BFK: Pétfürdő – Balatonalmádi (2026.04.07.)

A húsvéti szünetben egy hosszú (részben kényszer-)pihenő után indultam újra kéktúrázni a  Balaton-felvidékre, ahol azonban ezúttal nem az Országos, hanem a Balaton-felvidéki Kéktúra egy szakaszát jártam végig. Pétfürdő volt a kiindulópont, érintettem Királyszentistvánt és Litért, az utolsó pecsétet pedig Balatonalmádiban nyomtam rá az igazolólapra. De, a kalandnak ezzel még nem volt vége...

Nem így terveztem az év elejét… A kisebbik lányommal már az előző év vége óta nézegettük, mikor találunk egy alkalmas hétvégét, hogy elindulhassunk együtt a nagy kalandra. Januárban és februárban zajlottak a társas vadászatok, amire az apátvarasdi kalandom óta igyekszem még jobban odafigyelni. Ráadásul az időjárás sem bátorított arra, hogy útnak induljunk, ha látni is szeretnénk valamit. Ezért aztán telt-múlt az idő, én pedig jobb híján olvasgattam mások túrabeszámolóit és néztem az interneten fellelhető videókat.

Aztán végre elérkezett a március, vele együtt a jó idő ígérete! Február utolsó hetében reggel időjárás jelentés olvasásával kezdtem a napot, este pedig azzal fejeztem be és el sem akartam hinni, hogy hiába vagyunk egyre közelebb március első napjához, a meteorológusok tartják magukat ahhoz a véleményükhöz, hogy vasárnap igazi túraidő lesz.

Előtte azonban még volt egy fontos esemény, pénteken és szombaton a lányom kísérőjeként részt vettem egy tanulmányi versenyen. Az első nap gond nélkül lement, a második nap reggelén viszont megtörtént a baj… Félreléptem… Ott állt mellettem a lányom és mégis megtörtént… Lecsúszott a lábam egy lépcsőfokról és aláfordult a bokám…

Az élet persze nem állt meg, egész nap tettem a dolgomat, de a nap végén már nem tudtam őszintén örülni a lányom sikerének. Aztán másnap reggel, amikor felkeltem, a feleségem ellentmondást nem tűrő hangon mondta, hogy megyünk az orvosi ügyeletre. Nem volt megdagadva a bokám, de a kék-lila-vörös különböző árnyalatait lehetett felfedezni az egész lábfejemen. Beültünk az autóba és irány Budapest.

A következő néhány óra történéseit kellő türelemmel és higgadtsággal kellett kezelnünk, de végül a harmadik kórház második rendelőjében fogadtak bennünket. (Közben fájós lábbal sétáltam, lépcsőztem és hegyet másztam…) Onnan már ment minden, mint a karikacsapás, körülbelül fél óra alatt megszületett az ítélet: részleges bokaszalag szakadás, 4 hét bokarögzítő. (Szerencsére nem gipsz…)

A 4 hét alatt a körülményekhez (és magamhoz) képest elég sokat hordtam a bokarögzítőt. Ennek köszönhetően a 4. hét végén úgy éreztem, hogy minden rendben és amint az orvos is mondta, addigra már elkezdtem a fokozatos terhelést is.

Jött a húsvét, a tavaszi szünet, nekem pedig már nagyon-nagyon mehetnékem volt. Úgy éreztem, hogy a lábam már teljesen rendbe jött, de szerencsére a feleségem még időről időre figyelmeztetett, hogy csak lassan a testtel…

Egyik KDP-s túrám végén, amikor felkerestem a Péti-hegyen álló geodéziai tornyot, már belekóstoltam a Balaton-felvidéki Kéktúrába, azóta fontolgattam, hogy egyszer végig kellene rajta gyalogolni. Erre itt volt a remek alkalom: szabadság, jó idő, nem kell hozzá sokat utazni és ha baj van (nem bírja a bokám), könnyen ki lehet szállni. Így hát húsvét után belevágtam…

Kedd reggel háromnegyed 8-kor szálltam fel a vonatra Székesfehérváron és fél órával később már ott álltam mentre készen a pétfürdői állomáson. Az épület előtti villanyoszlopon megkerestem a bélyegzőt, beütöttem az első pecsétet az igazolólapra és útnak indultam.

Megérkeztem Pétfürdőre

Az újabb kaland kezdete

Hűvös volt a reggel, de amint egyre magasabbra kúszott a nap az égen én pedig felmásztam az első dombra az Akácfa utca elején, elértem az „üzemi hőmérsékletemet”.

A pétfürdői nyúl család

Virágba borult a liliomfa

Felfelé az első emelkedőn

Végigsétáltam a társasházak előtt, majd a már ismert köves úton megmásztam a Péti-hegyet. A fennsíkon folytatódott a széles, köves út, utána egy keskeny ösvényt követve átvágtam egy bozótoson, majd pedig erdei keréknyomokon gyalogoltam tovább. Az egyik hosszú egyenesben a távolban észrevettem egy rókát és még mielőtt ő is észrevett volna, sikerült róla egy fényképet készítenem.

Pétfürdő

Felfelé a Péti-hegyre (azért nem egy Nagy-Gete...)

A geodéziai torony, ezúttal csak távolról

Az út mentén sárgállott a tavaszi hérics

Séta a Péti-hegy fennsíkján, a távolban a Bakony hegyei

A széles kocsiutat egy keskeny ösvény követte

A hosszú egyenes...

...és a róka (sajnos kicsit homályos lett a fénykép)

Útközben több helyen láttam egyedi jelzéseket

Következett egy kis hullámvasutazás a fennsíkon, majd ismét egy kis séta a fák között, utána pedig a szántóföld szélén követtem az előttem járók lábnyomait. A kitaposott ösvény alapján valószínűnek tartom, hogy sokkal többen járják a BFK-t (vagy legalábbis ezt a szakaszát), mint amire korábban gondoltam.

Hullámvasút

Errefelé nőszirom színesítette a tájat

Még hiányzott a fák lombja

Nem sokkal korábban jártam arra (Baglyas-hegy)

Újabb különleges jelzés, amelyet ezúttal a természet alakított ki

Kitaposott ösvény a szántóföld szélén

Amikor már elég sokat gyalogoltam a szántóföld szélén, akkor egy kissé kopott, út széli kőre festett jelzés ismét az erdei ösvényre irányított, hogy a Vilonyai Parkerdőn keresztül sétáljak tovább. De, még mielőtt a fák között folytattam volna az utamat, a távolban feltűnt a litéri erőmű kéménye. Eszembe jutott a néhány évvel korábbi Erőművek Éjszakája, amikor közelről is megnézhettük az építményt…

Közelinek látszik Litér, de addig még kellett gyalogolni egy keveset

Kissé kopott jelzés

A parkerdőből kiérve kereszteztem a Lepsény – Veszprém vasútvonal évek óta nem használt sínpárját, utána pedig felkaptattam a Séd-patak gátjára és azon keresztül közelítettem meg Királyszentistvánt.

A Vilonyai Parkerdőben

Kiértem az erdőből

Közeledtem Királyszentistván felé

Errefelé a kökény virágzott

A jelzés szabályos, a helye különleges

Fent a gát tetején

A település főutcáján, amelynek neve Fő utca, elsétáltam a Szent István Parkig, majd a Kossuth Lajos és a Dózsa György utca aszfaltját és járdáit koptatva elgyalogoltam a falu széli turista pihenőhöz. Gondozott, szép terület, árnyékos padokkal, asztalokkal és „turistaszezonban” valószínűleg nyitva tartó büfével. Na, és természetesen egy hirdetőtáblával, amelynek oldalán ott függött a BFK igazoló bélyegzője. Néhány percre leültem az egyik padra, ettem egy falatot, megigazítottam a zoknimat, majd hátamra kaptam a zsákomat és indultam tovább.

Megérkeztem Királyszentistvánra

Nem csak Budapesten van Szent István Park

A pihenő- és pecsételőhely

Az erdő szélén futó földúton erős szembeszél fújt, így megörültem, amikor balra fordult alattam az út, még akkor is, ha az addigi kellemes síkvidéki sétát egy hegymenet váltotta. Fent a hegytetőn kitárult előttem a látóhatár és a távolban végre megpillantottam a Balaton csillogó víztükrét is.

Nem az emelkedő, hanem az erős szél lassította a haladásomat

A nap legnagyobb emelkedője

A litéri erőmű, ezúttal már sokkal közelebbről

Hamarosan egy kopár domboldalon leereszkedtem Litérre, ahol az útszéli büfénél beütöttem az igazolólapra az újabb pecsétet. A 72-es út túloldalon egy hosszú „városi” sétával folytatódott a túra, majd, amikor elfogyott a lábam alól az aszfalt, kavicsos keréknyomokon gyalogoltam tovább. Körülbelül fél órával később a kövek is elfogytak és már csak keményre taposott földúton vitt tovább az utam.

Panoráma a Mogyorós-hegyről Litér irányába

Litéri séta

Elfogyott a lábam alól az aszfalt

Itt pedig már a kavics is...

Egyszer csak, valahol a „semmi közepén”, ott találtam magamat egy keskeny aszfaltcsíkon. Egy rövid szakaszon ugyanis a Balatonfűzfő és Szentkirályszabadja közötti kerékpárúton vitt a K jelzés. Litér római kori emlékeit ismertető táblánál elváltak útjaink, onnan ismét földutakon és ösvényeken gyalogoltam tovább.

Kerékpárút a „semmi közepén”

Nem csak kerékpárosok használják az utat

Kerékpáros pihenő

Másfél órája hagytam magam mögött a litéri pecsételőhelyet, amikor megkezdtem az ereszkedést a köves domboldalon Vörösberénybe.

Valahol a Megyer-hegy közelében

Újabb virág, ezúttal egy tavaszi kankalin

Rügy

Közelről már látszottak a rügyek és a kis falevelek

Ereszkedés Vörösberény határában

A távolban a Balaton, én egyelőre még távolodtam tőle

Lent, az út szélén balra nézve már láttam a település szélső házait, de a K jelzés itt még nem a falu felé fordult, hanem tett egy kerülőt a Sátor-hegyen és a Malomvölgyi-réten keresztül.

Nem emlékszem, hogy láttam volna már ilyet (égerfa virága)

Kinek a pap, kinek a papné

Az út bal oldalán levendulaültetvény, amelyikben birkák legelte, az jobb oldalán pedig a település névadója, a vörös talaj

Erdei ösvény

A Malomvölgyi-rét

Közeledtem az erdei séta végéhez

Végül fél egy előtt néhány perccel érkeztem meg Vörösberény házai közé, ahonnan még várt rám egy nem túl izgalmas, közel 3 kilométeres városi séta. Ezalatt az idő alatt annyira az járt a fejemben, hogy „Mikor érek már oda a vasútállomáshoz?”, hogy amikor megláttam az épületet, akkor az aluljáró lépcsője mellett nem vettem észre a pecsétet és megállás nélkül gyalogoltam tovább.

Megérkeztem Vörösberénybe

A Loyolai Szent Ignác-templom

Megérkeztem Balatonalmádiba

A Szent Margit-kápolna

A Széchenyi-sétány

Megörültem, hogy megláttam a vasútállomást és nem vettem észre a pecsétet (pedig ott álltam mellette)

Az állomáson leállítottam a GPS-t, megvettem a jegyemet, majd megnéztem az interneten, hogy hol mentem el a pecsételőpont mellett. Mivel a vonat indulásáig még volt néhány percem, így visszasétáltam a Városház-tér szélén álló hirdetőtáblához és teljessé tettem az aznapi pecsétgyűjteményemet.

A kalandok sora azonban ezzel még nem ért véget… Alig indult el a vonat, jött a jegyvizsgáló és mondta, hogy egy korábbi baleset miatt Balatonkenesén vonatpótló buszra kell átszállnunk, amelyik elvisz Polgárdiig, ahol majd várni fog bennünket a székesfehérvári vonat. Balatonkenesén valóban ott várt a két busz és két „utasmenedzser” mondta az utasoknak, hogy mindegy melyik buszra szállnak, mindegyik ugyanoda megy. Valószínűleg senki nem kérdezte meg, hogy hol van az „ugyanott”…

Az első érdekes jelenet akkor játszódott le, amikor Balatonakarattyán mindkét busz megállás nélkül továbbment, hiába integetett néhány ember a buszmegállóban. De, az igazi meglepetés akkor ért néhány utast, amikor az akarattyai körforgalomnál nem Balatonfőkajár felé fordultak a buszok, hanem mentek tovább az autópálya felé. Akik Székesfehérvárig utaztak, azok jól jártak, mert nem kellett Polgárdiban ismét vonatra szállni, akik viszont valamelyik köztes megállóban szerettek volna le-, vagy felszállni, azok így jártak… Így végül a vonat menetrendjéhez képest 19 perc késéssel érkeztünk meg a székesfehérvári vasútállomásra. Ennek ellenére este egy levél várt a postafiókomban, hogy a késési biztosítás miatt a jegyár felét vissza fogom kapni.

Erre jártam (forrás: OSM, saját GPX fájl alapján)

Ezeket a szakaszokat teljesítettem eddig

(forrás: GPX Viewer, saját GPX fájlok felhasználásával)

A túra útvonala a Google térképén

Az BFK barangolásaimról további adatok a Heyjoe.hu oldalon találhatók.