Az utolsó túranapon ismét korán keltünk, így aztán reggel 8-ra már Kisvásárhelyen voltunk. Néhány hosszú egyenes, két fahíd, egy kis gyaloglás a kanyargós erdei ösvényen és már meg is érkeztünk a Tarányi-kápolnához. Átvágtunk a Nyírlaki-erdőn és egy frissen kaszált réten, pecsételtünk a vasútállomáson, a nap végén pedig a várfal tetejéről néztünk végig a megtett úton.
16 km maradt az utolsó napra, amiből 13,5 km kék, a többi pedig séta a ki- és
beszállópontokhoz. Előző este amennyire tudtuk, rendbehoztuk a kisebbik fiam
vízhólyagjait, de még így sem nézett ki túl jól a lába. Egy kicsit aggódtam,
hogy hogyan lesz meg ez a 16 km. Természetesen ő egyáltalán nem érzett
fájdalmat és fel sem merült benne, hogy az utolsó nap előtt feladja. Reggel,
indulás előtt a feleségem alaposan bekötözte a lábát, így végül az utolsó
napnak is hárman vághattunk neki.
|
| Utolsó este a szállásunk udvaráról készítettem ezt a fényképet a sümegi várról |
Sümegen közel volt a szállásunk a buszmegállóhoz. Reggel kényelmesen kisétáltunk az első buszhoz, amelyikkel átszállás nélkül eljuthattunk (volna) Dabroncra, ahol előző nap délután befejeztük a túrát. Induláskor rajtunk kívül mindössze egy utas volt a buszon, így próba szerencse alapon megkérdeztem a vezetőt, hogy leszállhatnánk-e a gógánfai elágazónál? Igaz, hogy ott nincs megálló, de nyerhetnénk vele 1 kilométert és körülbelül negyed órát. A fiam lábát elnézve úgy éreztem, hogy minden méter számít. Nagyon rendes volt a sofőr, gondolkodás nélkül mondta, hogy természetesen.
7 órakor indítottam el a GPS-t a gógánfai elágazónál és vágtunk neki az ily
módon 1 km-rel rövidebb aszfaltkoptatásnak. Kevesebb, mint 10 perc alatt értük
el a letérőt, ahol a K jelzés
jobbra (nekünk ezúttal balra) fordulva a szántóföld szélén futó keréknyomokon
visz tovább.
|
|
| Újra úton a kék felé | Addig még volt 15 km, de szemünk előtt már ott lebegett a cél |
Közel 2 km-en keresztül gyalogoltunk egy egybefüggő kukoricatábla mellett,
természetesen nyíl egyenesen. Közben láttunk néhány őzet, amint a reggeli
csemegéjüket keresgélték. Az első kilométerek alatt többször is aggódva
kérdeztem a fiamat, hogy hogy van a lába? Mivel mindig határozottan rávágta,
hogy minden rendben, ezért idővel én is ritkábban tettem fel a kérdést.
|
|
| Kocsiút a kukoricaföld szélén | Az egyik őzet sikerült lencsevégre kapni |
A keréknyomok a Mihályfára vezető műútba torkolltak, a távolban láttuk is a
falu templomának tornyát, de még mielőtt beértünk volna a településre balra
fordultunk és a Kisvásárhely felé induló (természetesen majdnem nyílegyenes)
földúton folytattuk az utunkat.
|
|
| Ha továbbmentünk volna az úton, Mihályfára jutottunk volna | Úton Kisvásárhely felé |
Korán volt még, de már szinte égetett a nap. Megegyeztünk a fiókkal, hogy
nagyon jól döntöttünk előző nap, amikor kora délután, víz nélkül nem vágtunk
neki a távnak, hanem az eredeti terv szerint, Dabroncról visszamentünk az
autóhoz.
|
|
| Olyan meleg volt, hogy már a napraforgónak sem volt kedve a nap felé fordulni | Kisvásárhely előtt |
8 órakor értünk be Kisvásárhelyre. Miközben a haranglábnál pecsételtünk, egy
arra járó helybeli lakos megkérdezte, hogy van-e elég vizünk, mert ha nincs,
akkor nála tudunk tölteni. Az utcán ugyanis nincs egyetlen kút sem volt.
Megköszöntük a kedvességét és természetesen éltünk a lehetőséggel.
|
|
| A kisvásárhelyi harangláb, ahol bekerült a füzetembe az utolsó, még hiányzó dunántúli pecsét | Reggeli utcakép |
A települést elhagyva körülbelül fél órán át gyalogoltunk a szántóföld közepén
futó murvás úton. Itt sem volt árnyék, de az érezhetően fújó szél enyhítette a
forróságot.
|
|
|
| 1899 óta áll ez az útszéli kereszt | Csak tovább, egyenesen, ameddig a szem ellát | |
Amikor már nem is reménykedtünk benne, akkor az út dél felé fordult és egy
árnyékot adó erdősáv mellett folytatódott. Miután átkeltünk egy kis fahídon,
egy frissen szántott föld szélén gyalogoltunk tovább. Most nem volt ezzel
gond, hiszen a hetek óta tartó szárazság miatt legfeljebb porosak lettünk, de
egy esős őszi-tavaszi időszakban egy kicsit küzdelmesebb lehet ez a rövid
szakasz.
|
|
|
| Árnyék! | Az első fahíd | Frissen fellazított szántóföld |
Egy magaslesnél jobbra fordultunk és egy ingatagnak látszó fahídhoz érkeztünk.
A fiúk meg is kérdezték, hogy „Apa, ez nem fog leszakadni?”. Csak
annyit tudtam nekik mondani, hogy „Remélem, nem.” Bíztam benne, hogy
valóban kibír bennünket, mert ahhoz túl széles volt az alatta elterülő
mocsaras-nádas terület, hogy átugorjunk felette. Ahhoz pedig még túl messze
volt a vége, hogy addig kelljen vizes cipőben gyalogolni. Szépen sorban,
egyesével átmentünk az építményen és utólag megállapítottuk, hogy kár volt
aggódni. A látszattal ellentétben egy stabil építményről van szó, nem kell
aggódni amiatt, hogy leszakad.
|
|
|
| A fiúk óvatosan mertek csak rálépni | Egyértelmű jelzés a híd első deszkáján | Nem lett volna jó beleesni, de szerencsére nem állt fenn ez a veszély |
500 méterrel később egy kerítés állta utunkat. Legalábbis messziről úgy nézett
ki, de közelebb érve kiderült, hogy a jelzés balra visz és a bekerített
terület mellett folytatódik. Az elmúlt 3 nap alatt teljesen elszoktunk a
kanyargós erdei ösvényektől, itt viszont miután eltávolodtunk a kerítéstől,
újra ilyen úton gyalogolhattunk.
|
|
|
| Merre tovább? | Nem volt túl hatékony a kerítés | Kanyargós erdei ösvény |
Már több, mint 10 kilométert megtettünk és a fiam még mindig nem panaszkodott
arra, hogy fájna a lába a vízhólyagok miatt. Időnként még rákérdeztem, hogy
még bírja-e és mindig határozott „Hát persze!” volt a válasz. Így aztán
még az is belefért, hogy tegyünk egy rövid kitérőt a Tarányi-kápolnához.
Sajnos elég gazos a környéke, csak egy keskeny kitaposott ösvényen tudtuk
megközelíteni.
|
|
| A Tarányi-kápolna | Emléktábla a bejárat felett |
Miután visszamentünk a kékre, még sétáltunk egy kicsit az erdőben. Utána,
mintegy átmenetként, az erdőszélen futó keréknyomokon mentünk tovább, mígnem
kiértünk a nap fénypontjához, a kaszálóhoz. Még szerencse, hogy két nappal
korábban,
Hosszúpereszteg határában
már végigmentünk az edzőpályán! Itt annyival volt jobb a helyzet, hogy már
szinte kézzel fogható volt a cél közelsége, hiszen végig ott láttuk a szemünk
előtt a sümegi várat! És ez nem délibáb volt!
|
|
|
| Kiértünk a Nyírlaki-erdő szélére | Itt már tényleg nem volt messze a cél | De itt legalább nem bokáig érő porban kellett gyalogolni! |
|
| Minden lépéssel egyre közelebb a célhoz |
10 órakor értük el Sümegre vezető műutat. Átkeltünk a vasúti átjárón, majd a
sínekkel párhuzamosan futó úton elsétáltunk az állomásig, ahol beütöttük az
igazolófüzetek „Cél állomás” mezőjébe a sümegi pecsétet. Bőven szintidőn
belül, 65 óra alatt teljesítettük a távot. Le a kalappal a fiúk előtt!
|
|
| Megérkeztünk Sümegre | A vasútállomás, ahol az igazolólapra rákerült az utolsó pecsét |
Már nem volt más hátra, mint visszasétálni a szállásra, ahol a feleségem és a
lányok vártak ránk. Kicsit lemostuk magunkról az út porát és az izzadtság egy
részét, majd mivel el kellett hagynunk a szállást, beültünk az autóba és
elmentünk a Püspöki Palotáig, hogy gyalogosan onnan hódítsuk meg a várat.
|
| Mint a győztes hadvezérek a csata után, a nap végén mi is kiálltunk a vár falára és végignéztünk a tájon, ahonnan érkeztünk (a Nyírlaki-erdő és a kaszáló) |
Számomra nem ez volt az OKT legszebb, leglátványosabb és legizgalmasabb
szakasza. Kevés látnivaló, sok hosszú egyenes, monoton gyaloglás. De, mivel
nagyon kevés volt benne a szint, ezért könnyen és gyorsan lehetett haladni és
emiatt volt ideális terep ahhoz, hogy a fiúk is elmondhassák magukról, hogy 70
órán belül végigjártak több, mint 70 kilométert az Országos Kéktúra vonalán.
 |
 |
| Erre jártam (forrás: OSM, saját GPX fájl alapján) | Ezeket a szakaszokat teljesítettem eddig (forrás: GPX Viewer, saját GPX fájlok felhasználásával) |
Az OKT barangolásaimról további adatok a
Heyjoe.hu
oldalon találhatók.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése