Szeptember elején 34°C-ban gyalogoltam 34 kilométert a Vértes dombjain keresztül. Oroszlányból indultam, ahol ezúttal is meggyűlt a bajom a jelzésekkel, a tavaknál egy kicsit megijedtem, a Vértes Tábornál ebédeltem, Móron pedig gondolatban visszarepültem 20-30-40 évet az időben. Az utolsó kilométereken szerencsére megkönyörült rajtam az időjárás, így Mecsértelepen már kora délután beüthettem a nap utolsó pecsétjét a füzetembe.
Az előző években szinte mindig sikerült úgy szerveznem a téli és a nyári
szabadságomat, hogy az elején és a végén el tudtam menni egy-egy napra
túrázni. Idén nyáron is szerettem volna így tenni. Már jó ideje álmodoztam
arról, hogy nyáron bekerül az utolsó pecsét az RPDDK füzetembe, de az égiek
nem így akarták. A túrabakancsom egész nyáron ott porosodott a
cipősszekrényben, mert ahelyett, hogy a talpát koptattam volna, a biciklim
pedálját hajtottam csapágyasra. (Szó szerint csapágyas lett, ki is kellett
cserélni...) Persze nem panaszkodok, mert így is jártunk sok szép helyen: 3
nap alatt eltekertünk Tarvisio-tól a Földközi-tengerig, utána a fiammal a nyár
talán legmelegebb napjain 2 nap alatt körbetekertük a Balatont, végül pedig 1
nap alatt Dorogról indulva, Esztergomon át elgurultunk Budapestre. Gyönyörű
tájak, rengeteg élmény és emlék, de nem gyűltek a pecsétek a füzeteimbe...
Vége lett a nyárnak, megsajnáltam a sarokban porosodó bakancsomat és újra
elkezdtem tervezgetni, hogy melyik hétvégén tudok útnak indulni, hogy a zalai
dombokon keresztül befejezzem a dunántúli vándorlásomat. Amikor fejben
összeraktam a tervet, akkor kiderült, hogy a kiszemelt hétvégén munkahelyi
elfoglaltság miatt nem fogok ráérni...
Nem is tudom, hogy bosszús, csalódott vagy ideges voltam-e inkább,
mindenesetre egy rövid ideig úgy éreztem, hogy akkor és ott vége, egy időre el
kell felejtenem a túrázást. Aztán néhány nappal később eszembe jutott, hogy
nem csak a „barna füzet” lapul a könyvespolcon, a KDP füzetben is bőven van
még üres mező. Azok a szakaszok még messze sincsenek, korai indulással már
késő délutánra haza érhetek. Nem is gondolkodtam sokáig...
Még sötét volt kint, amikor vasárnap reggel megszólalt az ébresztőórám.
Bepakoltam a hátizsákomba az enni- és innivalót, majd negyed hatkor már
nyitottam is az autót és indultam Mecsértelep felé. Fél hétkor érkeztem meg a
faluba, megkerestem a parkolót, majd szépen, komótosan lesétáltam a
buszmegállóba. Napközbenre 30°C feletti hőmérsékletet jósoltak a
meteorológusok, de ekkor még hűvös volt az idő, ezért magamon hagytam a
pulóvert.
A busz pontosan érkezett és 40 perccel később már ott álltam Oroszlányban a
posta előtt. Átmentem az út túloldalára, ahol egy padnál végigvettem a
szokásos indulás előtti teendőket. Ekkor már lehetett sejteni, hogy igazuk
lesz az időjósoknak, ezért elsüllyesztettem a pulóveremet a táskám aljába és
ott is maradt egész nap. Ennyi erővel az autóban is hagyhattam volna...
Mindössze néhány ember lézengett az utcán, amikor hátamra kaptam a zsákomat és
útnak indultam. A
P jelzést nem
kellett keresni, hiszen épp ott álltam előtte. De, úgy látszik, Oroszlányban
ennek ellenére is
meggyűlik a bajom a jelzésekkel, mert a vasútállomás felé közeledve valamit elnéztem, vagy nem vettem észre
és egy utcával korábban kanyarodtam balra, mint ahogy kellett volna. A „hibát”
gyorsan korrigáltam és 5 perccel később már ismét a piros csíkkal díszített
villanyoszlopok mellett sétáltam.
|
|
Ha végig a piros jelzést követtem volna, nem is tudtam volna, melyik városban vagyok |
Ehhez hasonló műalkotások díszítik Oroszlány házait |