Gerecse 40 (2022.04.23.)

Ebben az évben hagytam magam elcsábítani és az 50 km-es táv helyett a 40. rendezés alkalmából meghirdetett 40 km-es távra neveztem. A korábbi évek tapasztalatai alapján azt gondoltam, hogy hamar betelik az 1040 fős létszám, ezért nem bíztam a szerencsére az indulási lehetőséget és mindjárt az elején befizettem a nevezési díjat. Aztán ahogy telt-múlt az idő, csak nem akart betelni a létszám és még az indulás előtti napon is bőven volt hely mindegyik távon. Ez persze nem szegte a kedvemet, de csodálkoztam rajta.

A nevezés állása az indulás előtti napon

A munkahelyemen az egyik reggeli megbeszélés végén sporttal kapcsolatos témákról beszélgettünk, én pedig feltettem a kérdést, hogy van-e kedve valakinek eljönni velem a túrára. Mivel a munkatársaim többnyire kerékpároznak vagy futnak, nemleges válaszra számítottam. Ezért is lepett meg, amikor Zsolt igent mondott.

Korábban mindig egyedül teljesítettem az 50 km-es túrákat. Nem kellett senkihez alkalmazkodni, olyan tempóban haladtam, ahogy nekem jó volt, akkor álltam meg pihenni, amikor akartam. Ezért aztán egy kicsit megijedtem, hogy mi lesz most? Hogyan tudunk majd együtt haladni? Mi lesz, ha valami miatt mégsem tudok végigmenni? Ilyen és ehhez hasonló kérdések kezdtek el a fejemben kavarogni és talán még annál is jobban izgultam, mint a legelső 50 km-es túrám előtt.

Két nappal a túra előtt Zsolttal egyeztettük a részleteket. Én a korai (6 óra) indulás mellett érveltem, de ő nem szeretett volna nagyon korán kelni, így végül 7 órában egyeztünk meg. A teljesítésre 9 és fél órát adtunk magunknak.

Egész héten árgus szemekkel figyeltem a különböző időjárás előrejelző oldalakat. Nagy egyetértésben mindegyik esőt jósolt péntek-szombatra. Aztán pénteken változott egy kicsit a prognózis, azt ígérték, hogy Tatabánya környékén szombat reggel 7-re eláll az eső. Bíztam benne, hogy igazuk lesz, de azért készültem esőkabáttal, kamáslival és egy váltás száraz ruhával.

Útközben az autópályán szakadt az eső, de mire Tatabányára értem már csak szemerkélt. Lehet, hogy igazuk lesz a meteorológusoknak? A kedvenc parkolómban, a Fő téren már nem volt hely, ezért a vasút mellett állítottam le az autót és onnan sétáltam fel az Agóra előtti rajthoz. El sem akartam hinni, de már nem esett az eső!

A megbeszélt helyen találkoztunk Zsolttal. Rövid szerelvény igazítás után 7:09-kor lecsipogtattuk a QR kódjainkat, begyűjtöttük a sósmogyorót, a mazsolát és az almát, majd megkezdtük a közel másfél km-es aszfaltkoptatást a Komáromi út szélén. Átkeltünk az autópálya alatt, gyalogoltunk a hétvégi telkek végében és közel fél óra séta után magunk mögött hagytuk a várost és megkezdtük az első enyhe emelkedőt a János-forrás felé.

A forrásnál idén sem volt hivatalos ellenőrző pont, de mi tartottunk egy rövid pihenőt és levetettünk magunkról egy réteg ruhát. Rápillantottam az „időtervemre” és megállapítottam, hogy eddig minden rendben, pontosan a menetrend szerint haladunk.

A jól ismert, nem túl meredek, de hosszú emelkedő következett a P és S jelzések elágazásáig. Az előző napok esőzései ellenére a vártnál sokkal kevésbé volt sáros ez a szakasz. Zsolt elővette a túrabotjait és azokra támaszkodva suhant felfelé az ösvényen, én pedig próbáltam vele tartani a lépést. Időnként nem volt könnyű dolgom, de sikerült.

Úgy emlékeztem, hogy az elágazó után megenyhül az emelkedő és egy széles kocsiúton lehet tovább sétálni. Majdnem jók voltak az emlékeim, de mielőtt a kocsiúthoz érkeztünk volna, még várt ránk egy rövid, az eddigieknél meredekebb, sáros, csúszós emelkedő. Felküzdöttük magunkat a tetejére, de ott sem lett sokkal jobb. Végül sokadmagunkkal az út melletti erdőben és bozótban mentünk tovább. Ott a kanyargós ösvény és a jobbról-balról belógó bozótok lassították a haladást, de legalább nem csúsztunk vissza minden lépés után két lépésnyit. Habár az eső már nem esett, de a felhők még beszorultak a fák közé, így látni sem sok mindent lehetett.

8-900 méter után tért vissza az ösvény – vele együtt mi is – az útra. Onnan már sokkal jobban lehetett haladni, helyenként kerülgetni kellett kisebb-nagyobb pocsolyákat, de legalább már nem csúszkáltunk. Időközben a felhőket is magunk mögött (vagy alatt) hagytuk és már nem csak az orrunk hegyéig láttunk. Az igazi megkönnyebbülést akkor éreztem amikor elkezdett lejteni az út. Onnan már egy kényelmes, szinte pihentető sétával értük el az első hivatalos ellenőrző pontot, a Puszta-templomot.

Szerencsére mire mi odaértünk az első ellenőrző ponthoz, addigra már felszállt a köd (forrás: gerecse50.hu)

Elég sokan tartották ott az első nagyobb pihenőjüket, de mi a kötelező adminisztráció után indultunk tovább. Érezhetően kisebb lett a tömeg és a sár sem lassította a haladásunkat, így körülbelül fél óra kényelmes séta után érkeztünk meg a Gorba-tető aljához, a műúthoz.

A tardosi műúthoz közeledve

Az aszfalton egy kicsit levertük a cipőnkről a rátapadt sarat, majd a sorompót megkerülve elindultunk felfelé a P+ jelzést követve. A kőfejtőnél megálltunk néhány percre és próbáltam felhívni a feleségemet, aki a lányommal és a fiammal körülbelül akkor indult útnak a 20 km-es távon. Nem jártam sikerrel, mert a mobilszolgáltatónál éppen azon a napon „fennakadások voltak a szolgáltatásban” (nem lehetett telefonálni).

10 perccel később már fent is voltunk a Gorba-tetőn. Továbbra is nagyon jól haladtunk, jól elbeszélgettünk és szinte észre sem vettük, hogy már a 15. kilométert is magunk mögött hagytuk.

A Tardos előtti utolsó kilométer ismét egy kicsit küzdelmesre sikerült. Ezúttal nem egy emelkedő, hanem a lejtő okozott nehézséget, mert a sáros, csúszós talajon néhányan elég nehezen tudtak talpon maradni. Nekünk sikerült és épen, egészségesen, a körülményekhez képes jelentéktelen mennyiségű sárral a cipőnkön érkeztünk meg a település aszfaltos utcájára. Látszott, hogy nem mi voltunk arrafelé az első turisták azon a napon: vastag sár borította az aszfalt első néhány száz méterét.

Nem mi voltunk az elsők, akik itt verték le a sarat a cipőjükről (forrás: gerecse50.hu)

A templom előtti kútnál kivártam a soromat és teletöltöttem a kulacsomat. Zsolttal úgy egyeztünk meg, hogy majd a Bánya-hegyen tartunk egy pihenőt, ezért egy gyors szerelvény igazítás után már indultunk is tovább. Könnyedén magunk mögött hagytuk a faluból kivezető emelkedőt és hamarosan megérkeztünk az elágazóhoz, ahol az ötvenesek balra kanyarodtak. A 40 km-es távot ezen a szakaszon (sőt, az egész úton) semmi nem jelezte, de a térkép (és a józan ész) alapján tudtuk, hogy nekünk a murvás úton kell tovább sétálni. Sokáig úgy nézett ki, hogy rajtunk kívül mindenki elkanyarodik balra, de végül velünk együtt 4 vagy 5 túrázó indult tovább az „új” útvonalon.

Negyed órával később megérkeztünk a Bánya-hegyre. Amikor utoljára ott jártam, akkor még egy romos épület bújt meg a tisztás melletti bozótban, most pedig két új épület emelkedik a helyén. Eredetileg ide terveztünk egy hosszabb pihenőt, de Zsolt azt javasolta, hogy inkább menjünk el az első padig. Nem akartam neki mondani, hogy emlékeim szerint az még elég messze lesz...

Ebből az irányból még soha nem jártam a Bánya-hegyen, el is tévesztettük a tovább vezető utat. Egy széles keréknyomon indultunk tovább, csak nem azon, amelyik mellé a K jelzés fel volt festve. Ennek ellenére elég határozottan indultunk el, olyannyira, hogy két másik túrázó is követett bennünket. Néhány méter után aztán korrigáltuk a hibát és a helyes úton sétáltunk tovább.

11:20-kor érkeztünk meg a Bánya-hegyi ellenőrző ponthoz. Itt találkoztunk újra az ötvenes távon indulókkal. Láttunk néhány elcsigázott tekintetet és kimondatlanul is megegyeztünk abban, hogy nem jártunk rosszul azzal, hogy a rövidebb távot választottuk.

A túra szerintem legszebb és talán legkönnyebb 5 km-es szakasza következett ezután. Az ötvenesen itt már mindig úgy érzem, hogy túl vagyok a nehezén, főleg lefelé kell menni és ehhez most még hozzáadódott az üdezöld tavaszi erdő látványa is. Na meg persze a tudat, hogy Vértestolnán vár ránk a vöröshagymás zsíroskenyér!

A kedvenc erdei szakaszom

Az erdőből kiérve megpillantottuk Vértestolnát

12:20-kor érkeztünk meg a vértestolnai műúthoz. Pad ugyan itt sem volt, de közös megegyezéssel leültünk az árokpartra pihenni. Körülbelül 20 percet üldögéltünk, majd nagy nehezen erőt vettünk magunkon és nekivágtunk az utolsó körülbelül 15 km-nek. Útközben nem szeretek leülni, mert utána mindig olyan nehezen indulok tovább...

Ebéd (forrás: gerecse50.hu)

A következő egy órában szerencsére ismét nem történt sok említésre méltó esemény. Egy kicsit tartottam a homokos, lejtős szakasztól, de szerencsére annak kifejezetten jót tett az eső, egyáltalán nem volt sem poros, sem sáros. Amennyire szeretem a Bánya-hegy utáni 5 km-t, annyira nem szeretem a Koldusszállás előtti 5 km-t. Amióta az út széli bozót megnőtt, azóta már kilátás sincs igazán. Ezért aztán mindig nagyon megörülök, amikor elérem a vadrácsot. Tudom, hogy onnan már csak egy nem túl hosszú, apró kavicsos „nem szeretem” szakasz következik Koldusszállásig. Nem volt ez másként ebben az évben sem.

Azért Vértestolna után is vannak szép szakaszok az erdőben

Egy kis dagonya, de ki lehetett kerülni

Lefelé a homokos keréknyomokon

Mélyút

Még mélyebb út

Koldusszálláshoz közeledve

13:40-kor érkeztünk meg Koldusszállásra. Itt sem volt ellenőrzőpont, de egy lajtoskocsiból teletöltöttük a kulacsainkat és néhány szem szőlőcukorral pótoltuk a hátunk mögött hagyott kilométereken elhasznált energiánkat.

A következő másfél kilométer ismét a kényelmes sétáról szólt. Egészen a kereszteződésig, ahol jobbról megérkeztek a másik 3 táv teljesítői is. A Kisrétig tartó emelkedő számomra szintén egy „nem szeretem” szakasz, mert emelkedő, köves és ráadásul általában sokan is vannak. Nem volt ez másként ebben az évben sem.

Koldusszállás után

Mintha egyedül túráznánk

A Kisrét jellegfája

Szerencsére a pecsételésnél nem kellett sokat várni, utána pedig ismét csak a 30, 40 és 50 km távon indulókkal mentünk tovább. Az elágazónál egy-egy A4-es lapra nyomtatott 30-as és 50-es szám mutatta, hogy merre kell továbbmenni. Ugyanúgy, mint a túra során sok más helyen, itt is mintha megfeledkeztek volna a 40-es távról... De szerencsére tudtuk, hogy merre kell továbbmennünk.

A hosszabb-rövidebb meredekebb lejtőkön ballagva eszembe jutott, hogy az előző túrán ezen a szakaszon már nagyon fájt a térdem és már nagyon vártam, hogy végre meglássam a célvonalat. Szerencsére most semmi ilyen gondom nem volt, mindössze a talpamon éreztem, hogy mintha lenne rajta egy vízhólyag.

Kisrét és az autópálya között az erdőben

Egy keskenyebb ösvény a Veres-hegy aljában

Egyre hangosabban lehetett hallani az autópálya zaját, ami egyértelműen jelezte, hogy közeledünk az erdei séta végéhez. Miután véget ért az erdei ösvény, még várt ránk egy rövid emelkedő, amelynek a végén ott ültek a kis asztalkánál a pontőrök. 14:42-kor csippantották le a QR kódjainkat az autópálya hídnál. Zsolton itt már látszottak a fáradtság jelei, néhány percre le is ült pihenni az út szélére. Nyugodtan megtehette, mert a 9 és fél órás tervhez (és a 10 órás szintidőhöz) képest nagyon jól álltunk időben.

Utolsó méterek az erdőben

Szokás szerint az Turulhoz vezető monoton aszfaltos szakaszon már sok elcsigázott túrázóval találkoztunk. Sokakat valószínűleg már csak a szíve vitte tovább, de voltak olyanok is, akik már felszabadultan, a nem olyan távoli, szinte már biztosra vehető célbaérkezés reményével haladtak felfelé. Ez utóbbi csoporthoz tartoztam én is, szedtem volna a lábaimat, hogy minél előbb fogyjanak el a kilométerek, de nem akartam elhagyni Zsoltot, így egy kicsit lassítottam és igazodtam az ő tempójához.

Kilátás Tatabányára (Felsőgallára) a Turulhoz vezető műútról

A Turulnál 15:09-kor olvasták le a QR kódunkat. Egy közös fotó erejéig kisétáltunk a Turul alatti kilátóponthoz, majd elindultunk lefelé a lépcsőn.

Tatabánya látképe a Turultól fényképezve

Tatabánya látképe a Turultól fényképezve

A térdeim már tiltakoztak a lassú lépcsőzés ellen, ezért szinte leszaladtam rajta és az alján vártam be Zsoltot. Ugyanígy tettem a lépcső utáni meredek lejtőn is, de az autópályától ismét együtt mentünk tovább.

Ritka pillanat: senki nem volt előttünk a lépcsőn

Otthon elhatároztam, hogy ebben az évben végre a „hivatalos” úton fogok besétálni a célba. Miután átkeltünk az 1-es főúton és előadtam az ötletemet a túratársamnak, elég határozottan próbált arról meggyőzni, hogy nem ez a megfelelő alkalom a kísérletezésre és menjünk inkább a többi túrázó után. Így hát ismét a házak között vágtunk át és a főiskola épülete előtt elhaladva tértünk rá a Komáromi útra.

8 óra 27 perc 17 másodperccel a reggeli indulás szakítottuk át a képzeletbeli célszalagot és vettük át a jól megérdemelt kitűzőnket. Utólagos energiapótlásnak vettünk még egy-egy zacskó mogyorót, mazsolát és müzli szeletet, majd beálltunk a sorba a hot-dogért.

Hivatalos idők

A sikeres teljesítésért járó oklevél és kitűző

Miután az utolsó falatokat is lenyeltük, elköszöntünk egymástól. Én még levezetésként tekertem egy kicsit a szobabiciklin az egyik támogató sátrában, majd kellemesen elfáradva, a vártnál sokkal kevésbé sárosan indultam a vasútállomás felé, ahol reggel az autót hagytam.

Erre jártam ezen a napon