RPDDK 09.: Abaliget vasútállomás – Árpádtető (2023.07.02.)

Az őrségi dombok után a Keleti-Mecsek magaslatai között folytattam az RPDDK-t. Az abaligeti vasútállomásról indultam, ahol különleges veszély leselkedett rám pecsételés közben. Utána az útkeresés kihívásával kellett megbirkóznom, hogy egy órával később már a második pecsétet üthessem be a füzetembe. Kitérőt tettem az uránbánya emlékművéhez, a Babás-szerkövekhez és a Zsongor-kőhöz, utána pedig gyíkokat fényképeztem a Jakab-hegyen. Az esőtől nem ijedtem meg, de azért örültem, amikor újra kisütött a nap. A Remete-rétről a Tubesen keresztül jutottam el a Büdös-kúthoz, onnan pedig egy pihentető sétával a Fehér-kúthoz. Miután az utolsó pecsét is megszáradt a füzetemben, nem volt más hátra, mint visszasétálni az autóhoz.

Egy hónap telt el az előző túra óta, nem csoda hát, hogy a bakancsaim egyre türelmetlenebbül toporogtak a cipőspolcon, nekem pedig egyre jobban viszketett a talpam. Úgy nézett ki, hogy június utolsó napján, egy pénteki napon ki tudok venni egy nap szabadságot és az időjósok sem riogattak semmivel, ezért elkezdtem tervezgetni az őrségi folytatást. Hét közben azonban kiderült, hogy mégsem jön össze a szabadság. Mivel a túrába addigra már nagyon beleéltem magamat, ezért nem akartam róla lemondani és elkezdtem az újratervezést. Az első szempont az időjárás volt. Szombatra egész napos esőt jósoltak, így kizárásos alapon maradt a vasárnap. Vasárnap viszont nem találtam elfogadható tömegközlekedést a tervezett őrségi szakaszhoz, így a Mecsek mellett tettem le a voksomat.

Ahogy közeledett a hétvége, úgy változott napról-napra az időjósok véleménye. Végül szombaton úgy gondolták, hogy az éjszakai eső után vasárnap napközben már nem fogok megázni. Hittem nekik, de azért az esőkabát ezúttal is ott lapult a hátizsákom aljában.

Az már szinte magától értetődő, hogy ha túrázni indulok, akkor reggel nincs időm lustálkodni. Ezúttal sem volt ez másként, 5 órakor már az autóban ültem és robogtam Pécs irányába. Útközben hallgattam a rádiót, benne az időjárás előrejelzést: „Ma országszerte napos idő várható, mindössze az ország déli részére kúszhat be néhány felhő és okozhat záporokat, zivatarokat. A hőmérséklet...”

Dunaföldvár környékén jártam, amikor azt láttam, hogy a távolban sűrű, sötét felhők gyülekeznek az égen. Próbáltam kitalálni, hogy merről fúj a szél és gondolkoztam, hogy vajon elfújja-e a felhőket a Mecsek fölül, mire odaérek. Nem sokkal később megkaptam a választ. Azokat a felhőket bizony elfújta a szél, mégpedig északkeleti irányba és éppen ott kezdett el belőlük szakadni az eső, ahol én autóztam. Az ablaktörlő a gyors fokozaton is alig győzte törölni a szélvédőt.

Szerencsére mire Árpádtetőre értem, már valóban elvonultak a felhők, szépen sütött a reggeli nap és kezdte felszárítani az útról a hajnali eső nyomait. A kalandpark parkolójából visszasétáltam az ezen a szakaszon 2x2 sávos 66-os főúthoz és halált megvető bátorsággal, valamint nyulat megszégyenítő gyorsasággal átkeltem rajta, hogy a túloldalom lévő buszmegállóban várjam meg a Pécsre közlekedő buszt.

Pécsen több, mint fél órám volt az átszállásra, így kényelmesen átsétáltam a buszpályaudvarról a vasútállomásra, majd az egyik padon ülve megreggeliztem.

Vasárnap reggeli pécsi utcakép

A pályaudvar épülete

RPDDK 02.: Őriszentpéter – Himfai-tó (2023.06.04.)

Az első nyári hétvégén az Őrségben folytattam az RPDDK-t. Reggel izgalomtól nem mentes utazás végén érkeztem meg Őriszentpéterre, majd egész délelőtt szerről-szerre és végről-végre jártam a vidéket. Ezúttal nem voltak meredek emelkedők és lejtők, de voltak rétek derékig érő fűvel, színes virágokkal és lenyűgöző panorámával. Az utolsó pecsét után a lovak közé csaptam és még az eső előtt odaértem Csákánydoroszlóra.

Két és fél hónap kihagyás után tértem vissza a kékre. Közben sem csak a fotelban ültem, sőt, még az OKT egy-egy szakaszát is érintettem a Gerecsében és a Budai-hegységben, de az igazolófüzetembe március közepe óta nem került újabb pecsét.

Június elején végre lett egy hétvégi nap, amikor a gyerek ide-oda utaztak és a kerti munkával sem voltam már nagyon elmaradva, így végre ismét útra kelhettem. Hét elején még szép időt jósoltak vasárnapra, aztán ahogy közeledett a hétvége, úgy változott az előrejelzés is. Pénteken már egész napos esőt ígértek vasárnapra az Őrségbe, ezért még az is megfordult a fejemben, hogy valahonnan gyorsan beszerzek egy AK igazolófüzetet és az ország másik végébe megyek túrázni. De szombatra ismét megváltozott az előrejelzés és már csak vasárnap késő délutántól jósoltak esőt, úgyhogy döntöttem: vasárnap megyek az Őrségbe. Bíztam a meteorológusokban, de azért a hátizsákom aljára betettem az esőkabátot, az autóba pedig egy váltás ruhát.

Vasárnap reggel nem volt időm lustálkodni, a nappal együtt keltem, hogy elérjem a Szombathelyről 7:04-kor induló vonatot. 7 óra előtt 5 perccel már a vonaton ültem és vártam… 10 perccel később még mindig vártam… 15 perccel később még mindig vártam… A vonat csak nem akart elindulni. Már a tervezéskor is egy kicsit kockázatosnak éreztem a két átszállást, 5-5 perc átszállási idővel, de bíztam benne, hogy egy InterRegio vonat csak nem késik. Tévedtem… Amíg vártunk az indulásra, megnéztem a menetrendek.hu oldalon, hogy van-e valami alternatív lehetőség Zalaszentivánról eljutni Őriszentpéterre, de csak a 2 órával később induló vonatot találtam. Végül 13 perc késéssel indult el a vonat Szombathelyről. Amikor jött a jegyvizsgáló, megkérdeztem tőle, hogy Zalaszentivánon megvár-e a csatlakozó vonat? A MÁV-val kapcsolatos tapasztalataim alapján egy határozott „Nem”-re, esetleg egy „Talán”-ra számítottam, de kellemesen csalódtam. Azt mondta a kalauz, hogy majd odaszól a kollégáknak. Úgy is lett, néhány megállóval később jött vissza, hogy megvár a vonat. Ismét elővettem a menetrendek.hu-t, mert Zalaegerszegen is csak 5 perc lett volna az átszállásra. Sajnos onnan sem volt más lehetőség, mint a 2 órával később induló vonat.

Zalaszentivánon ott állt a vonat a mellettünk lévő vágányon. Gyorsan átsétáltam a peron túloldalára és felszálltam az egy kocsiból álló „piroskára”, amelyik szinte azonnal indult is. Könnyen találtam ülőhelyet, mert rajtam kívül csak egy idősebb hölgy, a jegyvizsgáló és a vonatvezető utazott rajta. A korábbi sikeremen felbuzdulva itt is megkérdeztem a kalauzt, hogy vajon Zalaegerszegen megvár-e a csatlakozás? Szerencsére ő is segítőkész volt és felajánlotta, hogy ír a kollégának, hogy várjanak meg. El sem akartam hinni, hogy ilyen is van a MÁV-nál!

A forgatókönyv már ismerős volt: Zalaegerszegen megállt a vonat, a mellettünk lévő vágányon ott állt a másik „piroska”, egyetlen fizető utasként felszálltam rá és már indultunk is Őriszentpéter felé. Ezen a vonaton nem nyugdíjas néni, hanem egy szolgálaton kívüli vasutas utazott negyedikként. Végülis jól járt a MÁV, hogy mindkét vonatot elértem, mert így legalább utazott rajtuk egy fizető utas is. Kalandosan, de végül 9 óra előtt néhány perccel érkeztem meg az őrségi városba.

Útközben az időjárás egy kicsit rám ijesztett, mert Zalaegerszeg környékén jó kis záporba futottunk bele, de szerencsére hamar elhagytuk az esőt és Őriszentpéteren már csak a felhős égbolt fogadott. A szokásos teendők (telefon haza, fényképezőgép a nyakba, GPS elindít) után 9 órakor indultam útnak. Utólag megnézve a térképen, nem a legrövidebb úton, de így is negyed óra alatt beértem a városba. Ismerős volt a hely, mert 2 évvel korábban már bicikliztünk errefelé a családdal.

Őriszentpéter, vasútállomás, visszainduláshoz készülődik a „piroska”

Az út szélén gyalogoltam be a városba

Sárga 70 (2023.04.30 – 05.01.)

Évek óta rajta volt a bakancslistámon a Sárga 70 teljesítménytúra, de eddig egyszer sem sikerült elindulnom rajta. Az elején inkább csak egy álom volt, mert a Gerecse 50 is eléggé megviselt, így beláttam, hogy nem vagyok még felkészülve egy ilyen hosszú menetelésre. Később volt olyan, hogy hétköznapra esett április utolsó napja, azért nem (sem) tudtam elindulni rajta. Aztán jött a karantén és csak instant túraként rendezték, egyedül pedig nem szerettem volna útnak indulni. Ha jól emlékszem, akkor előző évben az eső esett ezeken a napokon, arra fogtam, hogy nem vágtam bele.

Ebben az évben is úgy indultam neki a Gerecsének, hogy ha ott minden rendben lesz, akkor két héttel később jöhet a Sárga. A Gerecsét idén nehezített terepen és nehezített körülmények között rendezték meg, mégis úgy éreztem a célba érkezés után, hogy talán lenne keresnivalóm a Sárgán is. Volt majdnem két hetem a döntésre.

Nem tudtam, hogy hányan szoktak rajta indulni és az útvonalat sem ismertem, ezért úgy éreztem, hogy legalább az éjszakai szakaszra jó lenne egy társ. Amikor először említettem a nagyobbik fiamnak, akkor nem tiltakozott ellene. De utána napokig nem került elő a téma.

Ahogy közeledett április utolsó napja, úgy nőtt bennem a bizonytalanság: Elinduljak rajta? Vajon végig tudom csinálni? Egyre jobban szerettem volna menni, de egyre gyakrabban jöttek elő a pszichés tünetek: hol a lábam kezdett fájni, hol a térdem, ezért egyre inkább elbizonytalanodtam. Végül szombaton, az ebédlőasztalnál ülve született meg a döntés, miután megkérdeztem a fiamat, hogy lenne-e kedve egy éjszakai túrához? Igennel felelt, onnan pedig már nem volt visszaút.

Vasárnap délután próbáltam aludni egy kicsit, de az izgalomtól nem jött álom a szememre. Így csak pihengettem és próbáltam elképzelni, hogy mi vár rám. Vacsora után összekészülődtünk, megvártuk, amíg a többiek elmennek aludni, majd még egyszer átgondoltuk, hogy mindent odakészítettünk-e, amire az éjszaka folyamán szükségünk lehet és elindultunk a vasúti megállóba. Útközben viccelődtünk, hogy mi lesz, ha tele lesz a vonat és nem férünk fel rá?

Időben érkezett a vonat és a viccből majdnem valóság lett. Annyi túrázó volt rajta, hogy alig találtunk ülőhelyet. 11 órakor érkeztünk meg Esztergomba, ahol akkor már hosszú sorban várakoztak az emberek, hogy útnak indulhassanak. Kicsit kaotikus volt a helyzet, de azért sikerült megtalálnunk az asztalt, ahol nevezni lehetett. A fiam a 30 km-es távra nevezett, én pedig az 50 km-esre. Mivel menet közben is van lehetőség átnevezni egyik távról a másikra, ezért úgy voltam vele, hogy az 50 km-en valószínűleg végig tudok menni, Hűvösvölgyben pedig majd eldöntöm, hogy hogyan tovább.

Vajon mire vár ez a sok ember vasárnap este 11 órakor az esztergomi vasútállomáson?

Gerecse 50 – A nagy sárdagasztás (2023.04.15.)

Egy év kihagyás után ismét a leghosszabb, 50 km-es távra fizettem be a nevezési díjat. A túra hetében árgus szemekkel figyeltem az időjárás előrejelzést, de hiába. Egyik általam ismert oldal sem akart szombatra esőmentes napot jósolni. Sőt, csütörtök-péntekre az ország nyugati részére az egy havi átlagot meghaladó mennyiségű esőt ígértek. Ettől persze nem ijedtem meg, de azért örültem volna, ha nem kell bőrig ázni, vagy pedig végig esőkabátban gyalogolni.

Ezúttal (sajnos) nem tévedtek a meteorológusok, csütörtök este megérkezett a mediterrán ciklon és bőséges csapadékkal áztatta meg a zöldülő természetet. A növények valószínűleg örültek az égi áldásnak, én nem annyira...

Az időjárás előrejelzések nem sok jót ígértek szombatra (forrás: met.hu)

Az vígasztalt, hogy volt, ahol több eső esett, mint a Gerecsében (forrás: Időkép)

RPDDK 09-10.: Árpádtető – Zobákpuszta – Apátvarasd (2023.03.18.)

Miután sikerült megoldást találni a logisztikai nehézségekre, a Keleti-Mecsekben folytattam az RPDDK-t. Először átsétáltam az egyik tetőről a másikra, utána pecséttel és "nyalókával" díszítettem a füzetemet, fényképeztem színes virágokat, majd pedig egy nyugodt, napsütéses réten megebédeltem. A délutánt egy hegy- és egy kilátómászással indítottam, utána pedig a patakparton átsétáltam az egyik bányából a másikba. Miután az utolsó hegyet is magam mögött tudtam és a nap utolsó pecsétjét is beütöttem a füzetembe, az emlékeimmel hadakozva visszasétáltam az autóhoz. 

Március 15-én szeles, esős volt az idő, de a hét hátralévő napjaira szép idő ígérkezett, ezért úgy gondoltam, hogy péntekre kiveszek egy nap szabadságot és folytatom a RPDDK-t. Ki is néztem, hogy merre menjek és készültem a túrára. Csütörtökön viszont kiderült, hogy van néhány sürgős tennivaló a kertben, ezért változtattam a terven: pénteken kertimunka, szombaton túra. Igen ám, de hétvégén nem ugyanazok a buszok és vonatok közlekednek, mint hétköznap és természetesen pont azok nem közlekednek, amelyekkel az utazásomat terveztem. Keresgéltem alternatív közlekedési módokat, de semmi értelmeset nem találtam. Már majdnem feladtam, amikor eszembe jutott, hogy januárban, amikor megírtam az apátvarasdi kalandomat, kaptam egy levelet egy pécsi olvasótól, aki felajánlotta, hogy szívesen segít a közlekedésben, ha arra járok. „Egy kérdést megér!” – gondoltam magamban és írtam neki egy levelet. Gyorsan kaptam választ és pénteken délelőtt már meg is beszéltük, hogy mikor és hol találkozunk másnap reggel.

Szombat reggel negyed nyolckor érkeztem meg Apátvarasdra, ahol a buszmegállóban már várt rám István. (Köszönöm szépen a segítséget!!!) Átültem a saját autómból az övébe és már indultunk is Árpádtető felé.

A kalandpark parkolójában az autóból kiszállva hideg, szeles idő fogadott. A pihenőpadnál elvégeztem a szokásos reggeli teendőket (telefon haza, GPS indítása), hátamra kaptam a zsákomat és útnak indultam. Egy rövid aszfaltos szakasz után széles erdei kocsiúton gyalogoltam tovább. Ragyogóan sütött a nap, de az erős szél miatt nem éreztem a napsugarak melegítő hatását.

Indulás Árpádtetőről

Erdei kocsiúton

Sütött a nap, de a hideg szél miatt nem volt melegem

RPDDK 02.: Egyházasrádóc – Himfai-tó (2023.02.11.)

Két "keleti" túra után ismét Nyugat-Magyarországon folytattam az országjárást. Fagyos reggelen indultam Egyházasrádócról, de a következő településen már kellemes túraidő fogadott. A síkvidéki gyaloglásnak Döröskén lett vége, ahol nem felejtettem el megnézni az Árpád-kori templomot. A nap folyamán még 6 kis falut érintettem, közülük kettőben pecsételtem, egyben pedig átléptem a képzeletbeli felezővonalat. A halogyi tétlen várakozás helyett még sétáltam egy kicsit és Csákánydoroszlón szálltam fel a vonatra.

Egy hónappal korábban, amikor hazafelé jöttem Apátvarasdról, úgy gondoltam, hogy a vadászati szezon végéig már nem megyek túrázni. Aztán ahogy telt-múlt az idő, egyre inkább mehetnékem lett és elkezdtem nézegetni, hogy vajon hol futhatok bele legkisebb eséllyel egy váratlan lezárásba. Az RPDDK 2. szakasza sok kis települést érint, ezért ideális választásnak látszott. Az általam ismert oldalak nem jeleztek korlátozást az érintett területre, de azért a biztonság kedvéért még írtam egy levelet a Vas Megyei (elnézést: Vármegyei) Kormányhivatalnak is, hogy van-e bejelentett vadászat a területen. A választól nem lettem okosabb: „A Vas Vármegyei Kormányhivatal Agrárügyi Főosztály Földművelésügyi Osztály (továbbiakban: Vadászati Hatóság) nevében eljárva tájékoztatom, hogy hatóságom ilyen jellegű információkat nem adhat ki a vadászatra jogosultak beleegyezése nélkül.”

A túra előtti héten végre kaptunk egy kis ízelítőt a télies időjárásból: reggelente -10°C-t mutatott a hőmérő és napközben sem kúszott sokkal 0°C fölé. Szombatra már egy kicsit enyhébb időt ígértek, a fagyos reggel után akár 6-8°C-ig is felmehet a hőmérséklet! Ha reggel nem fagyok meg, akkor napközben ideális túraidő várható!

Reggel, amikor Egyházasrádócon kiszálltam az autóból, nehezen tudtam elképzelni, hogy napközben kellemes túraidőben lesz részem. Mire végére értem a szokásos indulás előtti teendőknek (telefon haza, GPS indítása), addigra úgy éreztem, hogy lefagynak az ujjaim. Hiába húztam kesztyűt, hiába dugtam zsebre a kesztyűs kezemet, nem akart segíteni.

Fagyos reggel Egyházasrádócon

Aki tehette, inkább a jó meleg szobában töltötte a reggelt

RPDDK 10.: Mórágy – Apátvarasd (2023.01.07.)

A téli szabadságom utolsó előtti napján Mórágyról folytattam a dél-dunántúli barangolásomat. Kissé dideregve indultam útnak, de mire felértem a Cserfa-domb tetejére, már kellemesnek éreztem az időt. Bátaapátiban pecsételtem, megtanultam nyolcig számolni, megküzdöttem egy nagy dagonyával, de a célegyenesbe fodulva nem tudtam továbbmenni, így Apátvarasdon fejeztem be a napot. 

Néhány nappal a gerecsei kirándulás után ismét túrabakancsot húztam és egy „szabadság búcsúztató” túrára indultam a Dél-Dunántúlra. Erre a napra igazi kirándulóidőt, napsütést és 8-10°C-t jósoltak a meteorológusok. Péntek este mégegyszer leellenőriztem az általam ismert oldalakon, hogy nincs-e véletlen vadászat miatt lezárás a területen, de mivel nem találtam semmit, megnyugodtam, hogy mehetek.

Reggel 7 órakor állítottam le az autót Szekszárdon, a vasútállomás előtti parkolóban. A hőmérőre pillantva egy kicsit megijedtem, mert hittem a meteorológusoknak és meleg(ebb) időre készültem. Ezzel szemben a hőmérő -1°C-t mutatott. Kicsit dideregtem, amikor kiszálltam az autóból, de éppen akkor érkezett be az állomásra a „piroska”, így nem kellett a peronon fagyoskodnom, azonnal felszállhattam a vonatra. Amit megúsztam Szekszárdon, azt bepótoltam Bátaszéken. Érzésből semmivel sem volt melegebb, mikor leszálltam a vonatról és a megállóban dideregve közel 10 percet kellett várni a buszra.

Háromnegyed 8-kor szálltam le a kellemesen meleg buszról Mórágyon. Nem sokat vacakoltam a megállóban, magamra öltöttem az összes magammal hozott ruhámat, gyorsan hazatelefonáltam, hogy megérkeztem, elindítottam a telefonomon a GPS-t és útra keltem. Jót tett a mozgás, néhány perccel később már sokkal jobban éreztem magamat.

Megérkeztem Mórágyra

Kis kápolna a faluban

Az egykori malom épülete, ma helytörténeti múzeum és kéktúrás pecsételőhely