AK 01.: Pörböly – Szekszárd (2026.04.17.)

Nekivágtam az Országos Kékkör azon szakaszának, „Ahol a tér kitágul – a kör bezárul”. A mondat első felét már ezen a túrán sikerült megtapasztalnom, a második felére még várni kell egy kicsit. Pörböly volt a kiindulópont, de ezúttal nem egyedül indultam útnak. A Gemenci-erdő után elszámoltunk 51-ig, aztán egy kicsit tovább is, majd visszamentünk a fák közé, ahol a vonatsíneket már rég benőtte a gaz. Ismét egy kis gátfutás következett, végül pedig már csak három jelzést kellett megkeresnünk, hogy beérjünk Szekszárdra. A városi séta végén a vasútállomás jelentette számunkra az aznapi végállomást.

2025-ben, amikor befejeztem a RPDDK-t, a kisebbik lányom megkérdezte, hogy szeretném-e végigjárni az Alföldi Kéktúrát is? „Valamikor majd igen!” – válaszoltam neki, mire egy meglepő kérdéssel fordult felém: „Én is mehetek veled?” Azért lepett meg, mert az elmúlt néhány évben soha nem jött velem túrázni, most pedig a teljes AK-t szeretné végigjárni? Természetesen igent mondtam neki, de, azért később rákérdeztem, hogy mi az oka a pálfordulásnak. A válasz nagyon egyszerű volt: „Ott nincsenek hegyek…”

Karácsonyra beszereztem a két igazolófüzetet, utána pedig már csak várni kellett a kedvező alkalomra. Januárban és februárban egyáltalán nem volt túraidő, ráadásul zajlott a vadászat a Gemenci-erdőben, úgyhogy a szép, új igazolófüzetek csak porosodtak a polcon. Aztán megérkezett a március, beköszöntött a jó idő, én pedig félreléptem… A bokaszalag szakadás miatt újabb egy hónap telt el anélkül, hogy útnak indulhattunk volna.

A húsvéti szünetben már úgy éreztem, hogy rendbe jött a bokám, ki is próbáltam egy rövidebb menettel a Balaton-felvidéken. Aztán április közepén végre minden adott volt ahhoz, hogy EGYÜTT belevágjunk a nagy kalandba: jó idő, gyógyult boka és egy vasárnap, amikor mindketten ráértünk.

A túra előtti napon úgy terveztem, hogy Szekszárdról indulunk útnak, de mikor este még utoljára ránéztem a menetrendek.hu oldalra, akkor úgy döntöttem, hogy inkább reggel vonatozunk és akkor a nap végén csak be kell ülni az autóba és nem kell buszhoz vagy vonathoz alkalmazkodnunk. Ehhez pedig reggel mindössze egy negyed órával kellett korábban elindulni otthonról.

Háromnegyed 8-kor szálltunk ki az autóból a szekszárdi vasútállomás parkolójában. Gyorsan megvettük a jegyet Pörbölyig, majd még mielőtt megérkezett volna a vonat, beütöttük a füzetekbe az első pecsétet. Igaz, hogy nem itt kezdtük a túrát, de mégiscsak ez volt az első üres mező a füzetben…

A vonaton megreggeliztünk, fél 9-kor pedig már ott álltunk a pörbölyi állomás peronján. Hazatelefonáltam, hogy megérkeztünk, elindítottam a telefonon a GPS-t és belevágtunk a nagy kalandba. Egy fahánccsal leszórt úton elsétáltunk az Ökoturisztikai Központ épületéhez, majd pedig az aszfaltozott úton elindultunk a hátsó bejárat (amelyik nekünk ezúttal kijárat volt) felé.

A pörbölyi állomáson várt bennünket egy vonat és egy vonatpótló busz is, de szerencsére egyiket sem kellett igénybe vennünk

Az Ökoturisztikai Központ központi épülete

BFK: Pétfürdő – Balatonalmádi (2026.04.07.)

A húsvéti szünetben egy hosszú (részben kényszer-)pihenő után indultam újra kéktúrázni a  Balaton-felvidékre, ahol azonban ezúttal nem az Országos, hanem a Balaton-felvidéki Kéktúra egy szakaszát jártam végig. Pétfürdő volt a kiindulópont, érintettem Királyszentistvánt és Litért, az utolsó pecsétet pedig Balatonalmádiban nyomtam rá az igazolólapra. De, a kalandnak ezzel még nem volt vége...

Nem így terveztem az év elejét… A kisebbik lányommal már az előző év vége óta nézegettük, mikor találunk egy alkalmas hétvégét, hogy elindulhassunk együtt a nagy kalandra. Januárban és februárban zajlottak a társas vadászatok, amire az apátvarasdi kalandom óta igyekszem még jobban odafigyelni. Ráadásul az időjárás sem bátorított arra, hogy útnak induljunk, ha látni is szeretnénk valamit. Ezért aztán telt-múlt az idő, én pedig jobb híján olvasgattam mások túrabeszámolóit és néztem az interneten fellelhető videókat.

Aztán végre elérkezett a március, vele együtt a jó idő ígérete! Február utolsó hetében reggel időjárás jelentés olvasásával kezdtem a napot, este pedig azzal fejeztem be és el sem akartam hinni, hogy hiába vagyunk egyre közelebb március első napjához, a meteorológusok tartják magukat ahhoz a véleményükhöz, hogy vasárnap igazi túraidő lesz.

Előtte azonban még volt egy fontos esemény, pénteken és szombaton a lányom kísérőjeként részt vettem egy tanulmányi versenyen. Az első nap gond nélkül lement, a második nap reggelén viszont megtörtént a baj… Félreléptem… Ott állt mellettem a lányom és mégis megtörtént… Lecsúszott a lábam egy lépcsőfokról és aláfordult a bokám…

Az élet persze nem állt meg, egész nap tettem a dolgomat, de a nap végén már nem tudtam őszintén örülni a lányom sikerének. Aztán másnap reggel, amikor felkeltem, a feleségem ellentmondást nem tűrő hangon mondta, hogy megyünk az orvosi ügyeletre. Nem volt megdagadva a bokám, de a kék-lila-vörös különböző árnyalatait lehetett felfedezni az egész lábfejemen. Beültünk az autóba és irány Budapest.

A következő néhány óra történéseit kellő türelemmel és higgadtsággal kellett kezelnünk, de végül a harmadik kórház második rendelőjében fogadtak bennünket. (Közben fájós lábbal sétáltam, lépcsőztem és hegyet másztam…) Onnan már ment minden, mint a karikacsapás, körülbelül fél óra alatt megszületett az ítélet: részleges bokaszalag szakadás, 4 hét bokarögzítő. (Szerencsére nem gipsz…)

A 4 hét alatt a körülményekhez (és magamhoz) képest elég sokat hordtam a bokarögzítőt. Ennek köszönhetően a 4. hét végén úgy éreztem, hogy minden rendben és amint az orvos is mondta, addigra már elkezdtem a fokozatos terhelést is.

Jött a húsvét, a tavaszi szünet, nekem pedig már nagyon-nagyon mehetnékem volt. Úgy éreztem, hogy a lábam már teljesen rendbe jött, de szerencsére a feleségem még időről időre figyelmeztetett, hogy csak lassan a testtel…

Egyik KDP-s túrám végén, amikor felkerestem a Péti-hegyen álló geodéziai tornyot, már belekóstoltam a Balaton-felvidéki Kéktúrába, azóta fontolgattam, hogy egyszer végig kellene rajta gyalogolni. Erre itt volt a remek alkalom: szabadság, jó idő, nem kell hozzá sokat utazni és ha baj van (nem bírja a bokám), könnyen ki lehet szállni. Így hát húsvét után belevágtam…

Kedd reggel háromnegyed 8-kor szálltam fel a vonatra Székesfehérváron és fél órával később már ott álltam mentre készen a pétfürdői állomáson. Az épület előtti villanyoszlopon megkerestem a bélyegzőt, beütöttem az első pecsétet az igazolólapra és útnak indultam.

Megérkeztem Pétfürdőre

Az újabb kaland kezdete

Téli Mátra M – A nevezéskor jó ötletnek tűnt… (2026.01.31.)

Az elmúlt 10 év leghidegebb és leghavasabb tele köszöntött ránk január elején. Amikor a hónap közepén beneveztem a Téli Mátra 25 km-es távjára, még azt gondoltam, hogy egy nehéz, de igazi téli túrában lesz részem. Aztán hirtelen megváltozott az időjárás, felmelegedett az idő és majdnem elolvadt a hó. A túra napjára aztán megint fagypont alatti hőmérsékletet, ónos esőt, havas esőt és ehhez hasonló jókat ígértek az időjósok. Meg is kérdezte az egyik munkatársam, hogy „Ilyen időben is mentek?”

Két nappal az indulás előtt kaptunk egy levelet a szervezőktől: „A január eleji nagy havazás, majd az azt követő erős olvadás és az éjszakai fagyok sok, keményen jeges, igen csúszós szakaszt hoztak létre a túrautakon. Ezért nagyon-nagyon ajánlott a túrabot, illetve a bakancsra feltehető-levehető szöges, csúszásgátló talp (hómacska) használata.” Ennek alapján egy igazi túlélőtúra képe kezdett kirajzolódni a lelki szemeim előtt, nem pedig egy szép téli túra képe. Pedig, amikor neveztem, olyan jó ötletnek tűnt…

Munkatársammal, akivel együtt indultunk az M-es távon, negyed 8-ra beszéltük meg a találkozót a rajtnál. Az autópályán több helyen szemerkélt az eső, de legalább nem ónos eső esett, így 7 óra előtt néhány perccel megérkeztem Gyöngyösre. A kereszteződésnél, ahol el kellett kanyarodni Mátrafüred felé, hosszú sor alakult ki, csak harmadik lámpaváltásra sikerült átjutnom rajta. Azt hittem, hogy ez már a túrára érkezők autósorának a vége, de később megfogyatkoztak az autók és csak néhányan mentünk tovább Mátrafüred felé.

A település határában polgárőrök segítették a parkolást. Nekem szerencsém volt, a temető mellett sikerült megállnom, onnan mindössze 500 méterre volt az iskola. Hazafelé láttam, hogy volt, aki csak a gyöngyössolymosi elágazáson túl tudott leparkolni, onnan körülbelül másfél kilométert kellett gyalogolniuk a rajtig…

Indulás előtt még megettem az otthonról hozott szendvicsemet, felvettem a kamáslikat, majd a munkatársammal beálltunk a sorba. Az iskola aulájában több helyen ki volt plakátolva és az asztalnál ülő lányok is felhívták rá a figyelmünket, hogy a csúszós kövek miatt Lajosháza és a Vörösmarty-turistaház között van egy kevésbé veszélyes kerülőút. 7:50-kor megkaptam a rajtlapot, amelyet gondosan elsüllyesztettem a táskámba, majd az épület előtt elindítottam a GPS-t és nekivágtunk a túrának.

Egy év elteltével újra itt

Geodézia tornyok Magyarországon: Gerecse (2026.01.03.)

A karácsony sajnos „fekete” volt, de újévre megérkezett a tél és 5-6 centiméteres hó borította be a környéket. Sőt, közel 2 hónapos rejtőzködés után a nap is előbújt a felhők mögül, így minden adott volt egy gyönyörű téli túrához.

Ezúttal valami közeli célpontot kerestem, mert csak késő délelőtt tudtam elindulni otthonról. Rövid gondolkodás után a Gerecsére esett a választásom. A tetején lévő TV-tornyot már többször megnéztem magamnak a környékbeli túráimon, de még egyszer sem jártam fent a hegy tetején. Ráadásul, egy geodéziai torony is van a közelében, így két legyet is üthettem egy csapásra.

11 óra körül érkeztem meg Tardosra. A Bányahegyi úton, a sorompónál található parkolóban terveztem megállni az autóval, de már a játszótérnél is autók álltak az út szélén, ezért nem is mentem onnan tovább, hanem leparkoltam az első szabad helyre.

Negyed 12-kor indítottam el a telefonomon a GPS és tettem meg az első lépéseket a havas úton. A sok parkoló autó ellenére ekkor csak egy túrázó párral találkoztam a Gerecse50 teljesítménytúráról már jól ismert erdészeti úton gyalogolva.

A falu határában minden szabad helyen autó parkolt

Útnak indultam

KDP: Gerence-völgy – Zirc (2025.11.09.)

Gerence-völgy, Kőris-hegy, Vinye… Októberben még úgy gondoltam, hogy ezután néhány hétnyi szünet fog következni… November elején már gondolatban kiegészítettem a sort, de hosszas vívódás után kompromisszumot kellett kötnöm magammal… A túra reggelén pedig egy merész ötlettől vezérelve a szünetet is elvetettem és az eredeti sorrendet sem változtattam meg… Az utolsó Közép-Dunántúli Piros túrám összefoglalója…

Szeptember elején, amikor Tés felől megérkeztem Eplénybe, úgy gondoltam, hogy a hátralévő Eplény – Zirc szakaszt négy részletben fogom végigjárni. Ebből az elsőt október közepén sikerült is teljesítenem, de a következő túrára csak november elején, az óraátállítás után tudtam időt szakítani. A hónap közepétől kezdve a hétvégék programja elég sűrűnek ígérkezett, de még így is reménykedtem benne, hogy az év vége előtt találok két szabad napot a maradék körülbelül kétszer 15 kilométer bejárására és még 2025-ben sikerül befejeznem ezt a túramozgalmat is. Aztán a második túráról hazafelé tartva meglódult a fantáziám: fél 10-kor indultam útnak, háromnegyed 4-re célba értem és megtettem 30 kilométert. Ha reggel egy kicsit korábban indulok, miért ne sikerülne a maradék 32 kilométert is egy nap alatt végigjárni? 

Miután hazaértem leültem a számítógép elé és elkezdtem tervezgetni. Ellenőriztem, hogy valóban csak 32 km a hiányzó szakasz, majd pedig elkezdtem nézegetni a menetrendet. 2023-ban Lábatlanon ütöttem be az első pecsétet a KDP füzetbe, az utolsót pedig Zircen szerettem volna, ezért olyan logisztikai megoldást keresgéltem, amelyikkel Zircen ér véget a dunántúli vándorlásom.

Adta volna magát, hogy Zircen hagyom az autót, onnan megyek busszal a Gerence-völgyig. Ezzel a megoldással az volt a baj, hogy vagy nagyon korán indult a busz, vagy csak 10 órára ért a tervezett kiindulóponthoz. Ekkor már láttam, hogy valamilyen kompromisszumot kell kötnöm. Nem volt könnyű, de végül úgy döntöttem, hogy lemondok a zirci befejezésről és a Gerence-völgyben fogom beütni az utolsó pecsétet.

Egész héten gyönyörű napos idő volt, szombatra viszont érkezett egy front és az ország nagy részére egész napra esőt jósoltak a meteorológusok. Ekkor következett egy újabb újratervezés: szombat helyett vasárnapra tettem át a túrát. Még mindig ott motoszkált a fejemben a kérdés, vajon hogyan lehetne reggel a Gerence-völgyből útnak indulni, de nem találtam számomra elfogadható megoldást. A Google térkép alapján az autós pihenőben nem volt világítás és nem akartam a „semmi közepén” sötétben otthagyni az autót.

Vasárnap reggel úgy indultam el otthonról, hogy Zircen hagyom az autót és onnan indulok útnak fél 9 körül, így kényelmesen lesz időm elérni a Gerence-völgyből negyed 5-kor Zircre induló buszt. Valahol Csákvár környékén jártam, amikor eszembe jutott egy elsőre vadnak tűnő gondolat: elmegyek a Gerence-völgyig és megnézem a parkolót. Ha úgy látom, hogy valamennyire ki van világítva és a mellette lévő étterem is nyitva lesz este, akkor otthagyom az autót. Ha nem így van, akkor visszamegyek Zircre és az eredeti tervnek megfelelően onnan indulok útnak. A navigáció azt mutatta, hogy fél 9-re így is visszaérek Zircre autóval.

8 órakor kanyarodtam be a Gerence-völgyi autós pihenőhöz. Állt már ott egy autó, amelyik valószínűleg ott töltötte az éjszakát is és semmi baja nem volt. Ráadásul találtam egy lámpaoszlopot is, amelyiknek a tetején egy apró LED lámpát véltem felfedezni. Végül pedig megnéztem az étterem kapuján a nyitvatartási időt és úgy döntöttem, hogy jó helyen lesz ott az autó még sötétedés után is.

Reggel csak egy autó állt a parkolóban

KDP: Hárskút – Gerence-völgy (2025.11.02.)

Napsütéses őszi vasárnapon folytattam a Közép-Dunántúli Piros túrát. Hárskútról ezúttal DNy felé indultam, majd néhány nem tervezett kitérő után az Augusztin-tanyánál ütöttem be a nap első pecsétjét. Utána átvágtam a Hajagon, száraz lábbal átkeltem a Fekete-séden és meg sem álltam a Pápavár aljáig. A Napköveknél nem napoztam, viszont a kisvasút helyén egészen Móricházáig zakatoltam. Sírok helyett csak halmokat láttam, de ez a kitérő éppen elég volt ahhoz, hogy a Gerence-völgyben ne kelljen a buszra várnom.

Ahogy fogytak a KDP kilométerek, úgy lettem egyre türelmetlenebb a folytatás és a befejezés miatt. Az őszi iskolai szünet nagy részében viszont a ház körüli teendőkkel voltam elfoglalva, ezért a túrabakancs helyett „csak” a munkásbakancsomat koptattam. A szünet utolsó napján aztán félretettem a munkát és útnak indultam a Bakonyba, hogy folytassam a KDP teljesítését. Vasárnap lévén adta magát a logisztika: parkolás Veszprémben, a buszpályaudvar mellett, onnan busszal Hárskútra, este pedig Zircen keresztül vissza Veszprémbe.

A hárskúti buszon ezúttal sem volt tömeg, pedig pontosan kétszer annyi utas utazott rajta, mint legutóbb, amikor arra jártam. A másik utas is egy túrázó volt, de ő az ellenkező irányba, Papod felé indult a faluból.

Ezúttal is a templomnál szálltam le a buszról. A megállóban elsüllyesztettem a széldzsekimet a hátizsákom mélyére, majd végigvettem a szokásos indulás előtti teendőket és nekivágtam az útnak.

Indulás előtt elsétáltam a pecsételőhelyhez egy fénykép kedvéért

Három hét elteltével újra itt

KDP: Hárskút – Eplény (2025.10.12.)

A KDP vége felé közeledve elkezdtem osztani-szorozni, vajon hogyan lehetne jól szakaszolni a maradék távot? Ennek lett az eredménye ez a rövid, vasárnap délelőtti gyaloglás. Miután szerencsésen kijutottam Hárskútról, felmásztam a Borzás-hegyre. A papodi kilátóról gyorsan lejöttem, a bekerített részt a hosszabb úton kerültem, végül pedig erdőn-mezőn keresztül elgyalogoltam Eplényig.

Szeptember elején, amikor az előző KDP túrámat befejeztem, már csak 8 kilométerre voltam Zirctől, ennyit még könnyedén le is gyalogolhattam volna a nap végén. Csak az volt a baj, hogy ez a közúton mért távolság, a KDP pedig egy útvonalkövető túramozgalom és a turistajelzéseket követve még közel tízszer ekkora utat kell megtennem a célig.

Nézegettem a térképet és a menetrendeket, hogyan lehetne legkevesebb utazással és legkevesebb ráadás kilométerrel teljesíteni a hátra lévő távot, figyelembe véve, hogy az ősz közeledtével egyre rövidebbek lesznek a nappalok. Végül arra jutottam, hogy 4 nem túl hosszú etapra bontom a maradékot.

Az első túrához nem kellet korán kelnem, mert csak 9 órakor indult a busz Veszprémből és bíztam benne, hogy vasárnap reggel könnyen találok parkolóhelyet a buszpályaudvar közelében. Nem tévedtem, mindössze néhány autó állt a piac mögötti hatalmas parkolóban, így még válogathattam is, hogy hol hagyom az autót.

A buszon sem kellett közelharcot folytatni a szabad ülőhelyekért, induláskor mindössze ketten ültünk rajta: a vezető és én. Útközben néhány megállónyi utazásra még felszálltak hárman, de Márkó után ismét ketten maradtunk.

Hárskúton a fennállásának 75. évfordulóját ünneplő templom előtt szálltam le a buszról. A megállóban végig vettem a szokásos indulás előtti teendőket, majd útra keltem. Habár már elmúlt fél 10, mégis teljesen üres volt az utca, senkivel nem találkoztam miközben baktattam a Kossuth utca járdáján. A buszfordulónál jobbra fordultam és a másik híres emberről, Rákócziról elnevezett utca járdáján gyalogoltam tovább. Ekkor már nem mondhattam, hogy a kutyát sem érdekelte, mit csinálok arrafelé: az ebek hangos ugatással jelezték, hogy éppen merre járok. Egészen addig nem foglalkoztam ezzel, amíg az egyik vadállat fel nem ugrott a kerítés fölé és kis híján el nem kapta a karomat. Nem kockáztattam tovább a testi épségemet, a következő kapubejárónál kimentem az út szélére és ott gyalogoltam tovább.

Hárskút, Templom

Kihalt falusi utca, vasárnap reggel