Január-februárban már izgatottan nézegettem a Gerecse honlapját és vártam, hogy elinduljon a nevezés. Eszembe jutott az egy évvel korábbi időszak, amikor első alkalommal neveztem az 50 km-es távra, utána pedig februártól áprilisig szinte hetente végigjártam gondolatban az útvonalat. Próbáltam elképzelni, hogy mi vár majd rám az úton, olvasgattam korábbi évek beszámolóit és memorizáltam, hogy hol milyen jelzést kell követni.
Ebben az évben végül többszöri halasztás után február végétől lehetett nevezni, amit az elsők között meg is tettem. De utána nem töltött el a várakozás izgalma, szinte el is felejtettem az egészet. Mindössze akkor jutott eszembe, amikor a feleségem és a két fiunk is benevezett a 20 km-es távra és próbáltam olyan időtervet készíteni, amely alapján a Turultól együtt sétálhatunk be a célba.
Egy héttel a Gerecse előtt tartottunk egy három napos „felkészítő túrát” a családdal a Zemplénben, végigjártuk az OKT 27. szakaszát. Nagyon jó időnk volt, sok szépet láttunk, meseszerű élményekben volt részünk, de… De sikerült begyűjtenem két kicsi, viszont annál fájdalmasabb vízhólyagot a talpamra és az egyik lábujjamra. Ettől kezdve aztán napról-napra egyre pesszimistább lettem, úgy éreztem, hogy fáj a térdem, a derekam és minden porcikám, amelyre szükségem lenne a gyaloglásnál. Pénteken este jutott eszembe, hogy még egyszer sem néztem rá a térképre, egyszer sem jártam végig gondolatban az útvonalat. Mielőtt még maga alá temetett volna az elkeseredettség, lefeküdtem aludni.
4:15: az ébresztőóra ellentmondást nem tűrő hangjára ébredtem. Miután magamhoz tértem tudatosult bennem, hogy kint bizony szakad az eső. Félálomban odarohantam a számítógéphez és megnéztem a radarképet. Az előrejelzés szerint 1-2 órán belül elvonul az esőt okozó felhő, utána kellemes túraidőt jósoltak. Hittem nekik…
Háromnegyed órával később már az autóban ültem és úton voltam Tatabánya felé. Az eső továbbra is szakadt, mintha dézsából öntötték volna, de már nem volt visszaút. Különben is azt jósolták, hogy hamarosan eláll…
5:45, Tatabánya, parkoló: úgy nézett ki, hogy nem tévedtek a meteorológusok. A parkolóban víztócsák emlékeztettek a korábban leesett égi áldásra, de ekkor már nem esett. Gyors készülődés után irány a rajt. A tavalyihoz hasonlóan idén is már 6 óra előtt be lehetett csipogni és a rajtkapu előtt megvárni, amíg hatot nem üt az óra.
6:00, rajt: az volt az érzésem, hogy sokan megijedtek az esőtől, mert ránézésre a tavalyinál sokkal kevesebben indultunk útnak. Hideg szél fújt, elkelt a kabát és a sapka. Rövid aszfaltkoptatás, átkelés az autópálya alatt, majd egy kis séta a kertek végében és már el is értük a János-forráshoz vezető erdei utat.
6:30, János-forrás, 1. EP: gyorsan ment az igazolás, szinte megállás nélkül tudtam továbbmenni. Egy hosszú, emelkedő szakasz következett, jól emlékeztem erre a részre az előző évről. Az eget továbbra is felhőtakaró borította, de nem esett, csak a falevelekről lehulló vízcseppek emlékeztettek az éjszakai esőre. Az Arany-lyuktól széles kocsiúton haladtunk tovább felfelé. Itt értem utol két egyetemista korú túrázót, akiknek a hangos beszédétől zengett az környék. Próbáltam tőlük eltávolodni, de futni (vagy megállni) nem akartam, ezért kénytelen voltam elviselni a hangoskodásukat. Hamarosan lejteni kezdett az út, ami azt jelentette, hogy a hangulatos erdei szerpentinen hamarosan odaérünk a következő ellenőrző ponthoz.
 |
| Hosszú, egyenes emelkedő a Puszta-templom felé... |
 |
| ...itt pedig már lefelé kanyarog az út |
7:50, Puszta-templom, 2. EP: a lajtos kocsiból feltöltöttem a vízkészletemet, megköszöntem az almát, begyűjtöttem a második pecsétet és indultam tovább. A vadászházra nem emlékeztem (pedig biztos ott állt egy évvel korábban is), de az út többi része már ismerős volt az előző évi túráról. Itt már egyáltalán nem volt tömeg, nagyon jól tudtam haladni. Hamarosan kiértem az erdőből, megpillantottam a vértestolnai műutat, amelyen nem sokkal később át is keltem és megkezdtem az aszfaltkoptatást Tardos felé. A faluba beérve ismét feltöltöttem a vízkészletemet, majd a templom mellett elhaladva megérkeztem a Kemencés-fogadóhoz, a következő pecsételőhelyhez.
 |
| A kistestvérén tanultam motort vezetni |
 |
| A Gerecse oldalában |
 |
| Sandl-hárs |
 |
| Gerecse üdülő |
 |
| Ereszkedés a Kis-Gerecse oldalában |
9:50, Pusztamarót, 4. EP: lassan a féltávhoz közeledtem, de egyáltalán nem éreztem magamat fáradtnak. Előző évben itt már meg kellett állnom, mert megjelentek az első vízhólyag-kezdemények a lábamon, de most semmi ehhez hasonlót nem tapasztaltam, ezért megállás nélkül indultam tovább. Sóderes út, köves út, földút, enyhe emelkedő, enyhe lejtő, néhány éve ültetett sűrű erdő, idősebb és gondozott erdő, távolban sárgálló repceföldek – ezek a pillanatképek jutnak eszembe a következő 3,5 km-ről. A Király-kútnál lévő tisztáson átkelve egy rövid erdei szakasz következett, amelynek a végén ott várt ránk a következő pecsét.
 |
| Féltáv közelében |
 |
| Repcetábla 1. |
 |
| Itt éppen lefelé kanyarog az út |
 |
| Király-kúti tisztás |
10:40, Héreg, 5. EP: úgy döntöttem, hogy mielőtt nekiindulnék a Bánya-hegyre vezető emelkedőnek, leülök a napsütötte réten és tartok egy kis pihenőt. Ekkor hívott a feleségem, hogy ők is elindultak a 20 km-es távon. Banánnal és műzliszelettel pótoltam az energiát, zoknit cseréltem, lecseréltem a ragtapaszt a talpamon, majd a temetőben megtöltöttem a vizesüvegemet és indultam tovább. Aki ismeri az útvonalat, az tudja, hogy ez a 2 km adja a túra sava-borsát. Szerencsére az éjszakai esőnek itt nyoma sem volt, így a sár nem nehezítette a hegymászást. Sőt, a legmeredekebb részen még egy kötél is ki volt feszítve a fák között, ami jelentésen megkönnyítette a feljutást.
 |
| Kötél is segített a hegymászásban |
 |
| Felértem... |
11:30, Bánya-hegy, 6. EP: fél óra alatt sikerült felérnem a hegytetőre, ahonnan a pecsételés után egyből indultam is tovább a túra leghosszabb ellenőrző pont nélküli szakaszára. Az út első részén hatalmas, mohákkal benőtt sziklák mellett vitt az út. Eddig valahányszor erre jártam, mindig lenyűgözött ez a látvány. Most sem volt ez másként. Útközben megelőzött egy mezítlábas futó, de mire felocsúdtam a meglepetésből, addigra már messze járt, így sem jó utat nem tudtam neki kívánni, sem pedig egy fényképet nem tudtam róla készíteni. Remélem, hogy sikeresen célba ért. A távolból hamarosan meghallottam a vértestolnai harang hangját, ami azt jelentette számomra, hogy már közeledtem a zsíroskenyeres ponthoz. Ott kedves kiszolgálás, zsíroskenyér, hagyma, pirospaprika és ezek tetszőleges kombinációja várta az éhes vándorokat. A következő 5 km-re nagyon jól emlékeztem az előző évből. Nem a táj miatt, hanem a talpamon megjelent vízhólyagok miatt, amelyek akkor már fájdalmassá tették minden egyes lépésemet. Szerencsére idén semmi jele nem volt a vízhólyagnak, könnyedén, vidáman, frissen, helyenként kocogva haladtam Koldusszállás felé. Időnként már a sikeres teljesítés érzése járta át a gondolataimat, de ekkor még próbáltam nem beleélni magamat a sikerbe. Igaz, hogy a táv nagy részét már megtettem, de még volt hátra több, mint 10 km, azalatt pedig bármi megtörténhet.
 |
| Bánya-hegyről lefelé 1. |
 |
| Bánya-hegyről lefelé 2. |
 |
| Sziklák |
 |
| Visszatekintés a megtett útra |
 |
| Vértestolna |
 |
| Úton Koldusszállás felé 1. |
 |
| Repcetábla 2. |
 |
| Úton Koldusszállás felé 2. |
13:15, Koldusszállás, 7. EP: pecsételtem, vizet töltöttem, visszaemlékeztem az egy évvel korábbi szenvedésemre, majd indultam tovább. Megkérdeztem a feleségemet, hogy merre járnak, érdemes-e várnom rájuk, hogy a Kisrét előtti emelkedőn együtt sétáljunk fel. Még viszonylag messze jártak a S jelzéstől, ezért úgy egyeztünk meg, hogy nem várom meg őket. A Kisrét előtti kb. 600 m-es szakaszon együtt haladt mind a 4 táv mezőnye. Egészen addig a pontig nagyon élveztem a túrát, mert egyáltalán nem volt tömeg. Helyenként már attól féltem, hogy rossz irányba megyek, mert sem előttem, sem pedig mögöttem nem láttam senkit. Ott viszont... Próbáltam minél gyorsabban magam mögött hagyni ezt a részt, de nem volt könnyű, mert az utat teljes szélességében túrázók foglalták el, így sokszor még az előzés is nehézséget okozott.
 |
| Itt még magányosan gyalogoltam Kisrét felé... |
 |
| ...itt pedig már a hömpölygő tömegben |
13:40, Kisrét, 8. EP: ez volt az első ellenőrző pont, ahol sorba kellett állni a pecsétért. Kivártam a soromat, megköszöntem a műzliszeletet, majd indultam tovább, immáron egy kevésbé zsúfolt úton. Itt gondolkoztam el először azon, hogy vajon sikerülhet-e 9 órán belül célba érnem? Nem éreztem magamat fáradtnak, nem fájt a lábam, akkor miért ne próbálnám meg? Erre a részre is jól emlékeztem az előző évből. Szinte végig lefelé kellett menni, hamarosan hallhatóvá vált, majd egyre erősödött az autópálya zaja. Az erdőből kiérve még várt ránk egy rövid emelkedő az autópályával párhuzamos sóderúton, amely után kisvártatva kibukkantunk a Turulhoz vezető műút mellett.
 |
| Ismét magányosan |
 |
| Itt már jól hallható volt az autópálya zaja |
14:05, Autópálya-híd, 9. EP: pecsét, majd egyből indultam az aszfaltot koptatni. Itt már egyértelműen a 9 órán belüli teljesítés volt a célom, ezért szaporán szedtem a lábaimat az emelkedőn. Ekkor telefonált a feleségem, hogy ők felértek a Turulhoz és szép lassan indulnak is tovább. Biztos volt benne, hogy még a cél előtt utolérem őket. Ahogy egyre magasabbra értünk az úton, úgy tárult a szemünk elé egyre látványosabban az alattunk elterülő Tatabánya.
14:30, Turul, 10. EP: rövid sorban állás a pecsétért, majd indulás a lépcső felé. A nagy sietségben majdnem leestem az első lépcsőfokról, de szerencsére sikerült megkapaszkodnom, így nem történt semmi baj. A lépcső zsúfolásig volt túrázókkal, így nem volt egyszerű a lejutás, de helyenként szökdécselve, helyenként cikk-cakkban lépegetve gyorsan leértem az autópálya alatti átjáróhoz. Egy rövid betonos szakasz következett, majd a kerítés végénél balra fordulva megláttam a feleségemet és a két gyerkőcünket, amint éppen átkelnek a zebrán. Mire az úttest szélére értem, pirosra váltott a lámpa, így még várni kellett egy kicsit a találkozásra. Végül a főiskola előtti parkolóban sikerült őket utolérnem, onnan pedig már együtt tettük meg a hátralévő 500 métert.
14:49, cél: sikerült, ismét megcsináltam! Átvettük az okleveleket, a kitűzőket, az egyik támogatótól kaptunk két marék csokit, ettünk-ittunk, megpörgettük a szerencsekereket, majd kellemesen elfáradva, de boldogan indultunk haza.
A túra óta eltelt időszakban többször gondoltam vissza erre az áprilisi szombatra. Gyönyörű időben, vízhólyag és egyéb sérülések nélkül, a család három másik tagjával együtt sikerült célba érni egy olyan túra végén, amely lenyűgöző tájakon haladt és amelynek minden percét élveztem. Nagyon jó érzés volt látni, amint a feleségem, valamint a 9 és 11 éves fiaim átveszik a 20 km-es táv teljesítéséért járó oklevelet és kitűzőt. Mégis maradt bennem egy kis hiányérzet. Ez volt a harmadik 50 km-es túrám, közülük az első olyan, ahol fájdalmas vízhólyagok nélkül sikerült célba érnem. Mégsem éreztem azt az eufóriát, amit az előző két túra céljában éreztem. Lehet, hogy tudat alatt már természetesnek tartottam a sikeres teljesítést?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése