RPDDK 03.: Velemér – Őriszentpéter (2023.10.03.)

Az őrségi túrám második napján Velemérről indultam útnak. Felmásztam a Ritási-dombra, majd leereszkedtem Magyarszombatfára, ahol beütöttem a nap első és egyben utolsó pecsétjét. Kercaszomor után volt egy kis küzdelem a természettel, de Bajánsenyére már ismét jól járható úton érkeztem meg. Az utolsó szakasznak egy földúton vágtam neki, az erdei sztrádán megtaláltam a megfelelő lehajtót és a régi vasút töltésén gyalogoltam el Őriszentpéter határáig. Onnan mehettem volna egyből a vasútállomásra is, de még hiányzott egy kis szint a nap végére, ezért Baksaszeren át gyalogoltam be a célba.

Körülbelül 25 kilométer várt rám a túra második napján. Úgy számoltam, hogy ha 7 óra körül útnak indulok Velemérről, akkor kényelmesen elérem az Őriszentpéterről 13:06-kor induló vonatot, amelyikkel átszállás nélkül utazhatok Székesfehérvárig.

6 órakor keltem és mire elkészült a reggeli, addigra már össze is pakoltam és majdnem útra készen álltam. Kényelmesen megreggeliztem, készítettem magamnak tízórait-ebédet-uzsonnát, beszélgettünk még egy kicsit a lakótársaimmal, a házigazdákkal és mire észbe kaptam, már rég elmúlt 7 óra. Ennyit a korai indulásról...

Végül fél 8-kor köszöntem el Gyöngyitől, a szállásadómtól és indultam útnak Őriszentpéter felé. Korán volt, a nap alacsonyan sütött, az utcán pedig rajtam kívül senki nem volt. Negyed órás sétával értem el a falu szélét, ahol letértem az aszfaltozott útról és a villanypásztorok között futó keréknyomokon gyalogoltam tovább.

A veleméri szállásom

Csak egy fekete cicával találkoztam a faluban

Egy ideig néztük egymást, aztán megfordult és elsétált

Búcsú Velemértől

A harmatos fűben sétálva 10 perc alatt megérkeztem Gödörháza határába. A kis falut éppen csak érinti a K jelzés, alig 500 métert kellett megtenni és egy dombra felfelé kaptatva már búcsút is vettem tőle. Fent a dombtetőn ismét a harmatos fűben gyalogoltam, utána pedig egy erdőn keresztül vitt az út.

A reggeli harmat hálás fotótéma volt

Velemér és Gödörháza között

Megérkeztem Gödörháza határához

Nem gólyalábakon közlekedtem, csak alacsonyan sütött a nap

A gödörházi harangláb

Lassan elhagyom a falut

Enyhe emelkedő Gödörháza után

Ezúttal nem vittem magammal ezeket az őzlábgombákat

Még mindig a harmat...

Gombák

Fél kilenckor értem el a Magyarszombatfától az országhatárig vezető műutat. Jobbra fordulva néhány perc alatt leérhettem volna a faluba, de a K jelzés az ellenkező irányban folytatódott és csak a Ritási-dombon keresztül vitt le a településre. A dombon ugyan nincs pecsét, ezért akár le is vághattam volna a kanyart, de egyrészt szerettem volna felmenni a dombtetőn álló geodéziai toronyba, másrészt pedig a lelkiismeretem is azt diktálta, hogy balra menjek tovább.

Megérkeztem az aszfaltos úthoz

Az egykori határőr őrshöz vezető út

Úton a Ritási-domb felé

A dombtetőn aztán csalódnom kellett, mert a torony bejáratát egy vasajtó zárta le, így nem tudtam felmenni a tetejére. A tornyot azért megörökítettem, majd indultam lefelé a kellemesen lejtős úton és 9 órakor érkeztem meg Magyarszombatfára. Elgyalogoltam a Kultúrházig, ahol rövid időre elbúcsúztam a K jelzéstől, mert a pecséthez körülbelül 300 méteres kitérőt kellett tenni.

Betonba öntött igazság

A toronyba nem tudtam felmenni

Lefelé a dombról

Megérkeztem Magyarszombatfára

Miután begyűjtöttem a nap egyetlen pecsétjét, visszasétáltam a falu főutcájára és a K jelzéseket követve folytattam az utamat. Nem tartott sokáig a beton- és aszfaltkoptatás, mert körülbelül 150 méterrel a falu széle után egy réten, a harmatos fűben folytatódott az út.

Bújócskázó harangtorony

A falut elhagyva rövid ideig az aszfalton koptattam a cipőm talpát

Keréknyomok a harmatos fűben

Közel 1 kilométert gyalogoltam a réten, utána pedig egy erdei földúton sétáltam tovább. Kezdetben egész jól tudtam haladni, de hamarosan megérkeztem egy olyan szakaszra, ahol helyenként az erdészeti gépek majdnem térdig érő keréknyomában kellett lépkedni. Szerencsére vagy nem volt nagy sár a gödör alján, vagy ha volt, akkor könnyen ki tudtam kerülni, így a látvány rémisztőbb volt, mint a valóság.

Harmatcseppek

Keréknyomok a rét szélén

Erdei földúton

Szerencsére nem eső után jártam erre, így csak a látvány volt ijesztő

Az egykori Szent Vencel-templom helyén felállított ismertető tábla mellett elhaladva, majd pedig a Kerca patak gázlóján átkelve érkeztem meg Kercaszomor Szomoróc nevű részére. A Fő utcán jobbra fordultam és a keskeny, de tükörsima aszfalton indultam tovább a „másik” falu, Kerca felé.

Tábla- és jelzésdömping

A Szent Vencel-templom helye

Lefelé a Kerca-patak völgyébe

Gázló vagy híd, kinek melyik tetszik

Szomoróc határában

20 perc pihentető séta után, a kercai református templomnál a jelzések balra irányítottak és egy emelkedős úton hagytam el a falut.

Tükörsima keskeny aszfaltcsík a két falurész között

A református templom

Felfelé a dombra Kercaszomoron

Fent a dombtetőn egy ideig még folytatódott az aszfalt, de később fokozatosan romlani kezdett az út minősége. Először még csak az aszfalt fogyott el a talpam alól, de jól kitaposott keréknyomokban folytatódott az út. Utána füves keréknyomok következtek, majd gazzal benőtt keréknyomok, végül pedig már annak is örültem, ha a gazban sejteni lehetett, merre visz az út. De, ezt a feladatot is megoldottam és hamarosan ismét jól jelzett, jól járható erdei úton gyalogoltam tovább.

Itt még volt aszfalt is

Poros keréknyomok

A fűben még jól látszottak a keréknyomok

Már csak ösvény, de még jól követhető

Mire ideértem, a nap már felszárította a reggeli harmatot a növényekről

Itt már figyelni kellett

Újra egy jó minőségű erdei úton

Kis házikó és pihenőpadok az út mellett

Az erdőből kiérve egy sóderes erdészeti út vezetett Bajánsenye Dávidháza nevű településrészére. A falu közepén, egy játszótéren megálltam néhány percre és tartottam egy rövid pihenőt, valamint megnéztem, hogyan állok idővel. Negyed 12-t mutatott az órám, körülbelül 8 kilométer állt még előttem, így megnyugodtam, hogy ha továbbra is tudom tartani ezt a tempót, akkor gond nélkül elérem a kiszemelt vonatot.

Az erdő fohásza - bárcsak mindenki meghallaná!

Jó minőségű erdészeti úton gyalogoltam Dávidháza felé

Megérkeztem a falu határába

5 perc szusszanás után ismét hátamra kaptam a zsákomat és nekivágtam az utolsó szakasznak. Az aszfaltot elhagyva egy földúton mentem tovább. Átmentem a vasúti sín alatt, utána gyalogoltam még egy keveset a szántóföldön futó keréknyomokon, végül pedig beértem az erdőbe.

Búcsú Bajánsenyétől

Ezen a sínen érkezett a vonatom Szlovénia felől

Ismét erdőben

Helyenként kisebb-nagyobb dagonyák lassították a haladást ezen az alig több, mint egy kilométeres erdei szakaszon, utána viszont egy erdészeti sztrádára vezettek a jelzések. Kihasználtam a lehetőséget, a lovak közé csaptam és szinte száguldoztam a hosszú, egyenes, árnyékos, kavicsos úton.

Néhány kisebb akadállyal kellett megküzdeni az úton

Az erdei sztráda

Az út végén már láttam az Őriszentpéterre vezető műutat, egyre közelebbről hallottam az autók zaját, de tudtam, hogy nekem a vasút régi nyomvonalán kell megérkeznem a településre, tehát valamikor le kell kanyarodnom a sztrádáról. Nem nagyon láttam jelzéseket az útszéli fákon, de leágazások sem voltak. Ennek ellenére gyakran ránéztem a térképre, nehogy elszaladjak egy keskeny ösvény mellett. Bíztam benne, hogy nem járok úgy, mint előző nap Csöde határában, ahol a térkép szerint nem is létező úton gyalogoltam, ezért amikor a térkép alapján balra kellett kanyarodni, akkor balra kanyarodtam egy széles földútra. Az elágazónál nem láttam jelzést, de néhány méterrel beljebb észrevettem egyet, így megnyugodtam, hogy jó helyen járok. Hamarosan rátaláltam az egykori vasút nyomvonalára is és azon tettem meg az utolsó másfél kilométert. (1980-ban szüntették meg ezt a nyomvonalat és csak 20 évvel később, 2000-ben nyitották meg a Zalalövő - Hódos szakaszt a ma ismert nyomvonalon.)

A térképet követve megtaláltam a lehajtót

Ikrek

Egy keskeny ösvényen közelítettem meg a vasúti töltést

A sínek helyén

Negyed egykor érkeztem meg Őriszentpéter határába. Ismerős volt a hely, mert júniusban ebből az irányból érkeztem a vasútállomás felől. Mivel akkor már pecsételtem a füzetembe, ezért most kanyarodhattam volna a vasútállomás felé is, de mivel a vonat indulásáig még bőven volt időm, ezért úgy döntöttem, hogy bemegyek a faluba és teletöltöm a kulacsaimat, hogy a hazaúton legyen nálam víz. A K jelzést követve lesétáltam a falu központjába, az ABC előtti parkolóban a kék kútból megtöltöttem a vizespalackjaimat, majd a K4 jelzésen, Baksaszeren keresztül gyalogoltam el a vasútállomásra. Lehet, hogy mégis jobb lett volna egyből a vasútállomás felé indulni a falu széléről? Baksaszeren az egész Őrség talán legmeredekebb emelkedőjét kellett megmásznom...

Lefelé Őriszentpéterre

Valószínűleg már kirepültek a gólyák a fészekből

Az egész Őrség legmeredekebb emelkedője?

Fél egy után néhány perccel állítottam le a GPS-t az őriszentpéteri vasútállomás épületénél. 

Úton a vasútállomás felé

Célba értem

Augusztusban, amikor Zalatárnokról mentem hazafelé, a zalaegerszegi vonat gyorsvonati részébe váltottam jegyet. Ezúttal nem szerettem volna egy 40 °C-os kocsiban utazni, ezért úgy döntöttem, hogy kirúgok a hámból és az IC kocsiba veszek jegyet. Bíztam benne, hogy ott legalább lesz klíma.

Miután megvettem a jegyemet, volt még bőven időm. Az állomás épülete előtt, a peronon volt egy pad, de annyira odatűzött a nap, hogy ott 1 percnél tovább nem bírtam volna ki, ezért úgy döntöttem, hogy leheveredek a parkoló melletti füves részre, úgy, hogy a testem az árnyékban, a lábam pedig a napon.

A nap folyamán sokat gyalogoltam harmatos fűben és már Magyarszombatfánál úgy éreztem, mintha vizes lenne a zoknim, de akkor még nem foglalkoztam vele. Később, Dávidházánál már biztos voltam benne, hogy valahol beázott a cipőm, de akkor már úgy voltam vele, hogy vizes zokniban is kibírom az utolsó kilométereket. Nem tett jót a lábamnak, de végül megúsztam vízhólyag nélkül. Azért is heveredtem le a fűbe, hogy egy kicsit megszárítsam a lábamat és a bakancsomat.

Amint ott üldögélek, egyszer csak azt éreztem, hogy mászik egy hangya a bokámon és éppen arra készül, hogy megcsípjen. Még idejében kapcsoltam és nem sikerült neki. Már majdnem úrrá lett rajtam a győzelmi mámor, amikor észrevétlenül rám mászott egy másik bogár és úgy belecsípett a combomba, hogy egyből csillagokat láttam. Azon nyomban felugrottam a fűből, mint akit ágyúból lőttek ki. Csípett, égett, zsibbadt a lábam, de azóta sem tudom, hogy milyen állat volt a tettes. Ennyit a pihenésről...

A csípős kalandom után nem ültem vissza a fűbe, hanem átsétáltam a peronra és vártam, hogy jöjjön a vonat. Eltelt 5 perc, 10 perc, 15 perc, de a vonat még sehol és a forgalmi szolgálattevő sem tudta megmondani, hogy mikor jön. Végül 29 perc késéssel érkezett meg Szlovénia felől. Úgy tudtam, hogy 30 perc késés után vissza lehet igényelni a feláras vonatokon a pótdíjat, így szurkoltam, hogy Székesfehérvárig szedjen még össze legalább 2 perc késést. Nem nagyon kellett izgulnom, mert nem sokkal a zalaegerszegi indulás után lehetett látni, hogy nem csak 2 percet fog összeszedni. Végül 50 perc késéssel érkeztünk meg Székesfehérvárra. Este írtam egy levelet a MÁV-nak, hogy a késés miatt szeretném visszakapni a helyjegy árát. 2 napon belül meg is kaptam a választ, de nem egészen olyat, amilyenre számítottam. Az üzletszabályzat szerint ugyanis ilyen esetben nem a helyjegy árát kapom vissza, hanem a teljes jegy árának 25%-át. Így végül kényelmesebben és olcsóbban utaztam, mintha a gyorsvonati részbe vettem volna jegyet. 

Amikor júniusban jártam Őriszentpéteren, nem mentem be az állomás épületébe, érkezés után egyből útnak indultam. Mivel általában nincsenek jó tapasztalataim a vasútállomások várótermeivel és mosdóival kapcsolatban, így itt sem számítottam sok jóra, ezért is mentem el a faluba és töltöttem meg ott a kulacsomat vízzel. De kellemesen csalódtam! Az egész váróterem tiszta és kulturált volt, még szappan és papírtörlő is volt a mosdóban! És ez nem is egyedi eset ezen a vonalon, mert ugyanezt tapasztaltam előző nap reggel Zalalövőn!

Itthon alaposan letakarítottam és kiszárítottam a bakancsomat, majd befújtam impregnáló spray-vel, hátha az segít, hogy legközelebb ne ázzon be. De, jobban szemügyre véve rá kellett jönnöm, hogy eljárt felette az idő. Több, mint 5 évig és 2000 kilométeren át volt hű társam és ez bizony meglátszik rajta: elkopott a talpa és a felsőrésze is elkezdett megtöredezni. Fájó szívvel, de hamarosan meg kell tőle válnom...

Erre jártam (forrás: OSM, saját GPX fájl alapján)

Ezeket a szakaszokat teljesítettem eddig

(forrás: GPX Viewer, saját GPX fájlok felhasználásával)

A túra útvonala a Google térképén

Az RPDDK barangolásaimról további adatok a Heyjoe.hu oldalon találhatók.