Sárga 70 – Egy újabb túra egy elsőbálozóval (2024.04.30 – 05.01.)

Ismét eltelt egy év... 2025. január elején ülök a meleg szobában, a kényelmes karosszékben és próbálom magamban visszapörgetni az elmúlt év túráit. Nézem azt a bizonyos poharat és nem tudom eldönteni, hogy vajon félig üres, vagy inkább félig tele van... Nézem az egyik oldalról és azt látom, hogy januárban beneveztem a Téli Mátra teljesítménytúrára, de az indulásnál sokkal fontosabbnak éreztem, hogy édesanyám utolsó óráiban ott legyek mellette és édesapám mellett. Szerettem volna befejezni a RPDDK-t, de maradt belőle 38 km, amire ráadásul valószínűleg nem is lesz elég egy nap a közlekedés miatt. Még 2023 decemberében belevágtam a KDP-be, de 2024-ben abból is csak 88 kilométert sikerült teljesítenem.

Aztán fordítok egyet a poháron és azt látom, hogy volt jónéhány emlékezetes családi biciklitúra a Dunaparton, Olaszországban és a Balaton körül. Saját határaimat feszegetve, a legnagyobb nyári melegben tekertünk több, mint 100 kilométert naponta. De, még mielőtt nyeregbe pattantam volna, megvalósult egy régóta dédelgetett álmom: teljesítettem a teljesítménytúrák (számomra) nagy trióját. Április végén végigmentem a Gerecse50-en, másfél héttel később a Sárga70-en, a hónap végén pedig a Kinizsi100-on. Ebből az irányból nézve sokkal jobban néz ki az a bizonyos pohár...

A túrák után próbálom általában 2-3 héten belül megírni és a blogra feltenni az összefoglalót. Május elejétől kezdve azonban minden gondolatom a Kinizsi100 körül forgott, így akkor a Sárga70-ről nem készült ilyen írás. Aztán az év hátralévő részében sem... Most viszont úgy gondolom, hogy a teljes képhez ez is hozzátartozik, ez is egy fontos lépés volt ahhoz, hogy most úgy érezzem, inkább félig tele van az a bizonyos pohár, mintsem félig üres.

2024-ben hét közepére esett május első napja, így április 30. még munkanap volt és ez egy kicsit megnehezítette a túrán való elindulást. De, azért annyira nem, hogy a fiaimat, vagy engem eltántorított volna tőle. A fiúknak délután még zene- és néptánc óra volt az iskolában és én is késő délutánig dolgoztam, szerencsére home office-ban. A vonat 22:34-kor indult Esztergomba, ezért javasoltam a gyerekeknek, hogy vacsora után még feküdjenek le egy kicsit pihenni. Én is ugyanígy tettem. Természetesen dolgozott bennem az adrenalin, ezért fél óra után úgy pattantam ki az ágyból, mintha legalább 10 órát aludtam volna. Nem úgy a fiúk! Alig tudtam őket felébreszteni. Végül valahogy ők is magukhoz tértek és mire indulni kellett a vasútállomásra, addigra már ők is kipihentnek látszottak.

A vonaton ezúttal is szép számmal utaztak hátizsákos, túrabotos emberek, nem volt nehéz kitalálni, hogy hova mennek. Amikor a vonatunk befutott az esztergomi állomásra, már hosszú sorokban kígyóztak a peronon azok, akik előre beneveztek a túrára. Mi ezúttal is a helyszíni nevezést választottuk és nem bántuk meg. A vártnál gyorsabban elintéztük a papírmunkát és 23:12-kor már át is bújhattunk a Rajt feliratú ideiglenes kapu alatt.

Elindultunk... Titkon reménykedtem benne, hogy másnap délután is átbújhatok egy ehhez hasonló kapu alatt.

RPDDK 05.: Palin – Kistolmács (2024.11.16.)

Egy napsütéses novemberi napon a Zalai-dombság dimbes-dombos részén, Palinból indulva folytattam az RPDDK-t. Kezdetben még köd lepte be a tájat, de Homokkomáromba már szikrázó napsütésben érkeztem. Ott felültem az erdei hullámvasútra, amelyiken úgy elfáradtam, hogy a Szuloki-forrásnál elfelejtettem átszállni a következőre. Valkonyán pecsételtem a turistaháznál, Borsfán megállás nélkül gyalogoltam keresztül, Kistolmácson elsétáltam a kilátóhoz, majd a kápolnánál fejeztem be a túrámat.

65 kilométer maradt a RPDDK-ból, amikor október közepén Palinon beütöttem a túra záró pecsétjét a füzetembe, ebből szerettem volna még valamennyit lefaragni ebben az évben. Családi és munkahelyi elfoglaltságok miatt nehezen találtam olyan időpontot, amikor egész napra el tudtam volna menni túrázni, de november második hétvégéjét végül szabaddá tudtam tenni. Egész héten felhős, ködös, nyirkos idő volt, viszont végig azt ígérték a meteorológusok, hogy szombaton elvonulnak a felhők és felszáll a köd. Ideális túraidő – gondoltam magamban, de tartottam tőle, hogy ahogy közeledünk a hét vége felé, úgy fog távolodni a beígért szép idő. A hét közepén már kezdtem reménykedni, mert még mindig nem változott a szombati előrejelzés. Aztán amikor pénteken is ugyanezt ígérték, akkor eldöntöttem, hogy megyek.

Szombat reggel nem volt időm lustálkodni, háromnegyed ötkor már az autóban ültem, hogy Nagykanizsán elérjem a fél 8-kor induló buszt. Hideg volt a reggel, de mivel napközbenre jobb időt mondtak, ezért nem akartam feleslegesen sok ruhát magammal vinni. Így viszont egy kissé átfagytam, amíg a nagykanizsai állomáson vártam a buszra és a Palinig tartó alig 10 perces út alatt sem sikerült átmelegednem. Abban reménykedtem, hogy ha útnak indulok, akkor hamar bemelegszem.

A buszról leszállva gyorsan végigvettem a szokásos indulás előtti tennivalókat, majd hátamra kaptam a zsákomat és útnak indultam. Hamarosan elértem az üzemi hőmérsékletemet és már csak az ujjaim akartak lefagyni. A falu szélétől egy kavicsos kocsiúton gyalogoltam ki a 74-es főútig, majd azon átkelve egy jó minőségű murvás úton sétáltam tovább Zsigárdmajor felé.

A buszmegálló, ahonnan útnak indultam ezen a reggelen

A kereszt mögötti úton érkeztem meg egy hónappal korábban Palinra

Elhagytam Palint

RPDDK 06.: Zalakomár – Palin (2024.10.19.)

Négy hónap kihagyás után tértem vissza a Dél-Dunántúlra, hogy Zalakomártól folytassam a RPDDK-t. Az orvosi rendelőnél beütöttem a füzetembe a hiányzó pecsétet, majd hosszan koptattam a bakancsom talpát a zalai aszfalton. A következő két pecsétért kellett egy kis kitérőt tenni, de Zalakarostól végre szép erdei környezetben lehetett sétálni. Nagybakónak után kortyoltam az Eszperantó-források vizéből, majd letértem a kékről és végigmentem a vadregényes Kőszikla-szurdok sziklái között. Palinig már csak az órával versenyeztem, de még így is belefért a pecsételés a busz indulása előtt.

Június végén, amikor hazafelé tartottam Mesztegnyőről, már elkezdtem tervezgetni, hogyan és mikor járom végig az RPDDK-ból hátralévő 96 kilométert. Úgy számoltam, hogy három szakaszra bontva éppen belefér egy hosszú hétvégébe. Habár semmi jelentősége nincs annak, hogy hányas sorszám van a teljesítésért járó kitűzőre írva, de azért mégis milyen jól mutatna, ha még kettessel kezdődne a szám! Aztán teltek a napok, a hetek, sőt a hónapok, nekem pedig nem sikerült olyan hétvégét találnom, amikor el tudtam volna menni 3 napra a zalai dombok közé túrázni. Kezdtem úgy érezni, hogy le kell mondanom a befejezésről. Közben meglett a 3000. teljesítő is, ami miatt még a motivációm is egyre kisebb lett...

Szeptember elején húztam legközelebb túrabakancsot, de akkor a KDP következő szakaszát jártam végig, viszont titkon még reménykedtem benne, hogy ősszel mégiscsak lesz 3 egybefüggő szabad napom. Aztán eltelt egy újabb hónap és nem lett... Újra és újra elővettem a menetrendeket, hátha mégiscsak találok valami megoldást arra, hogy három egynapos menettel fejezzem be a RPDDK-t, de nem sikerült. Kezdtem feladni... Október közepén akadt egy szabad napom és úgy döntöttem, hogy mivel a következő, Palinig tartó szakasz belefér egy napba, mégiscsak folytatom a „barna túrát”, a maradékkal pedig egyelőre nem foglalkozok.

Szombat reggel negyed hétkor indult Székesfehérvárról a vonat, amelyikről nem sokkal negyed 9 után szálltam le Zalakomáron. Lehet, hogy fáradt voltam, de az is lehet, hogy valóban csípős volt a reggel. Mindenesetre magamra öltöttem az összes magammal hozott meleg ruhámat, elvégeztem a szokásos indulás előtti teendőket, majd hátamra kaptam a zsákomat és útnak indultam.

4 hónap telt el azóta, hogy utoljára ott álltam a zalakomári vasútállomás épülete előtt

Még fent ragyogott a telihold, amikor útnak indultam

KDP: Oroszlány – Mecsértelep (2024.09.08.)

Szeptember elején 34°C-ban gyalogoltam 34 kilométert a Vértes dombjain keresztül. Oroszlányból indultam, ahol ezúttal is meggyűlt a bajom a jelzésekkel, a tavaknál egy kicsit megijedtem, a Vértes Tábornál ebédeltem, Móron pedig gondolatban visszarepültem 20-30-40 évet az időben. Az utolsó kilométereken szerencsére megkönyörült rajtam az időjárás, így Mecsértelepen már kora délután beüthettem a nap utolsó pecsétjét a füzetembe.

Az előző években szinte mindig sikerült úgy szerveznem a téli és a nyári szabadságomat, hogy az elején és a végén el tudtam menni egy-egy napra túrázni. Idén nyáron is szerettem volna így tenni. Már jó ideje álmodoztam arról, hogy nyáron bekerül az utolsó pecsét az RPDDK füzetembe, de az égiek nem így akarták. A túrabakancsom egész nyáron ott porosodott a cipősszekrényben, mert ahelyett, hogy a talpát koptattam volna, a biciklim pedálját hajtottam csapágyasra. (Szó szerint csapágyas lett, ki is kellett cserélni...) Persze nem panaszkodok, mert így is jártunk sok szép helyen: 3 nap alatt eltekertünk Tarvisio-tól a Földközi-tengerig, utána a fiammal a nyár talán legmelegebb napjain 2 nap alatt körbetekertük a Balatont, végül pedig 1 nap alatt Dorogról indulva, Esztergomon át elgurultunk Budapestre. Gyönyörű tájak, rengeteg élmény és emlék, de nem gyűltek a pecsétek a füzeteimbe...

Vége lett a nyárnak, megsajnáltam a sarokban porosodó bakancsomat és újra elkezdtem tervezgetni, hogy melyik hétvégén tudok útnak indulni, hogy a zalai dombokon keresztül befejezzem a dunántúli vándorlásomat. Amikor fejben összeraktam a tervet, akkor kiderült, hogy a kiszemelt hétvégén munkahelyi elfoglaltság miatt nem fogok ráérni...

Nem is tudom, hogy bosszús, csalódott vagy ideges voltam-e inkább, mindenesetre egy rövid ideig úgy éreztem, hogy akkor és ott vége, egy időre el kell felejtenem a túrázást. Aztán néhány nappal később eszembe jutott, hogy nem csak a „barna füzet” lapul a könyvespolcon, a KDP füzetben is bőven van még üres mező. Azok a szakaszok még messze sincsenek, korai indulással már késő délutánra haza érhetek. Nem is gondolkodtam sokáig...

Még sötét volt kint, amikor vasárnap reggel megszólalt az ébresztőórám. Bepakoltam a hátizsákomba az enni- és innivalót, majd negyed hatkor már nyitottam is az autót és indultam Mecsértelep felé. Fél hétkor érkeztem meg a faluba, megkerestem a parkolót, majd szépen, komótosan lesétáltam a buszmegállóba. Napközbenre 30°C feletti hőmérsékletet jósoltak a meteorológusok, de ekkor még hűvös volt az idő, ezért magamon hagytam a pulóvert.

A busz pontosan érkezett és 40 perccel később már ott álltam Oroszlányban a posta előtt. Átmentem az út túloldalára, ahol egy padnál végigvettem a szokásos indulás előtti teendőket. Ekkor már lehetett sejteni, hogy igazuk lesz az időjósoknak, ezért elsüllyesztettem a pulóveremet a táskám aljába és ott is maradt egész nap. Ennyi erővel az autóban is hagyhattam volna...

Mindössze néhány ember lézengett az utcán, amikor hátamra kaptam a zsákomat és útnak indultam. A P jelzést nem kellett keresni, hiszen épp ott álltam előtte. De, úgy látszik, Oroszlányban ennek ellenére is meggyűlik a bajom a jelzésekkel, mert a vasútállomás felé közeledve valamit elnéztem, vagy nem vettem észre és egy utcával korábban kanyarodtam balra, mint ahogy kellett volna. A „hibát” gyorsan korrigáltam és 5 perccel később már ismét a piros csíkkal díszített villanyoszlopok mellett sétáltam.

Ha végig a piros jelzést követtem volna, nem is tudtam volna, melyik városban vagyok

Ehhez hasonló műalkotások díszítik Oroszlány házait

RPDDK 07.: Zalakomár – Mesztegnyő (2024.06.22.)

Még élénken éltek a gondolataimban az áprilisi-májusi teljesítménytúrák emlékezetes pillanatai, amikor újra túrabakancsot húztam és folytattam a RPDDK-t. A vonat ablakából láttam, hogy szakad az eső, de ebből Zalakomárra érve már csak a felhők maradtak. A pecsételőhely helyett Somogyország felé vettem az irányt és tisztes távolból követtem a zivatart, amelyik előttem ért Somogysimonyiba. Nemesvidre egy kutyafalka mutatta az utat, Kisviden pedig egy gólya sétált előttem. Nagyszakácsihoz közeledve átverekedtem magamat az újabb gaztengeren, onnan pedig meg sem álltam Mesztegnyőig.

Két hónap szünet után folytattam a dél-dunántúli barangolásomat. Egész héten esős idő volt és szombat hajnalra is ugyanilyet jósoltak a meteorológusok, de már nagyon hiányzott a túrázás, ezért úgy döntöttem, hogy megyek. Különben is, a Kinizsi 100 után nem tud megijeszteni egy nyári zápor...

Negyed 7-kor indult a vonatom Székesfehérvárról. Siófokhoz közeledve esőcseppek jelentek meg az ablakon, az állomásra beérve pedig leszakadt az ég. Dörgött, villámlott és ömlött az eső. „Igazuk lett a meteorológusoknak” – gondoltam magamban és abban reménykedtem, hogy a nap további részére is beválik a jóslatuk.

A vonat pontosan érkezett Zalakomárra. Végigvettem a szokásos indulás előtti tennivalókat, majd hátamra csaptam a zsákomat és útnak indultam. Borult volt az ég, de hinni akartam a meteorológusoknak, ezért győzködtem magamat, hogy ezek nem esőfelhők. A pecséthez kellett volna egy néhányszáz méteres kitérőt tennem, de mivel az új füzetbe nem kell duplán pecsételni, ezért a K jelzést elérve nem a falu felé, hanem balra, a vasúti átjárő felé folytattam az utamat.

Zalakomár, vasútállomás

A K jelzéshez közeledve Zalakomár határában

Kinizsi 100 – A valóra vált álom (2024.05.25-26.)

7 év… Mennyi minden változott ennyi idő alatt! A nagylányom elvégezte a középiskolát, a többiek befejezték az általános iskolát, átléptem az ötödik X-et, a túrázás megszállottjává váltam, végigjártam az OKT-t és még hosszan lehetne folytatni a sort. De, egy valami nem változott: végig ott lebegett a szemem előtt az álom, hogy milyen jó lenne egyszer kézben tartani a Kinizsi 100 teljesítéséért járó oklevelet és kitűzőt…

2017-ben, amikor először vettem részt 50 km-es teljesítménytúrán, ez még szinte elképzelhetetlen volt számomra. Aztán ahogy teltek az évek, gyűltek a lábamba a kilométerek, egyre könnyebben vettem az akadályokat és egyre magabiztosabban, de azért mindig tisztelettel indultam neki az újabb kihívásoknak és az újabb 50 km-es távoknak. 2023-ban aztán úgy éreztem, hogy eljött az ideje az előrelépésnek és elindultam a Sárga 70 túrán. 50 km-re neveztem, de Hűvösvölgyben úgy döntöttem, hogy megpróbálok végigmenni. És sikerült…

Az év hátralevő részében folytattam az RPDDK-t, belevágtam a KDP-be, 2024 tavaszán pedig szokás szerint beneveztem a Gerecse 50-re. Amint a Bánya-hegyi siratófalon mentünk felfelé az elsőbálozó fiammal, szóba elegyedtünk egy túrázóval, aki azt mondta, hogy az az álma, hogy 5 éven belül, 60 éves kora előtt teljesítse a Kinizsi 100-at, de erre csak akkor fog vállalkozni, ha előtte a Gerecse 50-et 9 órán belül végigjárja. Ekkor jutott nekem is megint eszembe, hogy milyen jó lenne ott állni Tatán, oklevéllel és kitűzővel a kezemben. Kicsit meg is nyugodtam, hogy nem kell sietni, van még közel 10 évem az álmom valóra váltásához. Itthon elmeséltük ezt a kis történetet a feleségemnek, mire ő csak annyit mondott: „Szó sem lehet róla, hogy 60 évesen indulj a Kinizsin! Miért nem mész most?” „Valóban, miért nem megyek most?” – tettem fel magamban magamnak a kérdést. „Azért, mert félek. Félek attól, hogy nem tudom teljesíteni. Félek a kudarctól…”

Aztán mégiscsak beneveztem és felkerültem a várólista 194. helyére. Megnyugodtam. Én megtettem, beneveztem, de innen úgysem fogok bekerülni, úgyhogy nyertem még egy évet. Jött a Sárga 70, ahol ismét csak 50 km-re mertem nevezni (talán babonából?), amiből a végén mégiscsak 70 km lett, igaz, nem egészen úgy, ahogy terveztem.

Gerecse 50 – Egy „elsőbálozó” nagy feltámadása (2024.04.20.)

2018-ban, amikor először neveztem a Gerecse 50 teljesítménytúrára, az a cél lebegett a szemem előtt, hogy érjek be szintidőn belül a célba. Ma is emlékszem arra a pillanatra, amikor jónéhány vízhólyaggal a lábamon, fáradtan, de boldogan átvettem a sikeres teljesítésért járó kitűzőt és oklevelet. Azóta eltelt 5 év és már négy színes Gerecse 50-es kitűző mosolygott rám a falról (és egy jubileumi 40-es 2022-ből). 2024-re ezek után nem lehetett más célom, mint megszerezni az ötödik 50-es kitűzőt.

Március elején kezdtem kérdezgetni a családot, hogy ebben az évben ki szeretne elindulni és melyik távon? A 14 éves ikreink a már megszokott 20 km-es távot választották, a feleségem pedig ebben az évben is elvállalta a kíséretet. A nagyobbik (16 éves) fiam előző évben 30 km-en indult és 5 óra 43 perc alatt teljesítette azt. Az első kérdésemre még „Majd meglátom...” volt a válasz, de néhány nappal később határozottan kijelentette: „Apa, idén megyek veled!” Úgy éreztem, hogy ezzel alaposan feladta nekem a leckét. Tudtam, hogy fizikailag képes rá, de kicsit aggódtam, hogy vajon fejben is felkészült-e a 10-11 óra gyaloglásra. Nem szerettem volna, hogy csalódás érje az első „nagy” túráján.

A nagy nap közeledtével egyre gyakrabban nézegettem az időjárás előrejelzést. Szerettem volna, ha a fiamnak legalább a dagonya és az eső nem nehezíti meg a dolgát. Sokáig úgy látszott, hogy az égiek meghallgatják a fohászomat és egész hétre száraz, meleg, napos idő ígérkezett.

A túra előtti hétvégén az RPDDK-n bejárattam az új túrabakancsomat és izgatottan vártam április 20-át. A gondolataim pedig folyamatosan azon jártak, hogy a fiamnak sikerüljön szintidőn belül célba érnie.

A munkatársaimat is próbáltam rávenni, hogy tartsunk egy csapatépítő túrát. Az egyik kolléganőm be is nevezett az 50 km-es távra, de egy héttel a túra előtt futás közben elütötte egy kisgyerek biciklivel és kificamodott a bokája, úgyhogy nem tudott jönni. Két másik kollégám a 30 km-es távra nevezett be, de úgy terveztük, hogy a közös szakaszon együtt megyünk.

Csütörtöktől az addiginál is gyakrabban néztem az időjárás előrejelző oldalakat, főleg azután, hogy szombatra egyre nagyobb valószínűséggel esőt jósoltak. Meg is kérdezte tőlem valaki (nem az indulók közül) a munkahelyemen, hogy mi lesz, ha esni fog az eső? Csak annyit mondtam neki, hogy akkor veszünk esőkabátot is...