BFK: Szentantalfa – Badacsony (2026.10.17.)

Nem mindennapi kalandok után érkeztem meg Szentantalfára és vágtam neki a BFK utolsó szakaszának. Pótoltam az előző alkalommal elmaradt bélyegzést, felmásztam a Hegyestű lábához, gyönyörködtem a szürkeárnyalatos Káli-medencében, átkeltem a tengeren, megpihentem a mosóháznál, telefonos segítséggel megkerestem az utolsó előtti bélyegzőt, megizzadtam a Csönge-hegyen, belementem a Balatonba, végül pedig kitöltöttem az igazolólap utolsó üres mezőjét.

Hét közben megbeszéltük a lányommal, hogy mivel szombatra igazi őszi túraidőt ígértek a meteorológusok, ezért akkor folytatjuk az Alföldi Kéktúrát. Szokás szerint megterveztem, hogy mikor indulunk otthonról, hol hagyjuk az autót, mikor indul a busz és mit nézünk meg útközben. Aztán péntek délután kaptam az üzenetet, hogy sajnos a lányomnak közbejött valami, ezért nem tudunk menni. Én viszont már annyira beleéltem magamat a túrába, hogy nehezen viseltem volna, ha otthon kell maradnom. Épp kapóra jött, hogy már csak egy hosszabb, de kevésbé szintes szakasz volt hátra a Balaton-felvidéki Kéktúrából. Egy gyors újratervezés után meg is volt a másnapi program.

Nagyon környezettudatos szerettem volna lenni, ezért úgy döntöttem, hogy csak Székesfehérvárig megyek autóval, onnan pedig vonattal és busszal jutok el a túra kiinduló pontjára. Sajnos a nyár elmúltával az első „értelmes” járat csak fél 11 körül ér Szentantalfára (ezen az sem segített volna, ha Balatonfüredig, vagy Zánkáig megyek autóval), de úgy számoltam, hogy a sötétedésig hátra lévő kb. 7 órának így is elégnek kell lennie a Badacsonyig tartó 30 kilométeres szakasz megtételére.

Reggel háromnegyed nyolckor, amikor Székesfehérváron kiszálltam az autóból, meglehetősen csípős volt az idő. 0 °C-t mutatott a hőmérő és dideregtem is rendesen a vasúállomás peronján, pedig mindössze 10 percet kellett várnom a vonatra. Szinte el sem akartam hinni, hogy pontosan érkezett! Aztán amikor felszálltam az egyik kocsiba, akkor azért szembe jött velem a valóság: nem volt fűtés és még az ablakokat sem lehetett teljesen felhúzni! Mentem is tovább a következő kocsiba, majd pedig a harmadikba, amelyik a szerelvény legelején volt. Fűtés ott sem volt, de legalább az ablakokat nem lehetett kinyitni.

Telt-múlt az idő, lassan indulnia kellett volna a vonatnak, de nem történt semmi. Egyszer csak megláttam az állomás kijelzőjén, hogy várhatóan 10 perc késéssel fogunk indulni. „Sebaj!” – gondoltam magamban – „Zánkán 19 percem van az átszállásra, 10 perc késés még belefér!” Telt-múlt az idő, közeledett a beígért 10 perc és egyszer csak elindult a mozdony. A szerelvény nélkül… Újabb 10-15 perc elteltével kaptunk egy új mozdonyt, de még mindig nem indultunk és a peron kijelzőjén a várható késést is átírták 30 percre. Ekkor, mivel szinte biztos voltam benne, hogy így nem érem el a csatlakozást, fogtam a telefonomat és megnéztem a navigációt, hogy mennyi idő alatt érek Zánkára autóval. Az eredményt látva úgy döntöttem, hogy leszállok és megyek autóval. Mire azonban odaértem az ajtóhoz, már nem tudtam leszállni, mert a vonat elindult.

Hamarosan jött a kalauz. Kérdeztem tőle, hogy mit lehet ilyenkor tenni, megvár-e a busz Zánkán? „Semmit nem tudok tenni.” – válaszolta, majd indult volna tovább. Nem hagytam annyiban a dolgot, (kissé talán túl) határozottan közöltem vele, hogy ennél több segítséget várok el. Végül mindketten engedtünk az álláspontunkból és úgy váltunk el, hogy később még visszajön hozzám. Így is történt. Közben írt a menetirányítónak, aki azt válaszolta, hogy a busz 10:05-ig tud várni (9:50-kor kellett volna indulnia). Ekkor a menetrend azt mutatta, hogy a vonat 10:04-kor érkezik Zánkára.

Balatonfüreden megvolt az újabb mozdonycsere, nyertünk még egy percet, kezdtem megnyugodni. Az örömöm azonban nem tartott sokáig, a következő megállónál, Aszófőn félreállítottak bennünket 10 percre, hogy megvárjuk az ellenvonatot. Ezalatt volt időm megnézni, hogy Zánkáról 10:55-kor indul egy másik busz Szentantalfára. Még azzal sem dőlt volna össze a világ, de valószínűleg csak sötétedés körül (után?) értem volna Badacsonyba.

Végül a vonat körülbelül 40 perc késéssel érkezett meg Zánka-Köveskál megállóba. Egyedüli leszálló utasként elindultam az állomás épülete felé. Amint a peronon sétáltam, kiszólt a vonatból a kalauz, hogy igyekezzek, mert vár rám a busz! Nem akartam hinni a fülemnek. Még egyszer megköszöntem neki a segítséget, majd futólépésre váltottam és néhány pillanattal később ott álltam a busz ajtajában. Megkérdeztem a sofőrt, hogy az a busz megy-e Szentantalfára? Erre ő egy kérdéssel válaszolt: „Ön az a túrázó, akit meg kellett várnom?” (Pedig a kalauznak nem mondtam, hogy túrázni megyek…)

Felszálltam a buszra és már indultunk is. Útközben jól elbeszélgettünk, megtudtam, hogy a vezető is túrázik, már végigjárta az OKT-t és a RPDDK-t és most tervezi, hogy az Alföldön keresztül bezárja a kört. Így jól tudja, hogy egy egész napi program borulhat, ha valahol lekéssük a kiszemelt járatot. Neki pedig mindegy volt, hogy a végállomáson várja ki az idejét, vagy itt. (Úgysem volt más utas a buszon, amikor felszálltam rá és útközben is csak hárman szálltak fel 1-2 megállónyi távolságra.) Az előre tervezettnél végül körülbelül negyed órával később értem Szentantalfára, de ilyen kalandos utazás után egyáltalán nem bánkódtam emiatt. Sőt, még amiatt sem voltam bosszús, hogy az applikációban nem kaptam vissza a vonat-buszjegyem árát! (Ezek szerint Nagyvázsonyig sem volt több utas, mint előtte…) Ezúton is köszönöm mindenkinek, aki valahogy kivette a részét abból, hogy „időben” odaértem Szentantalfára!

Háromnegyed 11-kor indítottam el a telefonomon a navigációt, nyakamba vettem a fényképezőgépemet, hátamra a táskámat és belevágtam a Balaton-felvidéki Kéktúra utolsó szakaszának teljesítésébe. Ezúttal a pecsételőhely felé indultam, így bepótoltam az előző alkalommal elmaradt igazolást. Valószínűleg még az utazás izgalma is bennem volt, mert mindjárt az első letérőnél elfelejtettem elkanyarodni. Szerencsére alig 200 méter után rájöttem a bakira és még vissza sem kellett mennem, mert egy névtelen utcán át leereszkedtem a völgybe, ahol a focipálya mellett rátaláltam a K jelzésre.

Szentantalfa, szombat reggel

Nem mentem vissza az elágazóig, hanem átvágtam ezen a kis utcán

Immár a helyes úton

BFK: Szentantalfa – Balatonfüred (2026.08.30.)

Hogyan lehet a közel 30 kilométert megtenni a Balaton-felvidéken anélkül, hogy közben érintenénk akár csak egy települést is és háromnál többször meglátnánk a Balaton csillogó víztükrét? Nem kell hozzá sem eltévedni, sem pedig ködös időt kifogni. Egyszerűen csak el kell indulni Szentantalfáról a K jelzést követve Balatonfüred irányába.

A nyári időjárás nem kedvezett a túrázásnak, ezért augusztus utolsó hétvégéjén próbáltam egy kicsit bepótolni abból, amit eredetileg a nyárra terveztem. Két héttel korábban Balatonfüredről indultam, ezúttal a tömegközlekedési lehetőségek miatt oda terveztem az érkezést a nap végén.

Reggel a füredi vasútállomás mellett, a P+R parkolóban állítottam le az autót, onnan sétáltam át a buszpályaudvarra. 8 órakor indult (volna) a busz, de a vezető láthatóan nem sietett. Még szerencse, hogy Zánkán bőven volt időm az átszállásra. De, ha nem lett volna ennyi időm, talán akkor sem lett volna baj, mert a csatlakozás, amelyik a helyi vasútállomástól indult, szintén jónéhány perc késéssel érkezett. Valószínűleg itt sem a felszálló utasok teszetoszasága okozta a késést, mivel mindössze egy nyugdíjas korú utas ült a buszon, amikor felszálltam rá.

Mire Szentantalfára érkeztünk, addigra már csak ketten maradtunk a járművön; a vezető és én. Remélem nem érezte magát egyedül, miután leszálltam… A buszmegállóban végigmentem a szokásos tennivalókon, majd hátamra kaptam a zsákomat és útnak indultam.

Vasárnap reggel Szentantalfán. Ekkor még nem tudtam, hogy nem csak fényképezni kellett volna a másik buszmegálló irányába...

Elhagytam a települést

BFK: Balatonfüred – Balatonalmádi (2026.08.17.)

Négy hegy, négy kilátó és négy pecsét, a hazafelé úton pedig egy kód a geodéziai toronyról. Így lehet röviden összefoglalni a második Balaton-felvidéki túrámat.

Tavasszal nagy tervekkel indultam el Pétfürdőről és akkor még azt gondoltam, hogy mire véget ér a nyár, addigra hátam mögött tudom a Balaton-felvidék 100 kilométeres kéktúráját. Aztán ahogyan azt a felmenőink is mondani szokták: ember tervez, Isten végez…

Áprilisban a lányommal belevágtunk egy másik kéktúrába, így a Balaton-felvidék emelkedői és lejtői egy kicsit háttérbe szorultak. Júniusban, amikor ismét egyedül túráztam, akkor a Bükkben barangoltam, így továbbra sem kerültem közelebb Badacsonyhoz. A július és az augusztus eleje pedig olyan forróságot hozott, hogy nemhogy túrázni, de még a házból kilépni sem volt kedvem.

Augusztus közepén végre enyhült egy kicsit a forróság és amikor már csak 30 °C körüli nappali hőmérsékletet jósoltak a meteorológusok, akkor már nem tudtam visszafogni a bakancsaimat. De, mivel nem akartam, hogy egyedül kóboroljanak a nagyvilágban, ezért mentem velük én is a Balaton-felvidékre.

Balatonalmádiban parkoltam le az autóval, onnan buszoztam el Balatonfüredre. Fél 8-kor már menetre készen álltam a füredi buszpályaudvar épülete előtt. Megvolt a szokásos „Most indulok” telefon, nyakamba vettem a fényképezőgépemet, bekapcsoltam a telefonomon a GPS-t és útnak indultam.

Lehet, hogy a korai időpontnak, de az is lehet, hogy a borongós időnek köszönhetően alig néhány embert láttam az utcán. Elsétáltam a Pálóczi-kastély mellett, amelyben jelenleg a Balatonfüredi Ferencsik János Zeneiskola működik, majd a Szent István téri körforgalomnál rátaláltam a K jelzésre.

Borongós, szomorkás vasárnap reggel Balatonfüreden

A Pálóczi-kastély épülete

BFK: Pétfürdő – Balatonalmádi (2026.04.07.)

A húsvéti szünetben egy hosszú (részben kényszer-)pihenő után indultam újra kéktúrázni a  Balaton-felvidékre, ahol azonban ezúttal nem az Országos, hanem a Balaton-felvidéki Kéktúra egy szakaszát jártam végig. Pétfürdő volt a kiindulópont, érintettem Királyszentistvánt és Litért, az utolsó pecsétet pedig Balatonalmádiban nyomtam rá az igazolólapra. De, a kalandnak ezzel még nem volt vége...

Nem így terveztem az év elejét… A kisebbik lányommal már az előző év vége óta nézegettük, mikor találunk egy alkalmas hétvégét, hogy elindulhassunk együtt a nagy kalandra. Januárban és februárban zajlottak a társas vadászatok, amire az apátvarasdi kalandom óta igyekszem még jobban odafigyelni. Ráadásul az időjárás sem bátorított arra, hogy útnak induljunk, ha látni is szeretnénk valamit. Ezért aztán telt-múlt az idő, én pedig jobb híján olvasgattam mások túrabeszámolóit és néztem az interneten fellelhető videókat.

Aztán végre elérkezett a március, vele együtt a jó idő ígérete! Február utolsó hetében reggel időjárás jelentés olvasásával kezdtem a napot, este pedig azzal fejeztem be és el sem akartam hinni, hogy hiába vagyunk egyre közelebb március első napjához, a meteorológusok tartják magukat ahhoz a véleményükhöz, hogy vasárnap igazi túraidő lesz.

Előtte azonban még volt egy fontos esemény, pénteken és szombaton a lányom kísérőjeként részt vettem egy tanulmányi versenyen. Az első nap gond nélkül lement, a második nap reggelén viszont megtörtént a baj… Félreléptem… Ott állt mellettem a lányom és mégis megtörtént… Lecsúszott a lábam egy lépcsőfokról és aláfordult a bokám…

Az élet persze nem állt meg, egész nap tettem a dolgomat, de a nap végén már nem tudtam őszintén örülni a lányom sikerének. Aztán másnap reggel, amikor felkeltem, a feleségem ellentmondást nem tűrő hangon mondta, hogy megyünk az orvosi ügyeletre. Nem volt megdagadva a bokám, de a kék-lila-vörös különböző árnyalatait lehetett felfedezni az egész lábfejemen. Beültünk az autóba és irány Budapest.

A következő néhány óra történéseit kellő türelemmel és higgadtsággal kellett kezelnünk, de végül a harmadik kórház második rendelőjében fogadtak bennünket. (Közben fájós lábbal sétáltam, lépcsőztem és hegyet másztam…) Onnan már ment minden, mint a karikacsapás, körülbelül fél óra alatt megszületett az ítélet: részleges bokaszalag szakadás, 4 hét bokarögzítő. (Szerencsére nem gipsz…)

A 4 hét alatt a körülményekhez (és magamhoz) képest elég sokat hordtam a bokarögzítőt. Ennek köszönhetően a 4. hét végén úgy éreztem, hogy minden rendben és amint az orvos is mondta, addigra már elkezdtem a fokozatos terhelést is.

Jött a húsvét, a tavaszi szünet, nekem pedig már nagyon-nagyon mehetnékem volt. Úgy éreztem, hogy a lábam már teljesen rendbe jött, de szerencsére a feleségem még időről időre figyelmeztetett, hogy csak lassan a testtel…

Egyik KDP-s túrám végén, amikor felkerestem a Péti-hegyen álló geodéziai tornyot, már belekóstoltam a Balaton-felvidéki Kéktúrába, azóta fontolgattam, hogy egyszer végig kellene rajta gyalogolni. Erre itt volt a remek alkalom: szabadság, jó idő, nem kell hozzá sokat utazni és ha baj van (nem bírja a bokám), könnyen ki lehet szállni. Így hát húsvét után belevágtam…

Kedd reggel háromnegyed 8-kor szálltam fel a vonatra Székesfehérváron és fél órával később már ott álltam mentre készen a pétfürdői állomáson. Az épület előtti villanyoszlopon megkerestem a bélyegzőt, beütöttem az első pecsétet az igazolólapra és útnak indultam.

Megérkeztem Pétfürdőre

Az újabb kaland kezdete

OKT 03.: Keszthely – Zalaszántó (2021.07.03.)

Az utolsó Balaton-felvidéki kéktúra szakaszomon Keszthelyről indultam. Kóvályogtam egy kicsit a városban, majd a hosszú egyenes bicikliúton átgyalogoltam Hévízre. Ott ismét következett egy kis keresgélés, utána pedig egy újabb hosszú aszfaltkoptatás. A zsidó temetőig volt még erdő, gaztenger és rét, utána pedig 1 km oda és vissza gyaloglás. Reziben megebédeltem, felsétáltam a várba, majd leereszkedtem a Nagy-séd-patak völgyébe. Befejezésként átkeltem a vadonat új híd mellett a kiszáradt patakmedren, átestem egy reuma megelőző kezelésen és Zalaszántón beütöttem a nap utolsó pecsétjét.

Megijedtem... Szerettem volna kihasználni a lehetőséget, hogy a nyári időszakban hétvégenként „kéktúrás buszjárat” közlekedik Miskolc és Bánkút között, de a meteorológusok esőt jósoltak erre a szombatra Kelet-Magyarországra, így a Bükk helyett a Balaton-felvidéken folytattam az OKT bejárást. (Utólag kiderült, hogy a Bükkben sem esett az eső...)

A nap a megszokott módon indult: korai ébresztő, autóval a célállomásra, onnan tömegközlekedéssel a kiinduló pontra. 9 óra előtt néhány perccel indítottam el a GPS-t a keszthelyi vasútállomáson. A Helikon parkig már ismerős volt az út, hiszen tavaly nyáron is erre sétáltam, de most nem a sínekkel párhuzamosan mentem tovább, hanem balra fordultam és a park fái között vezető széles sétányon koptattam tovább az aszfaltot.

A Helikon-emlékmű

A Helikon park aszfaltozott sétánya

A Helikon park ősfája

OKT 06.: Káptalantóti – Szentbékkálla (2021.06.05.)

Az OKT 6. szakaszának hiányzó nyúlfarknyi darabját teljesítettük két részletben ezen a napon. Reggel Szentbékkállán elsétáltunk a velétei palotaromhoz, majd buszra szálltunk és átgurultunk Káptalantótira. Onnan indulva meghódítottuk Csobánc várát, tettünk egy rövid kitérőt a Rossztemplomhoz, majd erdőn-mezőn-dzsungelen keresztülvágva, köves, poros és gazos keréknyomokat követve érkeztünk meg a Kőtengerhez. Megmozgattuk az ingókövet, sétáltunk egy kicsit a "tengeri kavicsok" között, majd amikor elfáradtunk, visszagyalogoltunk az autóhoz.

Ez a rövid, 13 kilométeres szakasz hiányzott még a Balaton-felvidékről ahhoz, hogy folyamatos legyen a „vonal” Keszthely és Mátraháza között. Reggel szokás szerint korán csörgött az óra, gyorsan bepakoltuk a hátizsákba az előző este elkészített enni-innivalót és már indultunk is a fiammal Szentbékkállára.

A tömegközlekedés miatt ezúttal egy hosszabb és egy rövidebb szakaszra bontottuk ezt az amúgy sem túl nagy távolságot. Reggel Szentbékkállán, a Jókai utca végén parkoltunk le az autóval, onnan kis kerülővel, a K jelzést követve sétáltunk el a buszmegállóba. Útközben elballagtunk a kálvária stációi előtt, majd a Rákóczi utcán keresztül elhagytuk egy rövid időre a települést és bevetettük magunkat az erdő árnyat adó fái közé.

A kálvária stációi Szentbékkállán

Ösvény az árnyat adó fák alatt

OKT 06.: Káptalantóti – Badacsonytördemic (2021.04.24.)

Ezúttal egy rövid szakaszt jártunk végig a kisebbik fiammal, de közben megmásztunk három tanuhegyet és gyönyörködtünk a Balaton és környékének természeti csodáiban. Reggel Tapolcán hagytuk az autót, onnan busszal mentünk Káptalantótiig. Bemelegítésnek felmásztunk a Tóti-hegy kopár csúcsára, ahonnan igazi körpanoráma tárult a szemünk elé. A második tanuhegyen, a Gulácson a kilátás helyett az üde zöld aljnövényzetben gyönyörködtünk. A harmadik tanuhegyre, a Badacsonyra a Kőkapu szikláin keresztül másztunk fel, majd a Kisfaludy-kilátóból, az Egry József-kilátóból, a Ranolder-kereszt tövéből és a Tördemici-kilátóhelyről csodáltuk meg a Balaton csillogó víztükrét, a tanuhegyeket, a Káli-medencét, sőt még a Kab-hegyet is. A túra befejezéseként leereszkedtünk a bujdosókról elnevezett meredek bazaltlépcsőn és a tördemici vasútállomás várótermében beütöttük a füzetünkbe a szakasz teljesítését igazoló bélyegzőt.

Szombat reggel korán csörgött az ébresztőóra, mert Tapolcán szerettük volna elérni a 7:54-kor induló buszt. Amint véget ért a kijárási tilalom, kisebbik fiammal beültünk az autóba és útnak indultunk.

Tapolcán a temető mellett parkoltunk le, hogy akár vonattal, akár busszal jövünk vissza, ne kelljen sokat gyalogolni az autóig. Korábban még nem jártam a buszmegállóban, de a térkép alapján tudtam, hogy valahol belvárosban, a főút mellett kell lennie. Sétáltunk és nézelődtünk, de sehol nem láttunk buszokat. Amikor kezdtünk elbizonytalanodni, akkor láttuk meg egy lezárt és feltúrt terület közepén a buszmegálló épületét. Szerencsére még volt időnk, így ráértünk megkeresni, hogy az építkezés miatt hova költöztették el a megállót. Nem kellett sokáig keresgélnünk, gyorsan megtaláltuk az Ady Endre utcát és a 13-as kocsiállást.

Negyed 9-kor szálltunk le Káptalantótiban a buszról és egyből útnak is indultunk. Mielőtt megkezdhettük volna a sétát a Tóti-hegy felé, rövid időre meg kellett állnunk, hogy a Horváth kert büfé ablakában található pecséttel igazoljuk a túra kezdetét.

A Tekeres-patak hídjáig a K jelzést követve sétáltunk az út szélén, ott viszont egy időre búcsút vettünk tőle és a K3 jelzésen indultunk tovább, hogy reggeli bemelegítésként felmásszunk a Tóti-hegy tetejére.

A falu utolsó házait elhagyva szőlőültetvények, békésen kérődző szürkemarhák és kevésbé békésen reggeliző mangalicák mellett vezetett az út. Visszatekintve jól lehetett látni a Csobáncot, tetején a várral, jobb oldalon pedig a fák ágai között hamarosan feltűnt a Tóti-hegy sziklás oldala.

Békésen kérődző szürkemarhák

Első célpontunk, a Tóti-hegy

Kocsiút a szőlőültetvények végében

OKT 05.: Badacsonytördemic – Tapolca (2020.10.28.)

Az iskolai őszi szünetben újabb Balaton-felvidéki pecsétekkel gyarapodott a gyűjteményünk. Ezúttal Badacsonytördemicről indultunk, az aszfalton átsétáltunk Szigligetre, ahol megnéztük az avasi templomromot és a várat. A települést elhagyva még jónéhány kilométert sétáltunk aszfalton, mielőtt a szőlősorok végében elindultunk felfelé a Szent György-hegyre. Újabb aszfaltos szakasz következett, amely elvezetett a Lengyel-kápolna mellett és csak az Oroszlánfejű kútnál ért véget. Onnan még sétáltunk egy kicsit a szőlő- és gyümölcsültetvények között, majd az erdőben folytattuk a hegymenetet. A K3 jelzésen felmásztunk a Szent György-hegy tetejére, utána a K jelzésre visszatérve gyorsan leértünk az orgonasípok tetejéhez. A sziklás és meredek lépcsőn leereszkedtünk a turistaházhoz, majd egy kevésbé meredek úton a présházakhoz és a szőlőültetvényekhez. Az Ürgelyuk és a városhatár között szedtük a lábainkat, hogy minél előbb végére érjünk a veszélyes aszfaltos szakasznak. Nosztalgiáztunk egy kicsit a Malom-tó partján, majd elsétáltunk a vasútállomásra, ahol reggel az autót hagytuk. Hazafelé elmentünk még a benzinkúthoz, hogy a régi OKT pecséttel is gazdagodjon a gyűjteményünk.

Amikor az őszi szünetre szerveztük a programot, akkor mondta a feleségem, hogy „Egyik nap elmehetnénk túrázni.”. Nekem nem kellett kétszer mondani, volt a tarsolyomban egy útszakasz, ahol az előző napok özönvíz szerű esőzései ellenére sem kellett túl nagy dagonyára számítani. Azt én sem gondoltam, hogy ennyire nem...

Ezúttal nem kellett nagyon korán kelni, mivel csak 9.47-kor indult a vonat Tapolcáról. Annak ellenére, hogy hétköznap volt és már jócskán elmúlt 9 óra, amikor odaértünk a vasútállomásra, sikerült parkolóhelyet találni a Lokomotív büfé előtt. Megvettem a jegyeket, majd elsétáltunk az állomásépület mögött látható „befalazott mozdonyhoz”. Ezután felszálltunk az állomáson indulásra várakozó piros-sárga Bzmot motorvonatra, amellyel 10 perc alatt átzötyögtünk Badacsonytördemicre.

A tapolcai állomás Nohab mozdonya

A piros-sárga Bzmot, amellyel Badacsonytördemicig zötyögtünk

OKT 03.: Zalaszántó – Sümeg (2020.10.10.)

A Kéktúrázás napján jártunk végig egy újabb OKT szakaszt. Ezúttal Zalaszántóról indultunk, tettünk egy rövid kitérőt a Sztúpához, majd erdőn-mezőn sétálgatva elértünk a Hidegkúti majorhoz. Onnan felmásztunk Tátika várához és gyönyörködtünk a kilátásban. Visszatérve a K jelzésre egy vadregényes erdőben mentünk tovább. Az ezt követő aszfaltos szakaszon mindössze az őzlábgombák, az ördögigafa és az alig-alig csordogáló Sarvaly-forrás érdemel említést. Sümeghez közeledve még ennél is kevesebb volt a látnivaló, egyedül a vár egyre közeledő falai jelezték, hogy már nincs messze a nap utolsó pecsétje, amelynek lenyomata a vasútállomáson került bele az igazolófüzetbe.

Az MTSZ 2020-ban október 10-re hirdette meg a Kéktúrázás napját. Mivel nem rajongok a tömegrendezvényekért, ezért nem szándékoztam rajta részt venni. De olyan sok helyen találkoztam az esemény reklámjával, hogy végül mégsem tudtam nemet mondani. Kerestem tehát egy olyan szakaszt, amelyiket még nem jártam végig, nem túl rövid, nem nehéz a logisztikája és néhány nappal az indulás előtt még csak kevesen jelentkeztek rá. Miután találtam ilyet és jelentkeztem, a fiaimnak is megtetszett az ötlet, de ők egy kicsit rövidebb szakaszra szerettek volna menni. Ezért újrakezdtem a keresgélést. Végül, kompromisszumos megoldásként a Zalaszántó – Sümeg szakasz mellett döntöttünk. (A távolság és a logisztika jó volt, de a 30 résztvevő már egy kicsit soknak tűnt.)

Ahhoz, hogy időben odaérjünk a „rajthoz”, most is hajnalban kellett otthonról indulnunk. Sümegen, a buszmegálló mellett hagytuk az autót, hogy a túra végén már ne kelljen tömegközlekedni. Kicsit tartottam tőle, hogy sokan választják ezt a megoldást és tömeg lesz a zalaszántói buszon, de szerencsére nem így történt.

Fél órával a gyülekező előtt értünk Zalaszántóra. Volt még időnk az indulásig, ezért elmentünk pecsételni, valamint nézelődtünk egy kicsit a közelben.

Magyarország legkisebb kápolnája, a Szent Vendel kápolna

Sajnos a belsejére ráférne egy felújítás

Kisvonat

OKT 06.: Szentbékkálla – Nagyvázsony (2020.10.02.)

Október elején a Balaton-felvidéken folytattam az OKT vándorlásaimat. Kora reggel Nagyvázsonyból Zánkán keresztül elbuszoztam Szentbékkállára. Mire pecsételés után útnak indultam a faluból, már csak néhány ködfolt és felhő akadályozta a kilátást. A település határában megnéztem a töttöskáli templomromot, majd sétáltam a leszüretelt szőlőültetvények között. Az ölelő fától már csak néhány lépés volt az Eötvös Károly-kilátó, amelynek tetejéről a Káli-medence mögött csak a bújócskázó tanúhegyeket láthattam. A hegyi tavak mellett elsétáltam a Vaskapu-árokig, majd egy újabb szőlőültetvényen átvágva megérkeztem Balatonhenyére. A pecsételés után felmásztam egy fennsíkra, hogy néhány kilométerrel később leereszkedhessek a Csicsói-erdőben futó aszfaltos útra. Az aszfalt után a Hátsó-völgyben gyönyörködhettem az erdőben. A Tálodi kolostor, a Szent Ilona templom és a nagyvázsonyi pálos kolostor romjainál megpróbáltam magam elé képzelni az egykori épületeket, majd elgondolkoztam rajta, hogy vajon csak felújítják vagy pedig átépítik a Kinizsi várat. A nap utolsó pecsétjét a Kinizsi sörözőben ütöttem be az igazolófüzetembe.

Március közepe óta „home office”-ban voltam (és vagyok még most is, amikor ezeket a sorokat írom). Amíg mindenki otthon volt a családból, addig ez egy nagyon jó dolog volt, hiszen hétközben is sokkal több időt tudtunk együtt tölteni, mint korábban. Sőt, még a hétvégi túrázásra is könnyebb volt időt szakítani. Szeptemberben viszont elkezdődött az iskola, emiatt napközben nagyrészt egyedül maradtam. Valószínűleg ez is volt az oka, hogy október elején elegem lett a bezártságból és már nagyon mehetnékem volt…

A Cserhát bejárását szerettem volna folytatni, az időjárás azonban ismét közbeszólt: a Dunától keletre eső országrészre továbbra is esőt jósoltak a meteorológusok, ezért a nyugati országrész felé vettem az irányt.

3:45-kor csörgött az ébresztőóra. Gyorsan összekaptam magamat, majd autóba pattantam és indultam Nagyvázsonyba. A hajnali időpont ellenére útközben viszonylag nagy volt a kamionforgalom, de Nagyvázsonyban így is kényelmesen elértem a 6:40-kor Zánkára induló buszt. Az átszállásra volt majdnem 40 percem, azalatt kényelmesen megreggeliztem.

Negyed 9-kor érkeztem meg Szentbékkállára. Mielőtt útnak indultam volna Nagyvázsony felé, mintegy 300 métert kellett sétálnom az ellenkező irányba, hogy beüthessem a nap első pecsétjét.

Szentbékkálla

OKT 04.: Keszthely – Tapolca (2020.07.26.)

Egész héten arra készültem, hogy hétvégén folytatom a Cserhát bejárását. Hasonlóan a megelőző hetekhez, most is hétközben ragyogó napsütéses idő volt, majd hétvégére menetrend szerint érkezett az eső. De vasárnapra már szép időt jósoltak a meteorológusok, ezért arra a napra terveztem a túrát. Aztán pénteken megváltozott az előrejelzés és már vasárnapra is esős időre volt kilátás. Mivel azonban az ország nyugati részére kisebb valószínűséggel jósoltak esőt, ezért a Cserhát helyett a Balaton-felvidékre, azon belül is a leírások alapján horrorisztikusnak tűnő Keszthely-Tapolca szakaszra esett a választásom.

Háromnegyed ötkor indultam otthonról és a gyér hajnali forgalomnak köszönhetően kényelmesen elértem a Tapolcáról 7:15-kor induló vonatot. A vonat végigrobogott a kihalt strandok és az ébredező nyaralók között és 7:45-kor érkezett meg Keszthelyre.

Az állomáson beütöttem az első pecsétet, majd útnak indultam. Körülbelül 20 percet sétáltam a vasúti sínnel párhuzamosan, hol a járdán, hol az út szélén, hol pedig az útszéli fák között. Bár csak néhány méterre voltam a Balatontól, a vasúti töltés, valamint a part menti fák és épületek szinte teljesen eltakarták a kilátást.

Keszthelyi séta