Az OKT 6. szakaszának hiányzó nyúlfarknyi darabját teljesítettük két részletben ezen a napon. Reggel Szentbékkállán elsétáltunk a velétei palotaromhoz, majd buszra szálltunk és átgurultunk Káptalantótira. Onnan indulva meghódítottuk Csobánc várát, tettünk egy rövid kitérőt a Rossztemplomhoz, majd erdőn-mezőn-dzsungelen keresztülvágva, köves, poros és gazos keréknyomokat követve érkeztünk meg a Kőtengerhez. Megmozgattuk az ingókövet, sétáltunk egy kicsit a "tengeri kavicsok" között, majd amikor elfáradtunk, visszagyalogoltunk az autóhoz.
Ez a rövid, 13 kilométeres szakasz hiányzott még a Balaton-felvidékről ahhoz,
hogy folyamatos legyen a „vonal” Keszthely és Mátraháza között. Reggel szokás
szerint korán csörgött az óra, gyorsan bepakoltuk a hátizsákba az előző este
elkészített enni-innivalót és már indultunk is a fiammal Szentbékkállára.
A tömegközlekedés miatt ezúttal egy hosszabb és egy rövidebb szakaszra
bontottuk ezt az amúgy sem túl nagy távolságot. Reggel Szentbékkállán, a Jókai
utca végén parkoltunk le az autóval, onnan kis kerülővel, a K jelzést követve sétáltunk el a
buszmegállóba. Útközben elballagtunk a kálvária stációi előtt, majd a Rákóczi
utcán keresztül elhagytuk egy rövid időre a települést és bevetettük magunkat
az erdő árnyat adó fái közé.
|
|
|
|
A kálvária stációi Szentbékkállán
|
Ösvény az árnyat adó fák alatt
|
A Velétei palotarom után már csak néhány lépést kellett megtenni, hogy a
temető mellett visszaérjünk a faluba. Az OKT táblánál beütöttük a füzetekbe a
nap első pecsétjeit, majd komótosan leballagtunk a buszmegállóba. Ezzel véget
is ért a nap első túrája.
|
|
|
|
A valóban romos Velétei palotarom
|
Vissza a faluba
|
Kora reggel még kihalt volt az utca
|
A busz pontosan érkezett és alig több, mint 10 perc alatt elrepített
Káptalantótiba. Leszállás után a Tóti-hegy felé indultunk, mert a pecsét a
megállótól néhány méterre található büfé ablakrácsára van felrögzítve. Még 9
óra sem volt és már megvolt a nap második pecsétje!
Miután a füzeteket elsüllyesztettük a táska mélyére, befordultunk a helyes
irányba és útnak indultunk. A települést egy hosszú, egyenes aszfaltúton
hagytuk el, amelyik úgy nézett ki, mintha egyenesen a Csobáncnak szaladna
neki. A neve is az volt, hogy Csobánc utca. Szerencsére körülbelül 700 méter
után jobb belátásra tért és úgy döntött, hogy a hegyet jobbról megkerülve, egy
ránézésre kevésbé meredek útvonalon visz fel a tetőre.
|
|
|
|
A Szent Márton püspök-templom Káptalantótiban
|
Irány a Csobánc!
|
A hegytetőn már látszottak a várfalak maradványai
|
A hosszú egyenes végén jobbra fordultunk és 200 métert sétáltunk a kis
forgalmú, Gyulakeszi és Kékkút közötti autóút szélén. Kényelmesen ballagtunk
egymás mögött az útpadkán, amikor tőlünk alig egy méterre elszáguldott
mellettünk egy német rendszámú (RO) autó, amelyiknek éppen akkor és éppen ott
kellett megelőznie egy lassabban haladó autót. Még az a szerencse, hogy sem a
fiam, sem én nem ijedtünk meg és nem estünk az autó elé. Inkább nem minősítem
az ilyen vezetőket...
Miután letértünk a műútról, a szőlőültetvények mellett futó keréknyomokon
indultunk tovább. Visszatekintve már távolinak tűnt a káptalantóti templom, a
mögötte magasodó Tóti-hegy láttán pedig felidéztünk az
áprilisi közös túránkat.
|
|
|
|
Középen a káptalantóti templom, mögötte a Tóti-hegy
|
Poros kocsiúton a Csobánc felé
|
Enyhén emelkedett az út, ez volt a bemelegítés a hegymászáshoz
|
Enyhén, de kitartóan emelkedett az út, ezért aztán hamarosan szép kilátás
nyílt a Gulácsra, a Badacsonyra, sőt, még a Szigligeti várat is lehetett
látni.
|
|
A Tóti-hegy, a Gulács és takarásban a Badacsony
|
|
|
|
|
Még mindig a homokos keréknyomokon napoztunk
|
A szigligeti vár
|
Árnyékban, de cserébe köves és meredekebb úton
|
A Vár-kútból megpróbáltunk vizet fakasztani, de hiába nyomkodtuk a zöld
gombot, a kifolyó száraz maradt. Szerencsére induláskor feltankoltunk vízzel,
így csak az elmaradt élmény miatt sajnáltuk, hogy nem jártunk sikerrel.
|
|
A Vár-kút, amelyből nem sikerült vizet fakasztanunk
|
A kúttól egy meredekebb, köves-sziklás út vezetett fel a hegytetőre. Fentről
több helyről is nagyon jó volt a kilátás. Természetesen látni lehetett a
Tóti-hegyet, a Gulácsot, a Badacsonyt, a Balaton csillogó víztükrét, de a
másik irányba elnézve jól látszott Tapolca, a felhagyott Hajagos Bazaltbánya,
sőt még a Kab-hegy tetején ágaskodó két torony is.
|
|
|
|
Felfelé a sziklás hegyoldalon
|
|
|
Panoráma az hegytetőről dél felé
|
|
|
Panoráma az hegytetőről észak-kelet felé
|
Olyan jó volt nézelődni, hogy nagyon nehezen tudtuk rávenni magunkat az
indulásra. Végül mégis sikerült és a szépen lekaszált ösvényt követve
besétáltunk a várba.
|
|
|
|
Lekaszált ösvényen keresztül hódítottuk meg a várat
|
Diszel
|
A vár
|
Miután bevettük a várat, egy fa árnyékában pihentük ki a hódítás fáradalmait,
hogy utána újult erővel sétálhassunk a romok között és gyönyörködhessünk a
szemünk elé táruló káprázatos látványban.
|
|
|
|
Tapolca
|
Gyulakeszi
|
A vár legnagyobb "ép" darabja
|
|
|
|
|
Szent György-hegy
|
Szigligeti vár
|
Haláp
|
|
|
Panoráma a várból dél-nyugat felé
|
Ettünk, ittunk, pecsételtünk és nézelődtünk, majd fél 11-kor útnak indultunk
lefelé. Nem sok jelzést láttunk, de a hegyoldalon egyértelmű volt, hogy merre
kell menni. Az első elágazónál „érzésből” balra fordultunk és néhány métert
megtéve egy rom előtt találtuk magunkat. Rájöttem, hogy a Rossztemplomhoz
érkeztünk, amit terveztem, hogy útba ejtünk, de ez azt is jelentette, hogy
valahol letértünk a K jelzésről.
|
|
|
|
Lefelé a várból
|
Mintha egyenesen a Balatonba vinne az út
|
Rossztemplom
|
Igénybe vettem a térképes segítséget, visszasétáltunk 30 métert és ott balra
indultunk tovább. Hamarosan egy „Fel a kezekkel!” ösvényhez érkeztünk: akkora
volt a csalán, hogy a fiamnak a feje fölé kellett emelnie a kezét, hogy ne
csípje meg. Hamarosan ismét szőlőültetvények között vitt az út, ahonnan jól
látszott a Csobánc sziklás oldala.
|
|
|
|
Egy kis dzsungelharc
|
Szőlőültetvények között a hegy lábánál
|
A Csobánc sziklás oldala
|
Sétáltunk a köves kocsiúton, amikor jött velünk szembe egy magányos túrázó,
akivel fent a várban is találkoztunk. Köszöntünk egymásnak és mentünk tovább.
A fiammal azt próbáltuk kitalálni, vajon merre jöhetett le a várból, hogy már
szembe jött velünk, amikor azt súgta valami, hogy nézzek rá a térképre.
(Jelzéseket nem láttunk a fákon.) Kiderült, hogy 150 méterrel korábban
elfelejtettünk elkanyarodni. Valószínűleg az emberünk is így járt, mert a nap
folyamán még többször találkoztunk vele. Ezért aztán kicsit furcsának
találtam, hogy nem kérdezte meg, vajon mi is a K jelzést keressük-e?
Visszasétáltunk hát az utolsó elágazóig, ahol most már észrevettük a jelzést.
Egy ösvényen, majd egy kocsiúton át kiértünk egy műútra. Mindössze néhány
lépést kellett az út szélén sétálni, majd balra fordultunk és egy kaszáló és
egy szőlőültetvény között futó keréknyomokon mentünk tovább.
|
|
|
|
Annyira tetszettek a virágok, hogy elfelejtettünk elkanyarodni
|
Újra a helyes úton
|
Varjak
|
A fák közé érkezve egy újabb emelkedő kezdődött. Amikor úgy éreztük, hogy
felértünk a tetőre, akkor tartottunk egy rövid pihenőt, ettünk egy kis
otthonról hozott süteményt, majd nagy lendülettel indultunk tovább. Hamarosan
csalódnunk kellett, mert nem lefelé indult az ösvény, hanem felfelé.
Szerencsére a fák lombkoronája árnyékba borította az utat, így nehézség nélkül
leküzdöttük ezt a szakaszt is.
|
|
|
|
Egy újabb emelkedő
|
Azt hittük, hogy felértünk a tetőre...
|
...de nem.
|
Egy rét szélén bandukolva érkeztünk meg egy homokos kocsiúthoz. Körülbelül
másfél kilométert gyalogoltunk a keréknyomokon, ahol enyhén fújdogáló szellő
próbálta elviselhetővé tenni a forró napsütést.
|
|
|
|
A Gyertyános szélén ereszkedtünk lefelé
|
Újabb homokos kocsiút
|
"Köztisztasági munkások"
|
Amikor már kezdtünk hozzászokni a körülményekhez, akkor a jelzések váratlanul
letértek az útról és balra kanyarodva egy mezőn vittek tovább. 500 métert
kellett még a tűző napon megtenni, mire ismét beértünk a fák árnyékába.
|
|
|
|
A keréknyomokat és a jópofa útjelző oszlopokat kellett követni
|
A Kőtengerhez érkezve „rossz útra térítettek” bennünket a hatalmas sziklák.
Letértünk a K jelzésről és a kövek között kanyargó ösvényen mentünk tovább.
Természetesen felmásztunk az ingókő tetejére, sétáltunk egy kicsit a
„kavicsok” között, majd amikor úgy éreztük, hogy kinézelődtük magunkat,
elindultunk az autó felé. Itthon láttam a térképen, hogy a letéréssel
valószínűleg kihagytuk a leglátványosabb részt, így a bakancslistára felkerült
egy újabb hely, ahova szeretnék még egyszer ellátogatni.
|
|
|
|
Néhány "kavics" a Kőtengerből
|
Az ingókő
|
A túra előtt, amikor megkérdeztem otthon, hogy ki szeretne velem jönni, a
kisebbik fiam visszakérdezett, hogy „Milyen hosszú lesz a túra?” és „Nekem
mennyi hiányzik még a 300 km-hez?” Természetesen úgy választottam, hogy ezzel
a szakasszal neki is meglegyen a 300 km és megkaphassa a Gyermekkéktúra
jelvényét. (A nagyobbik fiam már korábban átlépte az álomhatárt.) Hazaérkezés után vettem észre, hogy ez nekem is egy 300 km-es
mérföldkő volt. A különbség mindössze annyi, hogy nekem nem a megtett, hanem a hátralévő szakasz hossza kezdődik most már hármassal.
|
|
|
Erre jártam (forrás:
OSM, saját GPX fájl alapján)
|
Ezeket a szakaszokat teljesítettem eddig
(forrás: GPX Viewer, saját GPX fájlok felhasználásával)
|
Az OKT barangolásaimról további adatok a
Heyjoe.hu
oldalon találhatók.
Néhány e-mail és telefon után, egy héttel később már meg is kapták a fiúk a Gyermekkéktúra kitűzőjüket.
|
|
A fiúk Gyermekkéktúra kitűzője
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése