OKT 23.: Bánkút – Putnok (2021.09.18.)

Szeptember közepén egy hosszú menettel búcsúztam a Bükktől. Bánkútról egy lenyűgöző erdei úton indultam el Mályinka felé, útközben hosszabb-rövidebb kitérőkkel megnéztem a Vásárhely-követ, a dédesi vár romját és felmásztam a Begyeleg-kilátóra. A Lázbérci-víztározó partján ebédeltem, majd az Upponyi-szoroson és a fahídon átkelve megérkeztem Upponyba. Sarat dagasztva felmásztam a Kalica-tetőre, utána pedig a Három-kő-bérc két kilátópontjáról gyönyörködtem a tájban. A Határ-völgyben hallgattam egy kis szarvasbőgést, végül pedig Putnokon ütöttem be az utolsó bükki pecsétet a füzetembe.

Szerencsére a nyár elmúltával sem szűnt meg a szombati Miskolc – Bánkút buszjárat, ezért a bükki szakasz befejezésével nem kellett a következő nyárig várnom. Ezúttal „teljesen környezettudatos” túrát terveztem, azaz csak tömegközlekedéssel próbáltam megoldani a reggeli oda- és az esti hazautazást. Mivel azonban az esti hazajutást a budapesti átszállások miatt egy kicsit kockázatosnak éreztem, ezért végül a Keleti pályaudvarig autóval mentem, onnan vonatoztam Miskolcra, majd buszoztam fel Bánkútra. Este aztán az is kiderült, hogy jól döntöttem.

4 és fél óra utazás után, háromnegyed 10-kor szálltam le a buszról a hegytetőn. Bekapcsoltam a telefonomon a GPS-t és már indultam is az ismert úton a pecsételőhely felé. Az esőbeállónál megnéztem, hogy előző alkalommal merre kellett volna elindulni, aztán folytattam tovább a sétát a turistaház felé. Ezúttal is a kinti pecséttel igazoltam az ottjártamat. A házat elhagyva sétáltam egy kicsit az erdőben, majd néhány perc alatt visszaértem a műútra, ahol nem sokkal korábban a busszal jöttem felfelé.

Két hónap után újra itt

Könnyed, bemelegítő erdei séta

Az úton balra indultam el, de csak néhány métert sétáltam visszafelé, a buszmegálló irányába, mert a Darázs-kő-lápánál jobbra fordultam és ismét egy erdei úton mentem tovább. Az út meredeken ereszkedett le a hegytetőről, de a szemem elé táruló lenyűgöző látvány minden nehézségért kárpótolt. Szavakkal leírhatatlan, de még a fényképek sem tudják visszaadni azt a hangulatot, amiben részem volt. Ezt látni kell! (És ebben az irányban, mert szerintem az ellenkező irányban nincs kedve nézelődni az embernek.)

A fényképek nem adják vissza az igazi hangulatot, ezt látni kell!

Nem egészen egy órányi séta után érkeztem meg a Vásárhely-kőhöz. Egy mindössze néhány lépés hosszú, K3 jelzésű ösvény vezetett ki a hegyoldalba, ahonnan a Bükk dimbes-dombos tájaira nyílt csodálatos panoráma.

Egy időre vége a meredek lejtőnek

Kilátás a Vásárhely-kőtől

A kilátóhely után 300 méterrel egy elágazóhoz érkeztem, ahol a K jelzés jobbra folytatódott. Én viszont az ellenkező irányba indultam tovább, mert szerettem volna felmenni a dédesi vár romjához. A KL és S jelzések meredeken ereszkedtek lefelé, amin az első 100-200 méter során nem csodálkoztam, de egy idő után már soknak éreztem a lefelé haladást, főleg annak fényében, hogy egy hegytetőn álló várhoz indultam. Amikor már azon kezdtem töprengeni, hogy valóban jó helyen járok-e, akkor észrevettem egy elágazót, ahol a KL jelzés egy meredeken felfelé induló ösvényen folytatódott.

Útelágazás a Dédesi Kisvár lábánál

Ismeretlen katona sírja, "Valahol valaki őt is hazavárta"

Végre felfelé!

A hegy tetején egy várfal maradványa, valamint két kilátópont fogadott. A látvány hasonló volt, mint a Vásárhely-kőtől, csak most a dél felé húzódó dombokat lehetett megcsodálni, köztük a Bálványt és a tetején ágaskodó Petőfi-kilátót.

Itt van az ősz, itt van újra

A várfal maradványa

Feljárat a várhoz

Kilátás a várhegyről

Távolban a Bálvány és a Petőfi-kilátó

Negyed óra sétával értem vissza a Kisvár tövében lévő elágazóhoz, ahonnan ezúttal már a K jelzést követve indultam tovább. A Vár-forráshoz egy meredek ösvény ereszkedett le, amely az előző napokban leesett eső miatt még csúszott is. A Baróc-patakban nem sok víz volt, így könnyedén átkeltem rajta, még a cipőm sem lett vizes.

Ösvény a Kisvár lábánál

Helyenként meredek volt és csúszós

A Vár-forrás

Gázló a Baróc-patakon

Innentől egy sokkal könnyebb szakasz következett a patak partján futó széles erdészeti úton. A Piritó-követ elhagyva egy keskeny ösvényen folytatódott az út. Körülbelül 20 percet sétáltam az erdőben, majd a Bagoly-hegy oldalában megérkeztem a Mályinkára vezető aszfaltútra, amelyen egészen a Begyeleg-kilátóig sétáltam.

Könnyű séta a Baróc-völgyben

A Pirító-kő, elölről

Lent a völgyben csörgedezett a patak

A Pirító-kő, hátulról

Ösvény

Gombák

Utolsó méterek az aszfalt előtt

A kilátóhoz közeledve

A Begyeleg-kilátó

Mielőtt a földúton továbbindultam volna a falu felé, természetesen felmásztam a fából készült építmény tetejére, ahonnan a tiszta időnek köszönhetően jól lehetett látni a túraszakasz következő látványosságát, a Lázbérci-víztározót is. A pisztrángtelep mellett érkeztem meg Mályinkára, majd a református templom és a harangláb mellett elsétálva jutottam el a pecsételőhelyig.

Panoráma a kilátó tetejéről

A hegyek között megcsillant a Lázbérci-víztározó víztükre

Kék jelzés

Érkezés Mályinkára

A pisztrángtelep

A falu első házai

Fent a harangláb, lent a templom

Fél egyet mutatott az órám, kezdtem megéhezni, de még volt előttem több, mint 20 kilométer és este Putnokon el kellett érnem a vonatot, ezért úgy döntöttem, hogy menet közben bekapok valami édességet és majd a víztározó partján tartok egy hosszabb ebédszünetet.

Mályinkát egy frissen aszfaltozott, tükörsima úton hagytam el, amelyen visszafordulva jól látszott a Dédesi várhegy és a Kisvár.

Ismét a Bálvány

Még meg sem száradt az aszfalt

Bogáncs-virág

Verebek csipegettek az út menti bozótban

A kép jobb szélén a Dédesi várhegy és a Kisvár

Ez a nagy szikla fogadott Dédestapolcsányban

Dédestapolcsányban közel fél órát sétáltam a járdán, mire megláttam a táblát, amely a víztározó felé vezető utat mutatta. De nem volt teljesen eseménytelen ez a fél óra sem, mert egy-két tetszetős kerti kompozíció mellett elhaladva nem tudtam megállni, hogy ne készítsek róluk fényképet. Másrészt aggódó szemekkel kémleltem a víztározó felett megjelenő sötét felhőket is. A kora délutánra vonatkozó előrejelzésekben a csapadék valószínűsége 30% volt, a mennyisége pedig 0 mm, de a fellegek láttán nem voltam benne biztos, hogy eltalálták a mennyiséget.

Köszöntő

Szépen felújított parasztház

Hattyú

A Bán-patak

A református templom

Hosszú séta a faluban

A víztározóhoz érkezve letértem a K jelzésről és a régi úton gyalogoltam tovább. Szombat kora délután volt, sok horgász próbálta a horgára csábítani a halakat, így alig találtam egy üres padot, amelyre letelepedve elfogyaszthattam az otthonról hozott ebédemet.

Közeledtem a víztározóhoz

Felhők

A Lázbérci-víztározó

A víztározónál

A régi út

Azt várta, hogy megosztom vele az ebédemet

Mire megebédeltem, a szél elfújta a felhőket és ismét kisütött a nap. Az út, amelyen addig sétáltam, hamarosan a vízben folytatódott, ezért átvágtam az erdősávon és a K jelzést követve ballagtam tovább.

Innentől csak búvárfelszerelésben járható az út

...ezért inkább kerestem egy másik utat

Hosszan kanyargott a keskeny aszfaltcsík a víz partján, mígnem egy hídon átkelve megérkeztem az Upponyi-szoroshoz. Az út jobb oldalán meredek sziklafal magasodott, tetején Herkó páter keresztjével. „Biztos, hogy fel akarok oda mászni?” – tettem fel magamban a kérdést, de nem vártam meg a választ, hanem indultam tovább a szikla alján futó aszfaltozott úton.

Herkó páter keresztje

Az Upponyi-szoros bejárata

A sziklák lábánál kanyargott az út

Virág az út szélén

Munka közben

Szikla

Upponyban éppen falunapot tartottak a sportpályán, amelynek részeként népzenészek húzták a talpalávalót. A Szabadság telepen sétálva egyre kevésbé hallottam a muzsikát, de az ismerős dallamokat még sokáig dúdoltam magamban. Illetve csak próbáltam volna dúdolni, mert a falu utolsó házait elhagyva egy csúszós, sáros földúton kellett továbbmenni és dalolászás helyett próbáltam arra figyelni, hogy ne legyek fülig sáros.

Az upponyi fahíd

Uppony, Szabadság utca

Egy kis dagonya

500 méteren keresztül dagonyáztam, majd egy elágazónál jobbra fordultam. Onnantól már nem volt sáros az út, mert olyan meredek volt, hogy az esővíz még mielőtt átnedvesíthette volna a földet, lefolyott rajta.

Sár helyett az emelkedő lassította a haladást

Letérő a Kalica-tető felé

Egészen a Kalica-tetőig tartott az emelkedő. A hegytetőre vezető szakasz nem volt könnyű, de a látványért megérte felmászni, illetve az út végén leereszkedni a kereszt tövéig. Az Upponyi-szorosban sétálgatva úgy terveztem, hogy a hegytetőn leülök a sziklákra és a tájban gyönyörködve tartok egy rövid pihenőt. De olyan erős szél fújt, hogy nem volt kedvem megállni sem, nemhogy leülni, így miután megörökítettem a látványt, a kereszttől visszamásztam a hegytetőre, onnan pedig visszaereszkedtem az elágazóhoz.

Ott lent érkeztem meg az Upponyi-szorosba

A kereszt

Uppony

Panoráma a Kalica-tetőről déli irányba

Panoráma a Kalica-tetőről nyugati irányba

Távolban a Lázbérci-víztározó

A Kalica-tető a kereszttől fényképezve

Még mindig látható volt a Bálvány

Továbbindulva ismét emelkedő várt rám, mivel fel kellett még mászni a Három-kő-bércre is. A hegytetőn egymástól alig több, mint 100 méterre van két kilátópont. Mindkettőhöz néhány lépésnyire el kellett távolodni a K jelzéstől, de a látványért megérte a kitérő. Az első kilátópontnál ismét erős, hideg szél fújt, így ott sem támadt kedvem a sziklákon ücsörögni, de a második sziklaszirten szélcsendes, napsütéses idő fogadott, így ott már leültem pár percre. Légvonalban mindössze 100 méter lehet a távolság a két hely között, mégis, mintha az egyik helyen késő ősz, a másikon pedig kora tavasz lett volna.

Úton a Három-kő-bérc felé

Kilátás a Három-kő-bércről

Kilátás a Három-kő-bércről

Negyed ötöt mutatott az órám, amikor továbbindultam. A sárga táblák szerint még valamivel több, mint 9 km gyaloglás várt rám Putnokig, amire volt 2 órám. A lovak közé csaptam a széles, jól járható erdei úton és mivel túl sok látnivaló sem volt, így szinte megállás nélkül mentem a Putnokra vezető országútig.

A lovak közé csaptam és irány Putnok!

Félúton az ág és föld között

Az Urasági erdő

Erdei sztráda

Közben ismét felhők kúsztak a nap elé, így a sűrű erdőben olyan fényviszonyok uralkodtak, mintha esteledne. Így gondolták ezt a szarvasok is és a nem túl késői óra ellenére elkezdtek bőgni.

Negyed hatkor érkeztem meg a Határ-völgyi bejárathoz, ahonnan 3,5 km aszfaltkoptatás várt még rám a végállomásig. Mivel volt még egy órám a vonat indulásáig, ezért még hallgattam egy kicsit a szarvasbőgést, majd kényelmes (sőt, inkább úgy éreztem, hogy lassú) tempóban elballagtam Putnokig.

Virágok az út szélén

A háttérben már látszik a következő tájegység

Putnok határában békésen folydogált a Sajó

A vasútállomáshoz vezető út mentén mintha néhány évtizeddel ezelőtt megállt volna az idő

Putnok, vasútállomás

6 órakor állítottam le a GPS-t a vasútállomáson. Leültem a padra, megvacsoráztam, majd felszálltam a percre pontosan érkező „piroskára”, amely aztán számomra szinte hihetetlen sebességgel elszáguldott Miskolcra. A pályaudvaron megkerestem, honnan indul a budapesti IC, amellyel a menetrend szerint 21:30-kor érkeztem volna meg a Keleti pályaudvarra.

Az volt a szerencsém, hogy nem bíztam vakon a MÁV-ban és az IC menetrendjében, mert Budapesten belül többször is hosszú percekre megálltunk a nyílt pályán, így végül majdnem fél óra késéssel érkezett meg a vonat a végállomásra. Ha reggel nem autóval mentem volna a Keletibe, akkor bizony lekéstem volna a csatlakozást és várhattam volna még egy órát az utolsó esztergomi vonatra. Így viszont csak bepattantam az autóba és fél órával később már nyithattam is a házunk bejárati ajtaját.

Erre jártam (forrás: OSM, saját GPX fájl alapján)

Ezeket a szakaszokat teljesítettem eddig

(forrás: GPX Viewer, saját GPX fájlok felhasználásával)

Az OKT barangolásaimról további adatok a Heyjoe.hu oldalon találhatók.