RPDDK 03.: Velemér – Őriszentpéter (2023.10.03.)

Az őrségi túrám második napján Velemérről indultam útnak. Felmásztam a Ritási-dombra, majd leereszkedtem Magyarszombatfára, ahol beütöttem a nap első és egyben utolsó pecsétjét. Kercaszomor után volt egy kis küzdelem a természettel, de Bajánsenyére már ismét jól járható úton érkeztem meg. Az utolsó szakasznak egy földúton vágtam neki, az erdei sztrádán megtaláltam a megfelelő lehajtót és a régi vasút töltésén gyalogoltam el Őriszentpéter határáig. Onnan mehettem volna egyből a vasútállomásra is, de még hiányzott egy kis szint a nap végére, ezért Baksaszeren át gyalogoltam be a célba.

Körülbelül 25 kilométer várt rám a túra második napján. Úgy számoltam, hogy ha 7 óra körül útnak indulok Velemérről, akkor kényelmesen elérem az Őriszentpéterről 13:06-kor induló vonatot, amelyikkel átszállás nélkül utazhatok Székesfehérvárig.

6 órakor keltem és mire elkészült a reggeli, addigra már össze is pakoltam és majdnem útra készen álltam. Kényelmesen megreggeliztem, készítettem magamnak tízórait-ebédet-uzsonnát, beszélgettünk még egy kicsit a lakótársaimmal, a házigazdákkal és mire észbe kaptam, már rég elmúlt 7 óra. Ennyit a korai indulásról...

Végül fél 8-kor köszöntem el Gyöngyitől, a szállásadómtól és indultam útnak Őriszentpéter felé. Korán volt, a nap alacsonyan sütött, az utcán pedig rajtam kívül senki nem volt. Negyed órás sétával értem el a falu szélét, ahol letértem az aszfaltozott útról és a villanypásztorok között futó keréknyomokon gyalogoltam tovább.

A veleméri szállásom

Csak egy fekete cicával találkoztam a faluban

Egy ideig néztük egymást, aztán megfordult és elsétált

Búcsú Velemértől

RPDDK 03.: Zalalövő – Velemér (2023.10.02.)

Október elején az Őrségben folytattam az RPDDK-t. Zalalövőről indultam, erdőn-mezőn át felmentem Csödére, ahol szerencsére nem felejtettem el pecsételni. Utána rövid időre lementem a térképről, de nem sokkal később megértettem, hogy miért. Pusztaszentpéteren ismét pecsételtem, majd a kezdeti nehézségek után gond nélkül megérkeztem Kerkakutasra. Ebéd után következett két Szenterzsébet és egy kis alföldi ízelítő. Szentgyörgyvölgyet olyan érdekesnek találtam, hogy egy részét háromszor is megnéztem. A nap végén Veleméren hajtottam álomra a fejemet. 

Október 3. nemzeti ünnep Németországban, ezért az ottani munkatársaim közül sokan két nappal meghosszabbították a hétvégét. Ennek köszönhetően én is tudtam úgy szervezni a munkámat, hogy nekem is legyen egy hosszú hétvégém. A hét elejére napos, száraz időt ígértek az időjósok és az itthoni dolgokat is sikerült elrendezni, így szombat délután eldőlt, hogy hétfőn és kedden egy hosszabb, kétnapos szakasszal tudom folytatni a RPDDK-t.

Korábban már nézegettem, hol lehetne folytatni a bejárást, hova lehet tömegközlekedéssel eljutni, hol találok szállást, de a konkrét terv csak vasárnap délután állt össze. Pontosabban tervek, mert minden attól függött, hogy hol találok az utolsó pillanatban szállást. Telefonálgattam, levelet írtam, az ismert szállásfoglaló oldalakat nézegettem, de vagy már foglalt volt a hely, vagy nem vették fel a telefont. Amikor már kezdtem feladni, akkor megszólalt a telefonom. Velemérről, a Kisaranyos Vendégházból hívtak vissza. Elmondtam a gondomat, majd rövid gondolkodás után olyan választ kaptam, amire már nem is számítottam: hétfőn este lesz számomra egy szabad szoba!

Ez egyben azt is jelentette, hogy nem kétszer egy napra megyek, azaz este nem megyek vissza az autóhoz, hanem egyszer két napra és mindent, amire szükségem lehet a két nap alatt, magammal kell vinnem. Ez lesz az első ilyen alkalom!

Próbáltam végiggondolni, hogy mi az, amit egy napra nem szoktam magammal vinni, de most szükségem lesz vagy lehet rá. Aztán amikor kezdett hosszúra nyúlni a fejemben a lista, akkor hirtelen eszembe jutott, hogy mindent, amit bepakolok, két napon keresztül a hátamon kell cipelni. Ez jó indok volt arra, hogy újra végignézzem és lerövidítsem a képzeletbeli listámat.

Végül sikerült úgy összeállítani a csomagot, hogy az enni-innivalóval együtt is kényelmesen befértem a fiam 40 literes hátizsákjába. A súlyát azért nem mertem lemérni, nehogy megijedjek... Most már látom, hogy mit lehetett volna még kihagyni, de szerencsére túl sok felesleges dolgot így sem vittem magammal. Ezt a fajta túrázást is tanulni kell...

Hétfőn szokás szerint hajnalban keltem és fél ötkor már úton voltam Székesfehérvár felé, ahol a vasútállomás melletti parkolóban állítottam le az autót. Háromnegyed hatkor megérkezett a vonat, amelyikkel Zalaegerszegig utaztam. Ott 5 perc lett volna az átszállásra, de a vonatom folyamatosan gyűjtögette a késést és Ukk állomásig már majdnem 15 percet sikerült összeszednie. Már kétszer utaztam ezen a vonalon és a csatlakozás mindkét alkalommal megvárta a vonatomat, ezért abban bíztam, hogy most sem lesz ez másként. Jól gondoltam... Amikor beértünk Zalaegerszegre, a mellettünk lévő vágányon ott várt a piroska.

Közel 3 órás utazás után, háromnegyed 9-kor érkeztem meg végül Zalalövőre. Egy kis készülődés és a szokásos indulás előtti teendők után 9 órakor kaptam a hátamra a zsákomat és indultam el az állomásról a K+ jelzéseket követve. Este 5 és 6 óra között terveztem a szállásra érni, ezért nem kellett sietnem. Mielőtt a Zala hídja felé vettem volna az irányt, felsétáltam a közeli Szent László király-templomig, amelyet előző alkalommal csak távolról néztem meg.

A Hűség Oszlopa Zalalövőn

A vasútállomás régi épülete

Szent László király-templom

RPDDK 08.: Abaliget vasútállomás – Simonfa (2023.09.10.)

Kilátótúra tériszonyosoknak. Így tudnám egy mondatban összefoglalni a zselici kirándulásom első szakaszát. Az abaligeti vasútállomásról indultam, a Zselic csúcsán megnéztem a kilátót, a bakócai tanösvényen pedig a kilátó tábláját. Felsőkövesden megebédeltem, a völgyben meghallgattam a szarvasok bőgését, majd mielőtt Gálosfán pecsételtem volna, megnéztem a zselici mini cseppkőbarlangot és a kistótvárosi kilátót. Az utolsó kilométereken már valószínűleg tilosban jártam, de ezt csak Simonfán tudtam meg.

Ezúttal nem kellett sokat várni, három héttel a göcseji túra után minden együtt volt az RPDDK folytatásához: szabadnap, jó idő és elfogadható tömegközlekedés. Nézegettem, hogyan tudnám bejárni a hiányzó őrségi szakaszt, de csak olyan megoldásokat találtam, amelyekhez két napra lett volna szükségem, ezért a zselici folytatás mellett döntöttem. Az időjósok ugyan 30°C feletti hőmérsékletet ígértek erre a hétvégére, de ez nem tudott elriasztani a túrától. Egyedül a bejelentett, de még inkább a be nem jelentett vadászatoktól tartottam egy kicsit, nem szerettem volna úgy járni, mint januárban a Mecsekben. Abban bíztam, hogy ezúttal a bejelentett helyeken csak éjszakai erdőlátogatási tilalom volt, ezért, ha lesz is be nem jelentett korlátozás, az is csak reggel 8 vagy 9 előtt és délután 3 vagy 4 után lesz érvényben.

A reggeli program a szokásos volt: korai kelés, sötétben indulás és autózás a tömegközlekedésig. Ezúttal Kaposvár volt az úti célom, onnan mindkét végponthoz könnyen el lehetett jutni. Útközben a 67-es úton meghallgattam a Republic együttes A 67-es út című dalának egy részletét. Korábban már olvastam róla, hogy van zenélő útburkolati jel Magyarországon, de nem emlékeztem rá, hogy hol, ezért először nem is értettem, hogy mit jelent a „Zenélő út x km” jelzőtábla.

7 óra előtt érkeztem meg Kaposvárra. Vasárnap reggel lévén még elég kihalt volt a város, de a vasútállomás melletti kis parkolóban így sem volt sok szabad hely. Napközbenre kánikulát ígértek az időjósok, de ezen a reggeli órán ebből még semmit nem éreztem, sőt, még a széldzsekimet is fel kellett vennem, amíg átsétáltam az állomásra.

Dombóváron keresztül érkeztem meg fél 9-kor az abaligeti vasútállomásra. Már az átszálláskor éreztem, hogy igazuk lesz a meteorológusoknak, ezért még a vonaton ülve elsüllyesztettem a kabátomat a hátizsákom aljára.

A megállóban összetalálkoztam egy pécsi túrázóval, aki az ellenkező irányba indult éppen. Váltottunk pár szót, majd jó utat kívánva elköszöntünk egymástól. Mielőtt útnak indultam volna, szokás szerint hazatelefonáltam a feleségemnek, nyakamba akasztottam a fényképezőgépet és elindítottam a telefonomon a GPS-t.

Két hónap elteltével újra ott álltam az abaligeti vasútállomás épülete előtt

RPDDK 04.: Zalalövő – Zalatárnok (2023.08.17.)

Hosszú kihagyás és gondolataim sötét fellegeinek eloszlása után folytattam a dél-dunántúli vándorlásomat. Reggel a vonaton meglepődtem egy kicsit, de ezúttal igazi kaland nélkül érkeztem meg Zalalövőre. Nagyfernekág után küzdöttem a természettel, 11 órakor már az evésre gondoltam, majd miután Kustánszeg és Kislengyel között megnéztem a bólogató kutat, szegről-szegre járva eljutotottam a Patóhegyre. Amikor rá kellett volna fordulni a célegyenesre, akkor egy kerítés és egy villanypásztor állta utamat, de így is időben odaértem a zalatárnoki buszmegállóba.

Feladom! Ezt már nem tudom megcsinálni! – ezek a gondolatok jártak a fejemben, amikor az RPDDK folytatását tervezgettem. A korábbi években a nyári szabadságom elején és végén el tudtam menni kéktúrázni amolyan szabadság kezdő és szabadság búcsúztató túrákra. Amikor az RPDDK-t elkezdtem, arra gondoltam, hogy folyamatosan teljesítem a szakaszokat, nem ugrálok össze-vissza. Ez a tervem már a harmadik túra alkalmával meghiúsult. Utána annyit lazítottam az elképzelésen, hogy ha nem is folyamatosan, de mindig egymáshoz kapcsolódva teljesítem a szakaszokat. Így jutottam el nyugaton Őriszentpéterig, keleten pedig Abaligetig.

Ezúttal akárhogy nézegettem a menetrendeket, a folytatáshoz két napra lett volna szükség. A családi programok és az időjárás miatt viszont egész nyáron nem találtam két egymást követő napot, amikor el tudtam volna menni túrázni. Be kellett látnom, hogy a lazított tervet sem tudom tartani. Sőt, sokáig úgy látszott, hogy a nyári szabadságom alatt egyáltalán nem jutok el kéktúrázni. Ekkor fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy feladom...

Végül addig-addig sakkoztunk a programokkal, kérleltük az égieket és bűvöltem a menetrendeket, amíg csak sikerült találni egy túrázásra alkalmas napot és egy hozzá illő szakaszt.

Csütörtökön korán csörgött az ébresztőóra és negyed ötkor már kiléptem a ház ajtaján, hogy útnak induljak Székesfehérvár felé. Annak ellenére, hogy hétköznap volt, még kevesen voltak az utakon, így fél hatkor már ott álltam a székesfehérvári állomás peronján és vártam a zalaegerszegi vonatot. A szerelvény pontosan érkezett és felszálltam az utolsó kocsiba. Sokáig nézegettem, hogy hova üljek. No, nem azért, mert nem volt hely, éppen ellenkezőleg! Egyedül voltam a kocsiban és nehezen tudtam eldönteni, hogy melyik lenne számomra a legjobb hely. Itthon nem néztem meg a menetrendet, ezért meg voltam róla győződve, hogy a Balaton déli partján fogunk végigsuhanni, hiszen az autós útvonaltervező is azt javasolta. Ezért leültem a jobb oldalra az ablak mellé. Miután elindult a vonat, nézelődtem egy kicsit, de hamarosan lecsukódtak a szemeim és álomba szenderültem.

Veszprémben ébredtem fel a gépnéni hangjára: „...a következő megálló Ajka...” Ekkor jöttem rá, hogy nem a Balaton partján zötykölődünk. Annyi baj legyen, lényeg, hogy időben Zalaegerszegre érjünk, mert csak 5 perc volt az átszállásra. Szokás szerint ezúttal sem tudta tartani a vonat a menetrendet, de elértem a csatlakozást és háromnegyed kilenckor már útra készen álltam a zalalövői állomás épülete előtt. A kerékpártárolónál igazoltam az ottjártamat, majd útnak indultam. Végigsétáltam az állomás hosszú bekötőútján, átkeltem a Zala fölött, majd az első utcán jobbra fordulva rátaláltam a K jelzésre.

Zalalövő, vasútállomás

Átsétáltam a Zala hídján

Még egy búcsúpillantást vetettem Zalalövőre

RPDDK 09.: Abaliget vasútállomás – Árpádtető (2023.07.02.)

Az őrségi dombok után a Keleti-Mecsek magaslatai között folytattam az RPDDK-t. Az abaligeti vasútállomásról indultam, ahol különleges veszély leselkedett rám pecsételés közben. Utána az útkeresés kihívásával kellett megbirkóznom, hogy egy órával később már a második pecsétet üthessem be a füzetembe. Kitérőt tettem az uránbánya emlékművéhez, a Babás-szerkövekhez és a Zsongor-kőhöz, utána pedig gyíkokat fényképeztem a Jakab-hegyen. Az esőtől nem ijedtem meg, de azért örültem, amikor újra kisütött a nap. A Remete-rétről a Tubesen keresztül jutottam el a Büdös-kúthoz, onnan pedig egy pihentető sétával a Fehér-kúthoz. Miután az utolsó pecsét is megszáradt a füzetemben, nem volt más hátra, mint visszasétálni az autóhoz.

Egy hónap telt el az előző túra óta, nem csoda hát, hogy a bakancsaim egyre türelmetlenebbül toporogtak a cipőspolcon, nekem pedig egyre jobban viszketett a talpam. Úgy nézett ki, hogy június utolsó napján, egy pénteki napon ki tudok venni egy nap szabadságot és az időjósok sem riogattak semmivel, ezért elkezdtem tervezgetni az őrségi folytatást. Hét közben azonban kiderült, hogy mégsem jön össze a szabadság. Mivel a túrába addigra már nagyon beleéltem magamat, ezért nem akartam róla lemondani és elkezdtem az újratervezést. Az első szempont az időjárás volt. Szombatra egész napos esőt jósoltak, így kizárásos alapon maradt a vasárnap. Vasárnap viszont nem találtam elfogadható tömegközlekedést a tervezett őrségi szakaszhoz, így a Mecsek mellett tettem le a voksomat.

Ahogy közeledett a hétvége, úgy változott napról-napra az időjósok véleménye. Végül szombaton úgy gondolták, hogy az éjszakai eső után vasárnap napközben már nem fogok megázni. Hittem nekik, de azért az esőkabát ezúttal is ott lapult a hátizsákom aljában.

Az már szinte magától értetődő, hogy ha túrázni indulok, akkor reggel nincs időm lustálkodni. Ezúttal sem volt ez másként, 5 órakor már az autóban ültem és robogtam Pécs irányába. Útközben hallgattam a rádiót, benne az időjárás előrejelzést: „Ma országszerte napos idő várható, mindössze az ország déli részére kúszhat be néhány felhő és okozhat záporokat, zivatarokat. A hőmérséklet...”

Dunaföldvár környékén jártam, amikor azt láttam, hogy a távolban sűrű, sötét felhők gyülekeznek az égen. Próbáltam kitalálni, hogy merről fúj a szél és gondolkoztam, hogy vajon elfújja-e a felhőket a Mecsek fölül, mire odaérek. Nem sokkal később megkaptam a választ. Azokat a felhőket bizony elfújta a szél, mégpedig északkeleti irányba és éppen ott kezdett el belőlük szakadni az eső, ahol én autóztam. Az ablaktörlő a gyors fokozaton is alig győzte törölni a szélvédőt.

Szerencsére mire Árpádtetőre értem, már valóban elvonultak a felhők, szépen sütött a reggeli nap és kezdte felszárítani az útról a hajnali eső nyomait. A kalandpark parkolójából visszasétáltam az ezen a szakaszon 2x2 sávos 66-os főúthoz és halált megvető bátorsággal, valamint nyulat megszégyenítő gyorsasággal átkeltem rajta, hogy a túloldalom lévő buszmegállóban várjam meg a Pécsre közlekedő buszt.

Pécsen több, mint fél órám volt az átszállásra, így kényelmesen átsétáltam a buszpályaudvarról a vasútállomásra, majd az egyik padon ülve megreggeliztem.

Vasárnap reggeli pécsi utcakép

A pályaudvar épülete

RPDDK 02.: Őriszentpéter – Himfai-tó (2023.06.04.)

Az első nyári hétvégén az Őrségben folytattam az RPDDK-t. Reggel izgalomtól nem mentes utazás végén érkeztem meg Őriszentpéterre, majd egész délelőtt szerről-szerre és végről-végre jártam a vidéket. Ezúttal nem voltak meredek emelkedők és lejtők, de voltak rétek derékig érő fűvel, színes virágokkal és lenyűgöző panorámával. Az utolsó pecsét után a lovak közé csaptam és még az eső előtt odaértem Csákánydoroszlóra.

Két és fél hónap kihagyás után tértem vissza a kékre. Közben sem csak a fotelban ültem, sőt, még az OKT egy-egy szakaszát is érintettem a Gerecsében és a Budai-hegységben, de az igazolófüzetembe március közepe óta nem került újabb pecsét.

Június elején végre lett egy hétvégi nap, amikor a gyerek ide-oda utaztak és a kerti munkával sem voltam már nagyon elmaradva, így végre ismét útra kelhettem. Hét elején még szép időt jósoltak vasárnapra, aztán ahogy közeledett a hétvége, úgy változott az előrejelzés is. Pénteken már egész napos esőt ígértek vasárnapra az Őrségbe, ezért még az is megfordult a fejemben, hogy valahonnan gyorsan beszerzek egy AK igazolófüzetet és az ország másik végébe megyek túrázni. De szombatra ismét megváltozott az előrejelzés és már csak vasárnap késő délutántól jósoltak esőt, úgyhogy döntöttem: vasárnap megyek az Őrségbe. Bíztam a meteorológusokban, de azért a hátizsákom aljára betettem az esőkabátot, az autóba pedig egy váltás ruhát.

Vasárnap reggel nem volt időm lustálkodni, a nappal együtt keltem, hogy elérjem a Szombathelyről 7:04-kor induló vonatot. 7 óra előtt 5 perccel már a vonaton ültem és vártam… 10 perccel később még mindig vártam… 15 perccel később még mindig vártam… A vonat csak nem akart elindulni. Már a tervezéskor is egy kicsit kockázatosnak éreztem a két átszállást, 5-5 perc átszállási idővel, de bíztam benne, hogy egy InterRegio vonat csak nem késik. Tévedtem… Amíg vártunk az indulásra, megnéztem a menetrendek.hu oldalon, hogy van-e valami alternatív lehetőség Zalaszentivánról eljutni Őriszentpéterre, de csak a 2 órával később induló vonatot találtam. Végül 13 perc késéssel indult el a vonat Szombathelyről. Amikor jött a jegyvizsgáló, megkérdeztem tőle, hogy Zalaszentivánon megvár-e a csatlakozó vonat? A MÁV-val kapcsolatos tapasztalataim alapján egy határozott „Nem”-re, esetleg egy „Talán”-ra számítottam, de kellemesen csalódtam. Azt mondta a kalauz, hogy majd odaszól a kollégáknak. Úgy is lett, néhány megállóval később jött vissza, hogy megvár a vonat. Ismét elővettem a menetrendek.hu-t, mert Zalaegerszegen is csak 5 perc lett volna az átszállásra. Sajnos onnan sem volt más lehetőség, mint a 2 órával később induló vonat.

Zalaszentivánon ott állt a vonat a mellettünk lévő vágányon. Gyorsan átsétáltam a peron túloldalára és felszálltam az egy kocsiból álló „piroskára”, amelyik szinte azonnal indult is. Könnyen találtam ülőhelyet, mert rajtam kívül csak egy idősebb hölgy, a jegyvizsgáló és a vonatvezető utazott rajta. A korábbi sikeremen felbuzdulva itt is megkérdeztem a kalauzt, hogy vajon Zalaegerszegen megvár-e a csatlakozás? Szerencsére ő is segítőkész volt és felajánlotta, hogy ír a kollégának, hogy várjanak meg. El sem akartam hinni, hogy ilyen is van a MÁV-nál!

A forgatókönyv már ismerős volt: Zalaegerszegen megállt a vonat, a mellettünk lévő vágányon ott állt a másik „piroska”, egyetlen fizető utasként felszálltam rá és már indultunk is Őriszentpéter felé. Ezen a vonaton nem nyugdíjas néni, hanem egy szolgálaton kívüli vasutas utazott negyedikként. Végülis jól járt a MÁV, hogy mindkét vonatot elértem, mert így legalább utazott rajtuk egy fizető utas is. Kalandosan, de végül 9 óra előtt néhány perccel érkeztem meg az őrségi városba.

Útközben az időjárás egy kicsit rám ijesztett, mert Zalaegerszeg környékén jó kis záporba futottunk bele, de szerencsére hamar elhagytuk az esőt és Őriszentpéteren már csak a felhős égbolt fogadott. A szokásos teendők (telefon haza, fényképezőgép a nyakba, GPS elindít) után 9 órakor indultam útnak. Utólag megnézve a térképen, nem a legrövidebb úton, de így is negyed óra alatt beértem a városba. Ismerős volt a hely, mert 2 évvel korábban már bicikliztünk errefelé a családdal.

Őriszentpéter, vasútállomás, visszainduláshoz készülődik a „piroska”

Az út szélén gyalogoltam be a városba

Sárga 70 (2023.04.30 – 05.01.)

Évek óta rajta volt a bakancslistámon a Sárga 70 teljesítménytúra, de eddig egyszer sem sikerült elindulnom rajta. Az elején inkább csak egy álom volt, mert a Gerecse 50 is eléggé megviselt, így beláttam, hogy nem vagyok még felkészülve egy ilyen hosszú menetelésre. Később volt olyan, hogy hétköznapra esett április utolsó napja, azért nem (sem) tudtam elindulni rajta. Aztán jött a karantén és csak instant túraként rendezték, egyedül pedig nem szerettem volna útnak indulni. Ha jól emlékszem, akkor előző évben az eső esett ezeken a napokon, arra fogtam, hogy nem vágtam bele.

Ebben az évben is úgy indultam neki a Gerecsének, hogy ha ott minden rendben lesz, akkor két héttel később jöhet a Sárga. A Gerecsét idén nehezített terepen és nehezített körülmények között rendezték meg, mégis úgy éreztem a célba érkezés után, hogy talán lenne keresnivalóm a Sárgán is. Volt majdnem két hetem a döntésre.

Nem tudtam, hogy hányan szoktak rajta indulni és az útvonalat sem ismertem, ezért úgy éreztem, hogy legalább az éjszakai szakaszra jó lenne egy társ. Amikor először említettem a nagyobbik fiamnak, akkor nem tiltakozott ellene. De utána napokig nem került elő a téma.

Ahogy közeledett április utolsó napja, úgy nőtt bennem a bizonytalanság: Elinduljak rajta? Vajon végig tudom csinálni? Egyre jobban szerettem volna menni, de egyre gyakrabban jöttek elő a pszichés tünetek: hol a lábam kezdett fájni, hol a térdem, ezért egyre inkább elbizonytalanodtam. Végül szombaton, az ebédlőasztalnál ülve született meg a döntés, miután megkérdeztem a fiamat, hogy lenne-e kedve egy éjszakai túrához? Igennel felelt, onnan pedig már nem volt visszaút.

Vasárnap délután próbáltam aludni egy kicsit, de az izgalomtól nem jött álom a szememre. Így csak pihengettem és próbáltam elképzelni, hogy mi vár rám. Vacsora után összekészülődtünk, megvártuk, amíg a többiek elmennek aludni, majd még egyszer átgondoltuk, hogy mindent odakészítettünk-e, amire az éjszaka folyamán szükségünk lehet és elindultunk a vasúti megállóba. Útközben viccelődtünk, hogy mi lesz, ha tele lesz a vonat és nem férünk fel rá?

Időben érkezett a vonat és a viccből majdnem valóság lett. Annyi túrázó volt rajta, hogy alig találtunk ülőhelyet. 11 órakor érkeztünk meg Esztergomba, ahol akkor már hosszú sorban várakoztak az emberek, hogy útnak indulhassanak. Kicsit kaotikus volt a helyzet, de azért sikerült megtalálnunk az asztalt, ahol nevezni lehetett. A fiam a 30 km-es távra nevezett, én pedig az 50 km-esre. Mivel menet közben is van lehetőség átnevezni egyik távról a másikra, ezért úgy voltam vele, hogy az 50 km-en valószínűleg végig tudok menni, Hűvösvölgyben pedig majd eldöntöm, hogy hogyan tovább.

Vajon mire vár ez a sok ember vasárnap este 11 órakor az esztergomi vasútállomáson?