Kilátótúra tériszonyosoknak. Így tudnám egy mondatban összefoglalni a
zselici kirándulásom első szakaszát. Az abaligeti vasútállomásról indultam,
a Zselic csúcsán megnéztem a kilátót, a bakócai tanösvényen pedig a kilátó
tábláját. Felsőkövesden megebédeltem, a völgyben meghallgattam a szarvasok
bőgését, majd mielőtt Gálosfán pecsételtem volna, megnéztem a zselici mini
cseppkőbarlangot és a kistótvárosi kilátót. Az utolsó kilométereken már
valószínűleg tilosban jártam, de ezt csak Simonfán tudtam meg.
Ezúttal nem kellett sokat várni, három héttel a göcseji túra után minden
együtt volt az RPDDK folytatásához: szabadnap, jó idő és elfogadható
tömegközlekedés. Nézegettem, hogyan tudnám bejárni a hiányzó őrségi szakaszt,
de csak olyan megoldásokat találtam, amelyekhez két napra lett volna
szükségem, ezért a zselici folytatás mellett döntöttem. Az időjósok ugyan 30°C
feletti hőmérsékletet ígértek erre a hétvégére, de ez nem tudott elriasztani a
túrától. Egyedül a bejelentett, de még inkább a be nem jelentett vadászatoktól
tartottam egy kicsit, nem szerettem volna úgy járni, mint
januárban a Mecsekben. Abban bíztam, hogy ezúttal a bejelentett helyeken csak éjszakai
erdőlátogatási tilalom volt, ezért, ha lesz is be nem jelentett korlátozás, az
is csak reggel 8 vagy 9 előtt és délután 3 vagy 4 után lesz érvényben.
A reggeli program a szokásos volt: korai kelés, sötétben indulás és autózás a
tömegközlekedésig. Ezúttal Kaposvár volt az úti célom, onnan mindkét
végponthoz könnyen el lehetett jutni. Útközben a 67-es úton meghallgattam a
Republic együttes A 67-es út című dalának egy részletét. Korábban már olvastam
róla, hogy van zenélő útburkolati jel Magyarországon, de nem emlékeztem rá,
hogy hol, ezért először nem is értettem, hogy mit jelent a „Zenélő út x km” jelzőtábla.
7 óra előtt érkeztem meg Kaposvárra. Vasárnap reggel lévén még elég kihalt
volt a város, de a vasútállomás melletti kis parkolóban így sem volt sok
szabad hely. Napközbenre kánikulát ígértek az időjósok, de ezen a reggeli órán
ebből még semmit nem éreztem, sőt, még a széldzsekimet is fel kellett vennem,
amíg átsétáltam az állomásra.
Dombóváron keresztül érkeztem meg fél 9-kor az abaligeti vasútállomásra. Már
az átszálláskor éreztem, hogy igazuk lesz a meteorológusoknak, ezért még a
vonaton ülve elsüllyesztettem a kabátomat a hátizsákom aljára.
A megállóban összetalálkoztam egy pécsi túrázóval, aki az ellenkező irányba
indult éppen. Váltottunk pár szót, majd jó utat kívánva elköszöntünk
egymástól. Mielőtt útnak indultam volna, szokás szerint hazatelefonáltam a
feleségemnek, nyakamba akasztottam a fényképezőgépet és elindítottam a
telefonomon a GPS-t.
|
| Két hónap elteltével újra ott álltam az abaligeti vasútállomás épülete előtt |
Az abaligeti állomáshoz vezető rövid bekötőúton gyorsan kiértem a műútra, ahol
balra fordultam. Mindössze 200 métert gyalogoltam az úton, amikor a jobb
oldalon egy kis hídra festett
K jelzés mutatta, merre kell
továbbmenni.
|
|
| A vasútállomás bekötőútja |
Vége az aszfaltkoptatásnak |
Az állomáson a pécsi túrázó kicsit rám ijesztett, hogy jó nagy emelkedő vár
rám az elején, így kellemes meglepetés ért, amikor a hídon átkelve megláttam
az előttem magasodó akadályt. Amikor valaki nagy emelkedőt említ, akkor nekem a
Nagy-Gete
és a
Csór-hegy jut eszembe, de szerencsére itt sokkal turistabarátabb terepviszonyok fogadtak. Fent
egy kis tisztásra érkeztem, utána pedig az erdőszélen folytatódtak a
keréknyomok.
|
|
|
| Felfelé az emelkedőn |
Felértem a tisztásra |
Az erdőszélen ballagva még hallottam a szarvasok bőgését |
|
|
|
| Egyik kedvenc fényképtémám, a katángkóró |
Keserűgyökér |
Közönséges aszat, más néven bogáncs |
Hamarosan ismét a fák között találtam magamat és rátértem egy jól járható,
széles, sima dózerútra. Akkor még nem tudtam, de a túra nagy részét ilyen jó
minőségű úton kellett megtenni, ami nagyon megkönnyítette a dolgomat. Jól
lehetett haladni, nem kellett pocsolyákat kerülgetni, nem kellett a teherautók
által ásott mély keréknyomokban egyensúlyozni és nem kellett attól félni, hogy
ha egy pillanatra nem nézek a lában elé, akkor biztos rosszul lépek és
kificamodik a bokám. Ehelyett volt idő nézelődni, fényképezgetni és a
gondolataimba mélyedni.
Az erdőből kiérve továbbra is a dózerúton gyalogoltam tovább. Korán volt még,
de már forrón tűzött a nap. Szerencsére éppen az út keleti oldalán volt egy
erdősáv, ezért ahol lehetett, az árnyékban próbáltam haladni.
|
|
|
| Majdnem egész nap ilyen jó minőségű úton gyalogoltam |
Kerestem az árnyékot |
Itt nem találtam... |
|
| Dimbes-dombos zselici táj, a távolban Szentkatalin házai látszanak |
|
|
|
| Bogáncs |
Pillangó állt modellt az út forró porában |
A Hódosi-keresztnél észak-nyugat felé fordult az út és egy napraforgótábla
mellett vitt tovább. Utána sokáig gyalogoltam még rétek és kaszálók mellett,
mire ismét árnyat adó fákat kaptam a fejem fölé. Az erdőben is folytatódott a
jó út és még a nap sem tűzött; ennél jobbat nem is kívánhattam volna.
|
| Kilátás a Hódosi-keresztnél |
|
|
|
| Ez bizony már nem forog a nap felé |
Időnként néhány fa megkönyörült a szegény túrázókon és árnyékot vetett az útra, de többnyire a tűző napon gyalogoltam |
|
|
|
| Nem tudom, hogy milyen növény, de tetszett |
Egy újabb katáng |
...és hogy ne csak a színes virágokat fényképezzem |
|
| A látvánnyal nem tudtam betelni |
|
|
|
| Valami gond lehetett a pótkocsival, mert nagyon gondterhelten nézte a vezető |
Ezúttal nem az aszfalton, hanem az út porában hagytam ott a lábnyomomat |
Ezt nem tudtam mire vélni |
|
|
|
| Továbbra is jó minőségű úton gyalogoltam |
|
| Útelágazás a Hollófészek közelében; jobbról jöttem, balra mentem tovább |
Két órával az abaliget indulás után, háromnegyed 11-kor érkeztem meg a
Hollófészek-kilátóhoz vezető elágazáshoz. Oda-vissza kevesebb, mint 500 méter
kitérő a Zselic legmagasabb pontja, ezért szerencsét próbáltam, hátha már fel
lehet menni az új kilátóba. Közelebb érve szomorúan láttam, hogy addig még
eltelik egy kis idő, mire a fa építmény tetejéről lehet megcsodálni a Zselic
dombjait...
|
|
|
| Sztrádává szélesedett az erdei út |
Még nem lehetett felmenni a kilátóba |
Pontosan 358 méterrel volt a tengerszint felett a tábla |
Visszatérve a K jelzésre a poros
dózerúton gyalogoltam tovább, azon értem el 10 perc alatt a nagymátéi
elágazáshoz. Látszólag semmi különlegessége nincs a helynek, számtalan ilyen
erdei útelágazással találkoztam már, de ez mégis más volt egy kicsit, mint az
eddigiek. Itt léptem át az RPDDK képzeletbeli felezővonalát.
|
|
|
| Újra a kéken |
Őszi kikerics virított a nyári időben az út szélén |
Az a bizonyos útelágazás |
Az elágazónál a K jelzés jobbra
fordult és a Fekete István emlékösvénnyel fonódva haladt tovább. Újabb 10 perc
elteltével érkeztem meg a Bakócai tanösvény kilátójához vezető elágazóhoz. Azt
olvastam, hogy nem sok mindent lehet látni a kilátóból, mert a körülötte lévő
fák már túlnőtték az építményt, de azért kíváncsi voltam rá. Ezért aztán
csalódott voltam, amikor megláttam a „Magánterület, idegeneknek belépni tilos!” feliratot a kilátó irányát mutató tábla alatt. Így hát ennek sem másztam
fel a tetejére, helyette ballagtam tovább a hol napos, hol árnyékos, hol sima,
hol pedig mélybe vájt dózerúton.
|
|
|
| A Fekete István emlékösvényen |
Ennek a tetejéről sem néztem meg a zselici tájat |
PORoszkáltam tovább |
Útközben meg-megálltam a Fekete István idézeteket tartalmazó tábláknál és
beleolvasgattam az azokon található szövegekbe. A 14. számú táblán találtam
egy olyan idézetet, amelyik nagyon megtetszett és azóta is többször eszembe
jutott: „gyermekeim, egyet ne felejtsetek el: kérni és kérdezni nem szégyen: de
lopni és butának maradni, az szégyen!”
A bakócai letérő után magas löszfalak között folytatódott az út, amely 10
perccel később egy keskeny aszfalcsíkba torkollott. A jelzések viszont nem az
aszfalton, hanem az út túloldalán, egy keskeny övényen folytatódtak és csak
350 méterrel később, az alsókövesdi vendégház közelében tértek rá az
aszfaltozott útra.
|
|
| A Fekete István tanösvény 14. táblája, rajta a kedvenc idézetem |
Már itt is magas volt az út menti löszfal, vagy azt is mondhatom, hogy mélyen volt az út |
|
|
|
| A K jelzés az út túloldalán folytatódott a fák között és csak Alsókövesdnél tért rá az aszfaltra |
Alsókövesd egyetlen épületét elhagyva gyorsan rájöttem, hogy nem véletlenül
nevezik ezt a településrészt Alsókövesdnek, a következőt pedig Felsőkövesdnek.
Az út ugyanis kezdetben enyhén, később egyre jobban emelkedni kezdett és hozzá
még a nap is beerősített.
|
|
| Alsókövesd |
Felfelé Felsőkövesdre |
Délben érkeztem meg Felsőkövesdre. Mindössze néhány métert kellett gyalogolni
a faluban, hogy rátaláljak a pecsétre. Mögötte egy árnyékos park, pihenőpad,
az út túloldalán pedig falikút. Ideális hely az ebédszünetre.
|
|
| A felsőkövesdi harangláb, mögötte a park és a pihenőpad |
Az önkormányzat épületének oldalán volt a falikút |
Negyed órát üldögéltem a padon, mialatt elfogyasztottam az otthonról hozott
szendvicsemet. Utána feltöltöttem a vízkészletemet, majd hátamra kaptam a
zsákomat és indultam tovább. Végiggyalogoltam a település főutcáján (amely
egyben az egyetlen utcája is), majd a buszfordulónál balra fordultam.
|
| Kerekesszék |
Már korábban is gyalogoltam löszfalak között futó mélyúton, de ez a
körülbelül 500 méteres szakasz elképesztő, sőt, szinte félelmetes volt.
Hatalmas, ránézésre 3-4 méter magas löszfal emelkedett az út mindkét oldalán,
úgy éreztem magamat, mintha az óriások ösvényén ereszkednék lefelé. Hiába a
meleg és a szárazság, ide nem sütött be a nap, ezért még most is sáros volt az
út.
|
| Igazi mélyút |
Miután leértem a völgybe, visszaált a világ rendje és napsütésben, poros
földúton sétáltam tovább. De csak néhány méternyit, mert utána az út jobbra
fordult és ismét a fák árnyékában folytatódott. Az eddigiektől eltérően itt
nagyon kellett figyelni, hogy hova lépek, mert helyenként pocsolyák, máshol
pedig kőkeménnyé szárad göröngyök nehezítették a haladást. Mindehez pedig a
szarvasok bőgése adta a zenei aláfestést.
|
|
|
| Leértem a völgybe |
Itt egy kicsit rosszabb minőségű volt az út |
Háromnegyed egykor érkeztem meg Szabásra. Szomorú és lehangoló volt látni az
elhanyagolt temetőt és mellette az elhagyott házat. Vajon senki nem őrzi és
ápolja az itt nyugvó emberek emlékét? Körülbelül 200 méterrel később néhány
szépen felújított épület jelezte, hogy a nehéz körülmények ellenére van még
élet a településen.
|
|
|
| A szabási temető |
Ház a temető mellett |
A "faluközpont" felé vezető út |
|
|
|
| Szabási porta |
A falu egyetlen utcája |
Faragott, díszes falutábla |
A települést elhagyva egy fakitermelés mellett gyalogoltam. Kint volt egy
laminált tábla, hogy a munkálatok miatt a rét szélére terelték az utat, de
mivel vasárnap volt és egy lelket sem láttam dolgozni a területen, ezért úgy
döntöttem, hogy nem megyek ki napozni, hanem a fák árnyékában folytatom az
utamat.
|
|
|
| Szürke bogáncs és aranyló sárga varádics az út szélén |
Fél kettőkor értem el a Csepegő-kői letérőt. Kíváncsi voltam a sziklára, ezért
egy időre búcsút intettem a
K jelzésnek és a
KO jeleket követve indultam
tovább. Először még arra gondoltam, hogy a kitérő végén visszajövök ugyanide,
hogy valóban végigjárjam a RPDDK-t, de a tűző napon, a villanypásztor mellett
sétálva úgy döntöttem, hogy nem hiányzik nekem, hogy újra megtegyem ezt a
közel 1 kilométert.
|
| A távolban jól látszott a Mecsek |
|
|
| Villanypásztor mellett a tűző napon; ebből egy alkalom is elég volt |
Pillangó |
Mielőtt a KO jelzések balra, a fák
közé kanyarodtak volna, találtam egy táblát, amelyik azt mutatta, hogy a
Z4 jelzésen 300 méternyit
továbbhaladva szép kilátás nyílik a Mecsekre. Hittem neki, ezért továbbmentem,
de vagy nem sétáltam eleget, vagy csak párás volt a levegő, de én onnan sem
láttam jobban a Mecsek csúcsait, mint néhányszáz méterrel korábbról. Mindegy,
így jártam...
|
| A Mecsek csúcsai a kilátópontról fényképezve |
Visszamentem a táblához, onnan pedig ismét a
KO jelzésen folytattam az utamat.
Egy meredek falépcsőn ereszkedtem le a Csepegő-kő völgyébe. Ott véget értek a
jelzések, pontosabban folytatódtak tovább, de nem a sziklához, hanem vissza a
K jelzéshez. Nézelődtem,
keresgéltem, de magamtól nem sikerült rájönnöm, hogy mit és hol kell keresnem,
ezért telefonos segítséget vettem igénybe és a térkép alapján jutottam el az
úti célomhoz. Vajon erre a 100 méterre miért nem festettek jeleket?
|
|
| A meredek falépcsőn ereszkedtem le a völgybe |
Ez az ösvény vezetett el a sziklához |
|
|
| A Zselic mini cseppkőbarlangja |
Miután megtaláltam a mini cseppkőbarlangot, indultam tovább a
KO jelzésen. Átkeltem egy vizenyős
területen, majd egy hosszú, meredek emelkedőn felmászva visszaértem a
K jelzésre. Talán nem volt olyan
meredek, mint lefelé a lépcső, cserébe viszont sokkal hosszabb volt. Nem
tudom, hogy melyik volt rosszabb...
|
|
|
| Lent a völgyben a vizenyős területen |
Felfelé nem volt olyan meredek az emelkedő, de hosszabb volt |
Negyed háromra értem vissza a
K jelzésre és indultam el rajta a
következő pecsételőhely, Gálosfa felé. Útközben még megnéztem a nap harmadik
tériszonyos-barát kilátóját, a kistótvárosi, kerítéssel elzárt magánkilátót.
Természetesen ezt is csak messziről...
|
| Kilátás a Tótvárosi-hegyről |
|
|
|
| Újra a kéken, úton Gálosfa felé |
Újabb kikerics |
A nap harmadik kilátója |
A Szamár-dombról egy meredek lejtőn ereszkedtem le Gálosfa határába. Itt egy
kicsit küzdenem kellett a természettel, mert derékig érő gazban kellett
megtalálni a helyes utat, de sikeresen teljesítettem a feladatot és
háromnegyed háromkor már a Gálosfára vezető műút koptatta a bakancsom talpát.
|
|
|
| Erdei út a Szamár-domb tetején |
Lefelé a dombtetőről |
Ezt a táblát nem tudtam értelmezni |
|
| Gálosfa határából visszatekintve a Szamár-dombra |
Természetesen nagy izgalmat okoztam a falu kutyáinak, amint a járdán sétáltam
és egymást riadóztatva kezdtek el ugatni, amikor a közelükbe értem. Az egyik
háznál a kutya gazdája is kint volt éppen és ez volt a szerencsém.
Figyelmeztetett ugyanis, hogy vigyázzak a karommal, mert a kutya ki tud nyúlni
a kerítésen. Megköszöntem a figyelmességét és kihúzódtam a járda kerítéstől
távolabbi szélére.
|
|
| Megláttam Gálosfa házait |
Itt még nem ugattak a kutyák |
A pecsétet ezúttal is könnyen megtaláltam az OKT táblán. Igazoltam, hogy ott
jártam, majd indultam is tovább. Felsőkövesd óta már alaposan megcsappant a
vízkészletem, de hiába nézelődtem, sehol nem láttam kék kutat. Ezért is
örültem meg, amikor a templommal szemben megláttam egy csapot, amelyik
működött. Alaposan megmosakodtam, teletöltöttem a kulacsaimat és indultam
tovább az utolsó közel 7 kilométerre.
|
|
| Gálosfa, Faluház |
A falu katolikus temploma |
Ismét löszfalak között, de ezúttal betonozott úton hagytam el a települést.
Közel háromnegyed órát gyalogoltam az erdőben, majd egy rövid aszfaltozott
szakasz következett, amelynek a végén egy éles jobbkanyarral indultam tovább
Simonfapuszta felé a köves úton.
|
|
|
| Betonozott úton hagytam el a települést |
Löszfal |
Útszéli kereszt, amelyik azt jelezte, hogy felértem az emelkedő tetejére |
A lovarda épületeit elhagyva ismét földúton és ismét magas löszfalak között
ballagtam tovább. De ekkor már a célegyenesben voltam és 10 perccel később meg
is érkeztem Simonfára. Az első villanyoszlopon megláttam egy papírt, amely
szerint délután 3 óra után nem szabad az erdőben tartózkodni. Negyed ötöt
mutatott az órám...
|
|
|
| Megérkeztem Simonfapusztára |
Útszéli kereszt a lovardánál |
Lovak |
|
|
|
| Még egy utolsó mélyút a nap végére |
Lehet, hogy már nem gyalogolhattam volna erre? |
Megérkeztem Simonfára |
A Meteor kulcsosháznál beütöttem a nap utolsó pecsétjét a füzetembe. Ezután
már nem volt más hátra, mint elsétálni a 67-es út mellett lévő buszmegállóig.
A busz indulásáig volt még 20 percem, annyi idő alatt kényelmesen megtettem a
kevesebb, mint 1 kilométert. Ennél sokkal jobban ki sem számíthattam volna a
célba érkezést.
|
|
|
| A kulcsosház épülete |
A simonfai katolikus templom |
Buszmegálló a 67-es út mellett; nem kellett sokat várnom a buszra, amelyik elrepített Kaposvárra |
 |
 |
| Erre jártam (forrás: OSM, saját GPX fájl alapján) |
Ezeket a szakaszokat teljesítettem eddig |
Az RPDDK barangolásaimról további adatok a
Heyjoe.hu
oldalon találhatók.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése