése