BFK: Szentantalfa – Badacsony (2026.10.17.)

Nem mindennapi kalandok után érkeztem meg Szentantalfára és vágtam neki a BFK utolsó szakaszának. Pótoltam az előző alkalommal elmaradt bélyegzést, felmásztam a Hegyestű lábához, gyönyörködtem a szürkeárnyalatos Káli-medencében, átkeltem a tengeren, megpihentem a mosóháznál, telefonos segítséggel megkerestem az utolsó előtti bélyegzőt, megizzadtam a Csönge-hegyen, belementem a Balatonba, végül pedig kitöltöttem az igazolólap utolsó üres mezőjét.

Hét közben megbeszéltük a lányommal, hogy mivel szombatra igazi őszi túraidőt ígértek a meteorológusok, ezért akkor folytatjuk az Alföldi Kéktúrát. Szokás szerint megterveztem, hogy mikor indulunk otthonról, hol hagyjuk az autót, mikor indul a busz és mit nézünk meg útközben. Aztán péntek délután kaptam az üzenetet, hogy sajnos a lányomnak közbejött valami, ezért nem tudunk menni. Én viszont már annyira beleéltem magamat a túrába, hogy nehezen viseltem volna, ha otthon kell maradnom. Épp kapóra jött, hogy már csak egy hosszabb, de kevésbé szintes szakasz volt hátra a Balaton-felvidéki Kéktúrából. Egy gyors újratervezés után meg is volt a másnapi program.

Nagyon környezettudatos szerettem volna lenni, ezért úgy döntöttem, hogy csak Székesfehérvárig megyek autóval, onnan pedig vonattal és busszal jutok el a túra kiinduló pontjára. Sajnos a nyár elmúltával az első „értelmes” járat csak fél 11 körül ér Szentantalfára (ezen az sem segített volna, ha Balatonfüredig, vagy Zánkáig megyek autóval), de úgy számoltam, hogy a sötétedésig hátra lévő kb. 7 órának így is elégnek kell lennie a Badacsonyig tartó 30 kilométeres szakasz megtételére.

Reggel háromnegyed nyolckor, amikor Székesfehérváron kiszálltam az autóból, meglehetősen csípős volt az idő. 0 °C-t mutatott a hőmérő és dideregtem is rendesen a vasúállomás peronján, pedig mindössze 10 percet kellett várnom a vonatra. Szinte el sem akartam hinni, hogy pontosan érkezett! Aztán amikor felszálltam az egyik kocsiba, akkor azért szembe jött velem a valóság: nem volt fűtés és még az ablakokat sem lehetett teljesen felhúzni! Mentem is tovább a következő kocsiba, majd pedig a harmadikba, amelyik a szerelvény legelején volt. Fűtés ott sem volt, de legalább az ablakokat nem lehetett kinyitni.

Telt-múlt az idő, lassan indulnia kellett volna a vonatnak, de nem történt semmi. Egyszer csak megláttam az állomás kijelzőjén, hogy várhatóan 10 perc késéssel fogunk indulni. „Sebaj!” – gondoltam magamban – „Zánkán 19 percem van az átszállásra, 10 perc késés még belefér!” Telt-múlt az idő, közeledett a beígért 10 perc és egyszer csak elindult a mozdony. A szerelvény nélkül… Újabb 10-15 perc elteltével kaptunk egy új mozdonyt, de még mindig nem indultunk és a peron kijelzőjén a várható késést is átírták 30 percre. Ekkor, mivel szinte biztos voltam benne, hogy így nem érem el a csatlakozást, fogtam a telefonomat és megnéztem a navigációt, hogy mennyi idő alatt érek Zánkára autóval. Az eredményt látva úgy döntöttem, hogy leszállok és megyek autóval. Mire azonban odaértem az ajtóhoz, már nem tudtam leszállni, mert a vonat elindult.

Hamarosan jött a kalauz. Kérdeztem tőle, hogy mit lehet ilyenkor tenni, megvár-e a busz Zánkán? „Semmit nem tudok tenni.” – válaszolta, majd indult volna tovább. Nem hagytam annyiban a dolgot, (kissé talán túl) határozottan közöltem vele, hogy ennél több segítséget várok el. Végül mindketten engedtünk az álláspontunkból és úgy váltunk el, hogy később még visszajön hozzám. Így is történt. Közben írt a menetirányítónak, aki azt válaszolta, hogy a busz 10:05-ig tud várni (9:50-kor kellett volna indulnia). Ekkor a menetrend azt mutatta, hogy a vonat 10:04-kor érkezik Zánkára.

Balatonfüreden megvolt az újabb mozdonycsere, nyertünk még egy percet, kezdtem megnyugodni. Az örömöm azonban nem tartott sokáig, a következő megállónál, Aszófőn félreállítottak bennünket 10 percre, hogy megvárjuk az ellenvonatot. Ezalatt volt időm megnézni, hogy Zánkáról 10:55-kor indul egy másik busz Szentantalfára. Még azzal sem dőlt volna össze a világ, de valószínűleg csak sötétedés körül (után?) értem volna Badacsonyba.

Végül a vonat körülbelül 40 perc késéssel érkezett meg Zánka-Köveskál megállóba. Egyedüli leszálló utasként elindultam az állomás épülete felé. Amint a peronon sétáltam, kiszólt a vonatból a kalauz, hogy igyekezzek, mert vár rám a busz! Nem akartam hinni a fülemnek. Még egyszer megköszöntem neki a segítséget, majd futólépésre váltottam és néhány pillanattal később ott álltam a busz ajtajában. Megkérdeztem a sofőrt, hogy az a busz megy-e Szentantalfára? Erre ő egy kérdéssel válaszolt: „Ön az a túrázó, akit meg kellett várnom?” (Pedig a kalauznak nem mondtam, hogy túrázni megyek…)

Felszálltam a buszra és már indultunk is. Útközben jól elbeszélgettünk, megtudtam, hogy a vezető is túrázik, már végigjárta az OKT-t és a RPDDK-t és most tervezi, hogy az Alföldön keresztül bezárja a kört. Így jól tudja, hogy egy egész napi program borulhat, ha valahol lekéssük a kiszemelt járatot. Neki pedig mindegy volt, hogy a végállomáson várja ki az idejét, vagy itt. (Úgysem volt más utas a buszon, amikor felszálltam rá és útközben is csak hárman szálltak fel 1-2 megállónyi távolságra.) Az előre tervezettnél végül körülbelül negyed órával később értem Szentantalfára, de ilyen kalandos utazás után egyáltalán nem bánkódtam emiatt. Sőt, még amiatt sem voltam bosszús, hogy az applikációban nem kaptam vissza a vonat-buszjegyem árát! (Ezek szerint Nagyvázsonyig sem volt több utas, mint előtte…) Ezúton is köszönöm mindenkinek, aki valahogy kivette a részét abból, hogy „időben” odaértem Szentantalfára!

Háromnegyed 11-kor indítottam el a telefonomon a navigációt, nyakamba vettem a fényképezőgépemet, hátamra a táskámat és belevágtam a Balaton-felvidéki Kéktúra utolsó szakaszának teljesítésébe. Ezúttal a pecsételőhely felé indultam, így bepótoltam az előző alkalommal elmaradt igazolást. Valószínűleg még az utazás izgalma is bennem volt, mert mindjárt az első letérőnél elfelejtettem elkanyarodni. Szerencsére alig 200 méter után rájöttem a bakira és még vissza sem kellett mennem, mert egy névtelen utcán át leereszkedtem a völgybe, ahol a focipálya mellett rátaláltam a K jelzésre.

Szentantalfa, szombat reggel

Nem mentem vissza az elágazóig, hanem átvágtam ezen a kis utcán

Immár a helyes úton

AK 02.: Sükösd – Érsekhalma (2026.09.26.)

A kánikula elmúltával ismét útnak indultunk, hogy folytassuk az alföldi kalandjainkat. Sükösdön kerestünk helyet a füzetben az új pecsétnek, az Ólom-hegyen a magasból is megnéztem a végtelen rónaságot, RÉMnél nem RÉMültünk meg attól, hogy elfogyott a lábunk alól az aszfalt, Érsekhalma előtt, a terepviszonyokat elnézve azt hittük, hogy rossz helyen járunk, de hamarosan megnyugodtunk, mert megtaláltuk a következő olyan pecsétet, amelyiknek nem volt helye a füzetben.

Most mennyi lesz a gátfutás? – kérdezte a lányom, amikor megbeszéltük, hogy hosszú kihagyás után folytatjuk az Alföldi Kéktúrát. Mosolyogva válaszoltam neki, hogy most nem lesz gátfutás, helyette viszont homokozhatunk egy kicsit. Amikor ezt kimondtam, akkor a több, mint 10 évvel ezelőtti kellemes nyári délutánok jutottak eszembe, ahogy ültünk az árnyékban és sütöttük a homoksütiket, vagy éppen lapátoltuk a homokot a kisautó platójára. Persze tudtam, hogy ez egy más fajta homokozás lesz, de azt azért nem gondoltam, hogy ezúttal elég hamar megunom ezt a „játékot”…

Reggel nem kellett nagyon korán kelni, mert csak fél 9-kor indult a busz Érsekhalmáról. Bár az utolsó kilométereken az útviszonyok miatt kicsit le kellett lassítani, de így is kényelmesen volt időnk leállítani az autót a helyi óvoda parkolójában, majd pedig átsétálni az onnan néhány lépésnyire található buszmegállóba. Ráadásul még azt sem lehetett eltéveszteni, hogy melyik megállóba álljunk, mert Érsekhalma egy zsákfalu, ahol csak egy megállója van a busznak, néhány méterrel később megfordul és visszamegy az 54-es főútra.

Pár perc késéssel megérkezett a busz és egy újabb, ezúttal nemesnádudvari kitérő után 20 perc alatt átrepített bennünket Sükösdre. Májusban a Daráló utcai buszmegállónál fejeztük be a túrát, de akkor ott még nem lehetett pecsételni. Azóta viszont új bélyegzőhely létesült a faluban, éppen a megállóval szemben, így aztán mielőtt a lovak közé csaptunk volna, beütöttük a füzetünkbe a település neve mellé az új pecsétet.

Az új pecsét Sükösdön

BFK: Szentantalfa – Balatonfüred (2026.08.30.)

Hogyan lehet a közel 30 kilométert megtenni a Balaton-felvidéken anélkül, hogy közben érintenénk akár csak egy települést is és háromnál többször meglátnánk a Balaton csillogó víztükrét? Nem kell hozzá sem eltévedni, sem pedig ködös időt kifogni. Egyszerűen csak el kell indulni Szentantalfáról a K jelzést követve Balatonfüred irányába.

A nyári időjárás nem kedvezett a túrázásnak, ezért augusztus utolsó hétvégéjén próbáltam egy kicsit bepótolni abból, amit eredetileg a nyárra terveztem. Két héttel korábban Balatonfüredről indultam, ezúttal a tömegközlekedési lehetőségek miatt oda terveztem az érkezést a nap végén.

Reggel a füredi vasútállomás mellett, a P+R parkolóban állítottam le az autót, onnan sétáltam át a buszpályaudvarra. 8 órakor indult (volna) a busz, de a vezető láthatóan nem sietett. Még szerencse, hogy Zánkán bőven volt időm az átszállásra. De, ha nem lett volna ennyi időm, talán akkor sem lett volna baj, mert a csatlakozás, amelyik a helyi vasútállomástól indult, szintén jónéhány perc késéssel érkezett. Valószínűleg itt sem a felszálló utasok teszetoszasága okozta a késést, mivel mindössze egy nyugdíjas korú utas ült a buszon, amikor felszálltam rá.

Mire Szentantalfára érkeztünk, addigra már csak ketten maradtunk a járművön; a vezető és én. Remélem nem érezte magát egyedül, miután leszálltam… A buszmegállóban végigmentem a szokásos tennivalókon, majd hátamra kaptam a zsákomat és útnak indultam.

Vasárnap reggel Szentantalfán. Ekkor még nem tudtam, hogy nem csak fényképezni kellett volna a másik buszmegálló irányába...

Elhagytam a települést

BFK: Balatonfüred – Balatonalmádi (2026.08.17.)

Négy hegy, négy kilátó és négy pecsét, a hazafelé úton pedig egy kód a geodéziai toronyról. Így lehet röviden összefoglalni a második Balaton-felvidéki túrámat.

Tavasszal nagy tervekkel indultam el Pétfürdőről és akkor még azt gondoltam, hogy mire véget ér a nyár, addigra hátam mögött tudom a Balaton-felvidék 100 kilométeres kéktúráját. Aztán ahogyan azt a felmenőink is mondani szokták: ember tervez, Isten végez…

Áprilisban a lányommal belevágtunk egy másik kéktúrába, így a Balaton-felvidék emelkedői és lejtői egy kicsit háttérbe szorultak. Júniusban, amikor ismét egyedül túráztam, akkor a Bükkben barangoltam, így továbbra sem kerültem közelebb Badacsonyhoz. A július és az augusztus eleje pedig olyan forróságot hozott, hogy nemhogy túrázni, de még a házból kilépni sem volt kedvem.

Augusztus közepén végre enyhült egy kicsit a forróság és amikor már csak 30 °C körüli nappali hőmérsékletet jósoltak a meteorológusok, akkor már nem tudtam visszafogni a bakancsaimat. De, mivel nem akartam, hogy egyedül kóboroljanak a nagyvilágban, ezért mentem velük én is a Balaton-felvidékre.

Balatonalmádiban parkoltam le az autóval, onnan buszoztam el Balatonfüredre. Fél 8-kor már menetre készen álltam a füredi buszpályaudvar épülete előtt. Megvolt a szokásos „Most indulok” telefon, nyakamba vettem a fényképezőgépemet, bekapcsoltam a telefonomon a GPS-t és útnak indultam.

Lehet, hogy a korai időpontnak, de az is lehet, hogy a borongós időnek köszönhetően alig néhány embert láttam az utcán. Elsétáltam a Pálóczi-kastély mellett, amelyben jelenleg a Balatonfüredi Ferencsik János Zeneiskola működik, majd a Szent István téri körforgalomnál rátaláltam a K jelzésre.

Borongós, szomorkás vasárnap reggel Balatonfüreden

A Pálóczi-kastély épülete

OKT 22.: Sirok – Szarvaskő – Eger (2026.06.14.)

Régóta pihent az OKT füzetem a polcon és most sem teljesen önszántamból vettem kezembe. Szombati indulást terveztem, de végül vasárnap lett belőle. Sirokon megvolt a bélyegzés, majd a kötelező kitérők, Rozsnakpusztán ismét előkerült a füzet, Szarvaskő felett pedig ezúttal sem maradt ki a kilátó. Lent a völgyben ismét pecsételtem, majd busz helyett gyalog indultam Eger felé. Visszamásztam a hegytetőre, hogy onnan ereszkedhessek le az Almár-völgybe. Almárnál a GeoGo megtréfált, de végül a várkapitány szobránál sikeresen teljesítettem a vállalásomat.

Valamikor áprilisban leült mellém az ebédlőben az egyik munkatársam, aki a vállalati természetjáró közösség egyik aktív tagja. Mi másról beszélgettünk volna, mint a túrázásról? Nem sokkal később pedig megjelent a tollából a következő kis írás a vállalati belső hírlevélben :

🏃🏃 Kalandra fel!

2026. június 13-án, szombaton hat kalandvágyó kolléga egy különleges kihívásra vállalkozik: a telephelyeket összekötő, a GeoGo által támogatott, összesen 244 km hosszú útvonal különböző szakaszait teljesítik.

A távot közösen teszik meg, minden résztvevő a saját etapjával járul hozzá ehhez az izgalmas utazáshoz.

Ez több mint egy egyszerű túra – a csapatmunkáról, a kitartásról, a felfedezés öröméről és egy felejthetetlen közös élmény megéléséről szól.

Én is a hat kalandvágyó kolléga közé tartoztam… Néhány nappal az indulás előtt felosztottuk magunk között, hogy ki melyik távot teljesíti. Én a Sirok és Eger közötti, körülbelül 30 kilométeres szakaszt választottam, amelyik Szarvaskőig az OKT útvonalát követte.

Izgatottan vártuk a szombatot, megbeszéltük, hogy ki mikor indul útnak és azt, hogy útközben óránként tudósítjuk a csapat többi tagját arról, hogy merre járunk.

Számomra volt egy kis nehezítés a dologban, mert a feleségemnek és a gyerekeknek megígértem, hogy péntek éjszaka elmegyünk a Mozgás éjszakájára és tekerünk egyet az autómentes Budapesten. A menet éjjel fél 1-kor indult a Hősök teréről…

Péntek késő délután aztán jött egy üzenet a közös csoportunkba: az egyik kollégának törölték a repülőjáratát, ezért csak szombat délelőtt ér haza Németországból. Tanakodtunk, hogy mi legyen? Én benne lettem volna a vasárnapra halasztásban, de volt olyan, aki akkor már úton volt a rajthoz. Végül abban maradtunk, hogy lesz, aki szombaton teljesíti a kiválasztott szakaszt és lesz, aki vasárnap. Én ez utóbbi csapathoz tartoztam, mert így nem kellett a biciklit is magammal vinnem Egerbe…

Vasárnap reggel Egerben, a Dobó tér közelében parkoltam le az autót és busszal mentem Sirokra. Negyed 9-kor szálltam le a buszról, a megállóban készítettem egy fényképet az esemény dokumentálásához, majd útnak indultam. Azt már ezen a reggeli órán is lehetett sejteni, hogy nem fogok fázni és nem csak azért, mert kimelegedtem a várnyereghez vezető emelkedőn.

Az Egri Bazilika előtt sétáltam el a buszmegállóba menet

Útnak indultam Sirokon

Kezdődött az emelkedő

AK 01-02.: Pörböly – Bajai-átkelés – Sükösd (2026.05.09.)

Május elején tértünk vissza a Gemenci erdőbe és onnan folytattuk az Alföldi Kéktúrát, ahol 3 héttel korábban nekivágtunk a nagy kalandnak. Miután felkerestük a Nagyfát és megtaláltuk a hídra vezető utat, búcsút intettünk a Dunántúlnak. A folyó túlpartján kilométereken keresztül sétáltunk a gáton, de Ósükösdöt már földúton közelítettük meg. Befejezéseként elgyalogoltunk a legközelebbi buszmegállóig, majd pedig még egy kicsit tovább is. Másnap reggel aztán nem várt helyen folytatódott a történet...

Amikor megfogalmazódott bennünk a lányommal, hogy elindulunk az Alföldi Kéktúra útvonalán, akkor úgy terveztük, hogy megpróbálunk minden hónapban (legalább) egy szakaszt teljesíteni. Ez a tervünk a sérülésem miatt már az indulás előtt meghiúsult. Áprilisban szerencsére ott volt a húsvéti szünet, de a május megint kérdéses volt, mert általában ilyenkor vannak a tanév végi koncertek és bemutatók, ezért nem könnyű szabad időpontot találni. Nem volt ez másként ebben az évben sem, ezért az első (és valószínűleg egyetlen) szabad májusi hétvégét kihasználva folytattuk az alföldi kalandozásunkat.

Ezúttal Baján hagytuk az autót, a buszmegálló és a vasútállomás között körülbelül félúton található parkolóban. Onnan egy néhány perces sétával átgyalogoltunk a vasútállomásra, a telefonomon megvettem a jegyet, majd, mivel már bent állt a „piroska”, felszálltunk a vonatra. Az indulásig még volt negyed óra, gondoltuk, hogy addig kényelmesen megesszük az otthonról hozott szendvicseinket. Ekkor még alig néhány utas lézengett a vonaton, de indulás előtt pár perccel egy 15-20 fős csoport érkezett, velük aztán meg is telt a kocsi.

Alig valamivel több, mint tíz perccel a bajai indulás után ismét ott álltunk a pörölyi állomás peronján, ahol legutóbbi ottjártunk óta egy újabb alkotással gyarapodott a látnivalók sora. Végigvettük a szokásos indulás előtti teendőket, majd a már ismert lépcsőn keresztül hátunk mögött hagytuk a vágányokat.

A „piroska” a pörbölyi állomáson

Ha esetleg nem jönne a vonat...

Irány az Ökocentrum!

AK 01.: Pörböly – Szekszárd (2026.04.17.)

Nekivágtam az Országos Kékkör azon szakaszának, „Ahol a tér kitágul – a kör bezárul”. A mondat első felét már ezen a túrán sikerült megtapasztalnom, a második felére még várni kell egy kicsit. Pörböly volt a kiindulópont, de ezúttal nem egyedül indultam útnak. A Gemenci-erdő után elszámoltunk 51-ig, aztán egy kicsit tovább is, majd visszamentünk a fák közé, ahol a vonatsíneket már rég benőtte a gaz. Ismét egy kis gátfutás következett, végül pedig már csak három jelzést kellett megkeresnünk, hogy beérjünk Szekszárdra. A városi séta végén a vasútállomás jelentette számunkra az aznapi végállomást.

2025-ben, amikor befejeztem a RPDDK-t, a kisebbik lányom megkérdezte, hogy szeretném-e végigjárni az Alföldi Kéktúrát is? „Valamikor majd igen!” – válaszoltam neki, mire egy meglepő kérdéssel fordult felém: „Én is mehetek veled?” Azért lepett meg, mert az elmúlt néhány évben soha nem jött velem túrázni, most pedig a teljes AK-t szeretné végigjárni? Természetesen igent mondtam neki, de, azért később rákérdeztem, hogy mi az oka a pálfordulásnak. A válasz nagyon egyszerű volt: „Ott nincsenek hegyek…”

Karácsonyra beszereztem a két igazolófüzetet, utána pedig már csak várni kellett a kedvező alkalomra. Januárban és februárban egyáltalán nem volt túraidő, ráadásul zajlott a vadászat a Gemenci-erdőben, úgyhogy a szép, új igazolófüzetek csak porosodtak a polcon. Aztán megérkezett a március, beköszöntött a jó idő, én pedig félreléptem… A bokaszalag szakadás miatt újabb egy hónap telt el anélkül, hogy útnak indulhattunk volna.

A húsvéti szünetben már úgy éreztem, hogy rendbe jött a bokám, ki is próbáltam egy rövidebb menettel a Balaton-felvidéken. Aztán április közepén végre minden adott volt ahhoz, hogy EGYÜTT belevágjunk a nagy kalandba: jó idő, gyógyult boka és egy vasárnap, amikor mindketten ráértünk.

A túra előtti napon úgy terveztem, hogy Szekszárdról indulunk útnak, de mikor este még utoljára ránéztem a menetrendek.hu oldalra, akkor úgy döntöttem, hogy inkább reggel vonatozunk és akkor a nap végén csak be kell ülni az autóba és nem kell buszhoz vagy vonathoz alkalmazkodnunk. Ehhez pedig reggel mindössze egy negyed órával kellett korábban elindulni otthonról.

Háromnegyed 8-kor szálltunk ki az autóból a szekszárdi vasútállomás parkolójában. Gyorsan megvettük a jegyet Pörbölyig, majd még mielőtt megérkezett volna a vonat, beütöttük a füzetekbe az első pecsétet. Igaz, hogy nem itt kezdtük a túrát, de mégiscsak ez volt az első üres mező a füzetben…

A vonaton megreggeliztünk, fél 9-kor pedig már ott álltunk a pörbölyi állomás peronján. Hazatelefonáltam, hogy megérkeztünk, elindítottam a telefonon a GPS-t és belevágtunk a nagy kalandba. Egy fahánccsal leszórt úton elsétáltunk az Ökoturisztikai Központ épületéhez, majd pedig az aszfaltozott úton elindultunk a hátsó bejárat (amelyik nekünk ezúttal kijárat volt) felé.

A pörbölyi állomáson várt bennünket egy vonat és egy vonatpótló busz is, de szerencsére egyiket sem kellett igénybe vennünk

Az Ökoturisztikai Központ központi épülete