OKT 21.: Kékestető – Sirok (2021.11.21.)

Ködös, felhős reggelen vágtam neki az utolsó mátrai kéktúra szakasznak. A hegytetőre felmentem busszal, onnan pedig "csak" le kellett ereszkedni Sirokra. A kilátópontokról a Tátra havas csúcsait nem láttam, de azért időnként megpillantottam a közeli települések ködpaplan alól kikandikáló háztetőit. Meredek lejtők és meredek emelkedők követték egymást, így félúton egy kis késében voltam a tervezett időhöz képest. A szakasz második felén aztán sikerült behozni a lemaradást, köszönhetően többek között a hosszú egyenes aszfaltnak Sirok közelében.

Már csak kevesebb, mint 300 km van hátra az Országos Kéktúrából, de úgy érzem, hogy most jön a neheze. Tél van, egyre rövidebbek a nappalok és egyre távolabb vannak a még hiányzó szakaszok. Ráadásul sok helyen a tömegközlekedés is elég bonyolult a két végpont között. Így jártam ezen a hétvégén is. Egy olyan szakasz van már csak, amelyikből még egyetlen métert sem tettem meg eddig. Ezen szerettem volna változtatni és ehhez még a busz menetrendje is megfelelő lett volna. Az egyetlen baj az volt, hogy hajnali négykor kellett volna otthonról indulnom. Mivel előző este a lányomért kellett menni és csak 11 óra után értünk haza, ezért már délután elhatároztam, hogy a B-terv lép életbe. A túra nem marad el, de nem Putnokról megyek tovább, hanem végigjárom a Mátra még hiányzó szakaszát.

Ezúttal viszonylag későn, csak 6 óra után indultam otthonról. Még sötét volt, amikor autóba ültem, de bíztam benne, hogy hamarosan megpillanthatom a felkelő nap első sugarait. Már az M3 autópályán jártam, amikor világosodni kezdett. Egészen addig akkora volt a köd, hogy szinte csak lépésben lehetett haladni. De az örömöm nem tartott sokáig, mert Mogyoród környékén ismét leereszkedett a köd (valószínűleg inkább fel sem szállt) és szinte éjszakai sötétség borult a tájra. És ez nem is változott egészen Mátrafüredig... A településre beérve viszont igazi verőfényes napsütés fogadott. Már kezdtem örülni, hogy felértem a ködhatár fölé. Hamarosan azonban újra köd borította be a tájat és ez már így is maradt egészen Mátraházáig.

Mátraházán egy autó sem volt még a parkolóban amikor odaértem, pedig már elmúlt 8 óra. Az autóban ülve megreggeliztem, majd kényelmesen átsétáltam a buszmegállóba. Menetrend szerint megérkezett a busz és mintha versenyre gyakorolt volna a vezető, úgy száguldozott felfelé a kanyargós úton. Meg is lett az eredménye, néhány perc alatt felértünk a Szanatórium bejáratához.

Elvégeztem a szokásos indulás előtti teendőket, majd nyakamba akasztottam a fényképezőgépet, hátamra kaptam a batyumat és elindultam felfelé a lépcsőn. Fújt egy kis szél, így nem csak látni nem lehetett a köd miatt, de a fákról még a víz is csepegett. Az előrejelzés alapján nem pontosan ilyen időre számítottam, de nem tudtam mit tenni, el kellett fogadni, hogy ez van.

Ballagtam felfelé a lépcsőn, amikor hirtelen egy mókus állt meg velem szemben. Egyáltalán nem félt, kétlábra állt és nézelődött. Mire bekapcsoltam a fényképező gépemet, már megunta a nézelődést és tovább ugrált a járda túloldala felé, de még így is sikerült róla egy viszonylag közeli képet készítenem. Amíg a mókust követtem a tekintetemmel, a mellettem lévő faágon egy cinege hívta fel magára a figyelmet és kérte, hogy őt is örökítsem meg. A kérésének nem tudtam ellenállni.

A cinege...

... és a kíváncsi mókus

A csúcskőnél most nem kellett sorba állni, hogy olyan fényképet tudjak készíteni, amelyiken senki nincs rajta, csak maga a piros-fehér-zöld kő. A kilátó bejáratánál sem tolongtak az emberek, hogy felmehessenek és onnan gyönyörködhessenek a kilátásban.

Nem kellett attól félni, hogy valaki belemászik a képbe

Nyáron ugyanennyit láttam a kilátóból Galyatetőn

Az útjelző táblától nem messze egy nagy keresztet vettem észre. Úgy rémlett, hogy amikor augusztusban ott jártunk, akkor még nem állt ott semmi. Közelebb mentem és láttam, hogy jól emlékeztem, a keresztet az Eucharisztikus Konferencia emlékére állították fel.

Az már az első méterek után látszott, hogy ez a túra nem a gyönyörű kilátásokról marad majd emlékezetes. De nem bánkódtam, mert a távoli hegyek és települések helyett a ködbe burkolódzó erdő sejtelmes látványában gyönyörködhettem már röviddel az indulás után is.

Köd előttem, köd utánam

Köves, sőt, inkább sziklás úton ereszkedtem lefelé a hegycsúcsról. Elsétáltam a Szent Erzsébet kereszt mellett, majd becsületből felmásztam a Sas-kő tetején épített emlékműhöz.

Hatalmas kőhalmok és sziklák között vezetett az út

Az I. világháborúban elesett turisták emlékműve a Sas-kő tetején

Az építményt elhagyva egy keskeny, a hegyoldalban futó gyalogúton mentem tovább. Mintha kezdett volna felszállni a köd és a lombjukat vesztett fák között egyszer-kétszer még egy kis kilátás is nyílt a távoli hegyekre. A Disznó-kőtől aztán már ismét csak a ködbe burkolódzó csúcsokat lehetett látni.

Vastag avarral borított ösvény a hegyoldalban

Újabb érdekes sziklaképződmény

Felhőpamacs szorult a hegyek közé

A völgyben fekvő Parádhutát még felhő takarta

Kitaposott ösvény a hegyoldalban

Azt hiszem, hogy ott látszana a TV-torony

Útközben rengeteg taplót láttam

Egészen a Markazi-kapuig folytatódott a hegyoldalban futó keskeny ösvény. Ott néhány lépés erejéig egy erdészeti úton gyalogoltam tovább, majd balra fordultam és egy másik keréknyomot követve megindultam felfelé.

Nagyon tetszett a hegyoldalban kanyargó ösvény

Keréknyomok a Markazi-kapu után

A gyalogút a hegyoldalban folytatódott, nem kellett leereszkedni a keréknyomokhoz

A Hármashatár-erdészháznál tartottam egy rövid pihenőt, majd indultam tovább, felfelé a Nagy-Szár-hegyre. Mindössze néhány métert tettem meg az emelkedőn, amikor eszembe jutott, hogy mintha még parázslott volna a tűzrakóhelyen lévő fadarab. Nem hagyott nyugodni a gondolat, ezért visszafordultam. Jó volt a megérzésem, valóban füstölgött még egy fadarab. Kivettem a parázsból, leöntöttem egy kis vízzel, így már úgy éreztem, hogy nyugodtan ott hagyhatom.

Az esőbeálló

Innen fordultam vissza

Egy hatalmas százlábú (is lehetne)

Körülbelül háromnegyed órás sétával értem el az Oroszlánvár szikláját, miközben mentem fel és le, vastag avarban és csupasz hegyoldalban, gyönyörködtem felhőbe burkolódzó távoli hegycsúcsokban és közeli fatörzseken nőtt hatalmas tapló gombákban.

Kiirtották a fenyves egy részét

Újabb tapló, ezúttal egy földön fekvő fán

Vigyázni kellett a vastag avarszőnyeggel, mert sokszor bokaficamító köveket rejtett maga alá

Le...

...és fel

Talán még a nap is előbújik a ködfátyol mögül?

Egy újabb emelkedő a csupasz hegyoldalon

Jelzés

Az Oroszlánvár maradványa

Az Oroszlánvártól egy meredek hegyoldalon ereszkedtem le a Domoszlói-kapuhoz, ahonnan ismét felfelé indultam a Jagus oldalában. Itt már elkezdődött a vadkerítés, amelyik a túra hátralévő részében szinte végig jelen volt, többször kellett rajta átmászni vagy átbújni, így aztán egy idő után már azt sem tudtam, hogy éppen a kerítésen belül, vagy pedig kívül vagyok.

Rövid, de annál meredekebb lejtő a Domoszlói-kapu előtt

Ha egyszer lejöttem a hegytetőről, akkor utána vissza is kell mászni

Kezdődik a vadkerítés

Kilátás a Jagusról

A Recski bánya

Erdészház a Nagy Zúgó-hegy alján

Ha vízparton lenne, azt mondanám, hogy hód rágta meg

Az újabb emelkedő a Szederjes-tetőre vitt fel, ahol ismét ködbe borult erdő fogadott. Onnan ismét lefelé vitt az út, egészen a Jóidő-kútig. Ott értettem meg, hogy miért ilyen ködös időt fogtam ki ezen a napon: a forrás ki volt száradva!

Újabb emelkedő

Majd a hegytetőn egy éles jobbkanyar és irány lefelé

A Jóidő-kút

Induláskor úgy terveztem, hogy Sirokról a 14:18 induló busszal megyek vissza Mátraházára. 5 és fél óra a 23 km-re, úgy gondoltam, hogy egy kényelmes séta. A Jóidő-kúthoz érve viszont rá kellett jönnöm, hogy nem is biztos, hogy ez olyan kényelmes tempó ezen a szakaszon. Már 3 és fél órája gyalogoltam és még csak féltávnál voltam!

A Remete-tisztásig tartó közel 2 km-es szakaszon ezért a lovak közé csaptam. Tehettem, hiszen egy kényelmes, szintező erdei úton kellett gyalogolni, természetesen egy vadkerítés mellett. A tisztás után aztán ismét visszavettem egy kicsit a tempóból, mert egy újabb emelkedő következett a Gazos-kő tetejére.

Egy rövid szakasz, ahol nem kellett le, vagy fel menni. Nem sok ilyen volt a nap folyamán.

Felfelé a Gazos-kőre

Fentről biztos gyönyörű a kilátás, amikor tiszta az idő, de a hegyek között ragadt felhőpamacsok és a lombjukat vesztett szürke fák között ágaskodó sárga fák látványa sem volt mindennapi!

A Gazos-kő sziklatömbje

Ősz a télben

Panoráma a Gazos-kőről 

A Gazos-kő volt a nap utolsó emelkedője, onnan már vagy szintben kellett menni, vagy lefelé. A túrának ezen a szakaszán már nem volt sok látnivaló. Ismét gyalogoltam a vastag avarszőnyegen, még egyszer átmentem a vadkerítés kapuján, keresztülvágtam a Sólyom-tisztáson, majd egy rövid aszfaltkoptatás után megérkeztem a siroki vasútállomásra. Miután pecsételtem az elhagyott épület kerítésén található bélyegzővel, elindultam a falu felé.

Lefelé a Gazos-kőről

Újabb tapló

Búcsú a vadkerítéstől

Esőbeálló a Sólyom-tisztás szélén

Kitaposott ösvény a bozótosban

Sírok, amikor pusztulni látom az ilyen épületeket

Az úton sétálva megállt mellettem egy autó és megkérdezte, hogy elvigyen-e valameddig. Mondtam neki, hogy köszönöm, nagyon kedves, de túrázok, ezért inkább gyalog megyek tovább. Szedtem a lábaimat, de így is 10 perc volt, mire elértem a falu kezdetét jelző tábláig. Habár pontosan nem tudtam, hogy milyen messze van a buszmegálló, de azért bíztam benne, hogy az indulásig hátralévő 20 perc elég lesz arra, hogy megtegyem a még hátralévő utat. Nem ez volt az utolsó busz, de a következőre háromnegyed órát kellett volna várni és azzal az út is 20 perccel tovább tartott volna.

Felhő takarta a Nagy-Várhegy tetejét

Úton Sirok felé a 24-es út szélén

Közel a cél

Végül kényelmesen, a busz indulása előtt 5 perccel odaértem a buszmegállóba. Szinte egyszerre érkeztünk meg egy fiatal lánnyal, aki egyedül túrázott Szarvaskőtől Sirokig. Mivel még több, mint egy órát kellett volna várnia a közvetlen budapesti járatra, felajánlottam neki, hogy Gyöngyösig elviszem autóval, onnan gyakrabban indul busz Budapestre.

Sirok látnivalói: a struccok,...

... a katolikus templom...

... és a vár

Mátraházán még bementünk a Csülök büfébe és pecsételtünk az egyedi bélyegzőjükkel, majd autóba ültünk és néhány perc alatt legurultunk Gyöngyösre. Ha szerencséje volt a lánynak, akkor éppen időben érkeztünk és csak néhány percet kellett várnia a busz indulásáig.

Amikor hazaértem, a feleségem és a gyerekek a szokásos kérdéssel fogadtak: „Na, apa, milyen volt?” Először csak annyit válaszoltam nekik, hogy „Fárasztó.” Ebben az egy szóban benne volt majdnem minden. Könnyebb túrára számítottam, hiszen a hegytetőről indultam és a számokat nézve sokkal többet kellett lefelé menni, mint felfelé. De mégis elfáradtam, mert a lejtők általában meredek, térdet próbáló lejtők voltak és két lejtőt mindig összekötött egy meredek emelkedő. De mégis emlékezetes nap volt és nem csak amiatt, hogy sokkal jobban elfáradtam, mint gondoltam. Igaz ugyan, hogy a párás idő miatt alig-alig volt igazi kilátás az út során, de a ködbe burkolódzó erdő és hegycsúcsok, valamint a hegyek között ragadt felhők látványa mégis emlékezetessé tették a túrát.

Erre jártam (forrás: OSM, saját GPX fájl alapján)

Ezeket a szakaszokat teljesítettem eddig

(forrás: GPX Viewer, saját GPX fájlok felhasználásával)

Az OKT barangolásaimról további adatok a Heyjoe.hu oldalon találhatók.